PRO-PAIN: Stone Cold Anger

2026. 05. 15. 06:00   »   kritika   »   U2605

kiadó: Napalm Records   
»   szöveg: Kánya Ferenc

A Pro‑Pain majdnem tíz év után tér vissza új nagylemezzel. Ennek nem kreatív kiégés és nem motivációvesztés volt az oka, és nem is jogi problémák. A Voice of Rebellion európai turnéja közben Gary Meskilt rablótámadás érte, amelyben életveszélyesen megsérült. Fel kellett épülnie fizikailag és mentálisan is, ezért a turnézás háttérbe szorult, majd a covid teljesen leállította. A zenekar szétesett, a kiadója tönkrement. Meskil vissza akart térni, de a Voice of Rebellion óta eltelt idő nemcsak a világ és a hardcore-színtér átrendeződését hozta el, a hosszú szünet miatt újra kellett építeni és pozícionálni a csapatot, a bandán belül mindkét gitárost pótolni kellett. Eric Klinger ehhez logikus döntés volt: korábban is játszott a zenekarban, de 2007-ben kiszállt, és 2024‑ig gyakorlatilag nem zenélt aktívan. Greg Discenza néhány évvel korábban érkezett; teljesen újonc volt ebben a közegben, hiszen belga, és egy modern metal csapat gitárosa. A Stone Cold Anger azonban azt mutatja, hogy Meskil jó érzékkel választott új társakat. Klinger rutinja és Discenza frissebb, direktebb megközelítése jól egészíti ki egymást, és új energiát hoz a zenekarba. A szöveganyagot Meskil írta, a dalok hangulati irányát is ő határozta meg. A tematika új fonalat vesz fel: technológia, kontroll, digitális függés, a modern élet mesterséges ritmusa — egyszóval modern világkritika. A Pro‑Painnél ez új hangsúly, de jól illeszkedik a banda szemléletéhez. A lemez zenei gerince Klinger kezéből jön; érzésem szerint a Fistful vagy még inkább a Prophets korszakából merít vissza. A borító is mutat némi rokonságot a Prophets világával: a központi alak egyik esetben sem karakter, hanem jelkép, hordozófelület a társadalmi feszültség és a személyes düh megjelenítésére. Ezen felül mindkét borítót „vizuális előélet nélküli“ alkotó készítette: a Prophets artworkjét Tom Klimchuck, a banda akkori gitárosa, a Stone Cold Anger borítóját pedig Matt Collins, az ausztrál Blood Duster tagja. Az anyag ütős, sallangmentes, pattogó groove‑okra épített, thrashes élekkel felvértezett, nyers, „utcáról jött” fémes hardcore, lineáris szerkezetű dalokkal, itt‑ott egyszerű, fogós, punkos refrénérzéssel és Meskil jellegzetes, rekedt, monoton kiabálásával. Nem nyitnak új korszakot ennyi szünet után sem. Minek? A Pro‑Pain mindig is arról szólt, hogy saját világa és világnézete van, azt viszi tovább, következetesen, kompromisszumok nélkül — ez most is így történik. A szólómunka nagy része szintén Klingeré: ő hozza a thrashes, „rövid penge” szólókat, a modernebb, melodikusabb megközelítésű futamokat pedig Discenza. A legjobb dalok között az Oceans of Blood a lemez egyik legdirektebb, legagresszívebb darabja; a Stone Cold Anger a lemez esszenciája: hideg, kontrollált düh, szikár riffekkel; a March of the Giants menetelős groove‑jai között lassabb, súlyosabb részekkel és egy tempósabb, circle pitet nyitó szólóalappal; a Jonestown Punch pedig egy rövid, ütős, azonnal működő hardcore‑húzású dal klasszikus Pro‑Pain‑féle refrénnel és sistergő szólóval. A dalokból összeálló kép egyértelműen jelzi, hogy a Pro‑Pain ott folytatja, ahol abbahagyta. Őszinte, energikus visszatérés, amelyben van elég súly és karakter ahhoz, hogy ne csak a régi rajongóknak szóljon, hanem a jelenlegi színteret is emlékeztesse arra, miért volt a Pro‑Pain három évtizeden át az egyik legstabilabb név a hardcore és a metal határvidékén. (További véleményeket olvashatsz az albumról az Underworld Klub felületén.)

megtekintés     »     pro-pain