2026. 05. 17. 06:23 » kritika » U2606
8 / 10
kiadó: Metalville
»
szöveg: Schmidt Péter
Tizenkét albumnyi, éppen négy évtizedes eddigi életművével a svéd The Quill igazán nem nevezhető nyeretlen kezdő csapatnak. A stoneres és pszichedelikus felhangoktól sem mentes, ám alapvetően azért klasszikus hard rock irányultságú kvartett muzsikáját úgy nagy vonalakban a kései Spiritual Beggars és a szép emlékű Badlands világa közé tudnám belőni, illetve a kortársak közül néha még a szintén svéd Saffire neve is joggal juthat eszünkbe a zenéjüket hallgatva. Meg persze ezek fő inspirálói a hetvenes évekből, főleg és elsősorban az ozzys Black Sabbath, meg – kisebb arányban – a Led Zeppelin, illetve kicsit későbbről pl. a The Cult késői nyolcvanas, korai kilencvenes évekbeli dolgai. Erre a fajta zsírosan riffelős, cicomamentes, ízes európai hard rockra joggal szokás az „időtlen” jelzőt is használni – és a Master Of The Skies háromnegyed órájára ez a kitétel maximálisan igaz. A frontember Magnus Ekwall orgánuma és énekstílusa – mely a The Quill hangzásának egyik fő tartópillére – gyakorta idézi meg szegény Ray Gillent (RIP), ugyanakkor egy kis kis ozzysan fátyolos felhangja is van nála a dolognak. Az ozzys-sabbathos vonal rögtön a nyitó címadó dalban beköszön – ennek főtémája egy rövidke „reprise” formájában amúgy az album végén is visszaköszön, de fontosabb ennél, hogy a felpörgős tempójú középrészben milyen király szólót kanyarít az alapító gitáros, Christian Carlsson. Erős momentum aztán még a hármas You Can Not Kill My Soul, ami egy zeppelines akusztikus témából bomlik ki és terjeszkedik tovább egy monumentálisabb, epikusabb irányba. A vokálok és a síró-rívó gitárszóló okán nekem itt a régi Uriah Heep neve is bevillan néhány helyen. Az It's Over és egyik személyes favoritom, a Light Turns Low zsíros-stoneres riffekkel és pulzáló tempókkal hipnotizálnak, a Son Of Light egy rövidebb égbebámulós akusztikus hangulatdarab, míg a borongós-fajsúlyos Mastodon a maga 9 és fél percével a lemez leghosszabb, szintén epikusabb hangvételű tétele. Másik kedvencem pedig az If Tomorrow Never Comes, ami egy lendületesebb, zakatolósabb darab – ebben a riffek terén egy kis Trouble-t is érzek, amúgy pedig kiválóan magába sűríti a The Quill lényegét. Első belehallgatáshoz ezt ajánlom elsősorban. A 2010-es évek eleji kisebb hullámvölgy után (Ekwall ekkoriban időlegesen nem volt a zenekar tagja) a The Quill az utóbbi egy évtizedben rendre jó formát hoz – ennek újabb bizonyítéka a Master Of The Skies. Klasszikus, ízes európai hard rockot valahogy így kell játszani a 21. században. LETÖLTÉS VÁSÁRLÁSAz Underworld magazin 2026/06. számából.
megtekintés » the quill
Moorcock–Blondel–Recht–Poli:
ELRIC – 1. A rubin tónus
Emlékszem, milyen nagy hatással volt rám anno, mikor először olvastam Elric kalandjait, legalábbis azt a kettőt, ami nálunk megjelent (Melibonéi Elric – 1993, Az igazgyöngy erődje – 1996). Michael Moorcock nagyon jól ír (nagy kedvencem még tőle a Harcikutya), a már-már ponyva...
kritika
LEX LEGION:
Lex Legion
„Ha valami úgy néz ki, mint egy kacsa, úgy úszik, mint egy kacsa, és úgy hápog, mint egy kacsa, akkor az egy kacsa.” Így szól a mondás, ami elsőnek eszembe jutott King Diamond zenekarának az egykori komplett hangszeres szekcióját felvonultató Lex Legion debütáló albumának vég...
kritika
SAINT AGNES:
Your God Fearing Days Are About To Begin
Poppy zenei pálfordulása és hirtelen jött népszerűsége metalos körökben sokakat meglepett, de el kell fogadnunk, hogy felnőtt ismét egy korosztály, akik igénylik a durvább zenéket, de nem valószínű, hogy azt 60-70 éves szőrös vénemberek lemezein fogják először keresni. Igeni...
kritika
ERIK GRÖNWALL:
Bad Bones
Erik szimpatikus srác, a története pedig mesébe illő! A Swedish Idolból szinte egyenes út vezetett a hard rock színtér egyik legjobb, szintén svéd csapatába a H.E.A.T.-be, de az igazi nagy durranása az volt, amikor életet lehelt az akkor már sok-sok éve nyűglődő Skid Row-ba, és e...
kritika
