GENE HOGLAN – A dal szolgálata

2026. 05. 17. 08:28   »   interjú   »   U2605

szöveg: Bali Dávid   
»   fotó: Alex Solca, kiadói archívum

Tavaly volt 30 éve annak, hogy a Roadrunner kiadta a Death mindmáig meghatározó albumát, a Symbolicot, amivel új időszámítás vette kezdetét az extrémzenei hangzásokban. A lemez dalaival a Death To All is revitalizálta magát, a zenekar európai turnéja pedig június 24-én ér a Dürer Kert nagytermébe. A lemez hagyatékáról a doboslegendával, Gene Hoglannel beszélgettünk, aki exkluzív interjújában betekintést engedett eddigi karrierjének legizgalmasabb fordulópontjaiba is. Éppen egy próbáról érkeztél, mikor ezt a beszélgetést rögzítjük. Fel tudsz idézni egy konkrét pontot a karrieredben, amikor végleg eldőlt, hogy a zenélésből fogsz megélni? Volt olyan útelágazás az életedben, amikor úgy tűnt, teljesen más irányt vehet a sorsod? „Tizenegy éves voltam, amikor kitaláltam, hogy ez lesz az utam, tizenhárom éves koromra pedig már betonbiztos volt az elhatározás. De még mielőtt beszálltam volna az első zenekaromba, elértem egy valódi válaszúthoz. A rock and roll és a profi baseball között kellett döntenem. Nagyon jó játékos voltam, tényleg ott volt a kezemben a lehetőség, de volt egy bökkenő. A heavy metal közegben senkit nem érdekelt, hogy hosszú hajat hordok vagy fura ruhákban járok, ott elfogadtak olyannak, amilyen vagyok. A baseball világa viszont akkoriban még borzasztóan konzervatív volt. Hiába voltam én a liga legjobbja, hiába ütöttem a legnagyobbakat vagy dobtam pitcherként sorra a 'no-hittereket', a külsőm miatt folyamatosan kemény kritikákat kaptam. Akkoriban még nem léteztek olyan figurák, mint Dennis Rodman, akinek elnézik, hogy különc, mert zseniális a pályán. Engem egyszerűen nem fogadtak be. Úgyhogy azt gondoltam: »Tudjátok mit? Én dobolni akarok!« Inkább azt a közeget választottam, ahol a zene és az önkifejezés számított, nem a konvenciók. Tizenhárom évesen ráléptem erre az ösvényre, és azóta sem tértem le róla.” Ha mégis a sport mellett döntöttél volna, melyik csapatban tudtad volna elképzelni magad? „Egyértelműen az LA Dodgersben. Los Angeles környékén nőttem fel, így kölyökkorom óta nekik szurkoltam, nálunk ez alapvetés volt. Mellettük van egy csapat, amelyik ugyan nem a Major League-ben játszik, de bármikor szívesen beállnék közéjük. Ők a Savannah Bananas. Hallottál már róluk? Elképesztő arcok, nagyjából olyanok, mint a kosárlabdában a Harlem Globetrotters. Egy csapatnyi totális különc, akik a feje tetejére állítják a játékot és folyamatosan tolják a show-t. Imádom a stílusukat, velük bármikor pályára lépnék!” Azért is kérdezem, mert mindig is úgy tűnt, hogy a dobolás és a zene mélyen kódolva van az identitásodban. Számtalan zenekarral turnéztál és rengeteg lemezt rögzítettél az elmúlt évtizedekben, így adja magát a kérdés: volt olyan pont a pályádon, amikor tudatosan elkezdtél túltekinteni a metal műfaj határain, és finomítani a stílusodon? „Mindig is erre törekedtem. Be kell vallanom, 18 évesen, amikor a Darkness Descends dalait rögzítettük, még teljesen kiforratlan voltam. Néha visszahallgatom azt a srácot, és nem is értem a megközelítését! De már a Dark Angelnél megpróbáltam olyan ritmusokat és technikákat behozni, amik akkoriban nem voltak megszokottak. Például azokat a militarista jellegű, poliritmikus lábdob-mintákat. Emlékszem, Sean Reinert mondta egyszer, hogy mielőtt hallotta a Death is Certain, Life is Notot, soha nem találkozott ilyen lábgépmintázatokkal; addig a duplázás csak a sebességről szólt, nem a textúráról. Sosem akartam úgy szólni, mint bárki más. Ott volt Dave Lombardo a maga eszement kézmunkájával, Charlie Benante a precíz, klasszikus metal stílusával, vagy Gar Samuelson a jazzes megközelítésével. Én valami mást akartam. Mivel sokat gitároztam is, elkezdtem a lábammal pontosan lekövetni a gitártémákat. Ez a Leave Scars idején kezdődött, de a Time Does Not Heal lemezen teljesedett ki. Ma már ez alapvetés a metalban, de negyven éve még senki nem csinálta. Később a Deathnél Chuck Schuldiner teljesen szabad kezet adott, és azt mondta, menjek el a falig. Ott végképp elengedhettem a fantáziámat. A filozófiám azóta is ugyanaz, amit a barátom, Dom Famularo tanított: dobosként nyugodtan lopj a legnagyobbaktól, legyen az Neil Peart, Cozy Powell vagy épp a ma születésnapos Steve Gadd. De egy szabály van: többet kell visszatenned a közös kalapba, mint amennyit kivettél belőle. Én azóta is ezen dolgozom.” Amikor ma egy új dalt hallgatsz, amin dolgozni fogsz, rögtön azt próbálod magad elé képzelni, hogyan szól majd a végleges verzió, vagy elkezded módszeresen keresni azokat a groove-okat és struktúrákat, amiket hozzátennél a közösbe? „Ez remek kérdés. A megközelítésem teljesen a zeneszerzőtől függ. Sokszor kapok olyan demókat, amiken dobgép van, és a szerző csak annyit mond: »Figyelj, nem vagyok nagy programozó, csináld azt, amit te jónak látsz.« Máskor viszont látom, hogy rengeteg energiát fektettek a dobtémák kigondolásába. Ilyenkor mindig megkérdezem: »Azt szeretnéd, hogy a saját stílusomat hozzam, vagy maradjak annál, amit te megírtál?« Van, hogy meglepődnek, de én tényleg nyitott vagyok mindkettőre. A legfontosabb szempont ugyanis mindig a dal szolgálata. Van, hogy valaki zseniális témákat programozott, de szakmai szemmel látom, hogy az összkép ütősebb lenne, ha egy kicsit módosítanánk rajtuk. Néha a kevesebb több – és tudom, ez furcsán hangzik egy olyan dobostól, akinek a védjegye a 'több az több' elv volt, de ma már mindig próbálok visszavenni, ha a dal azt kívánja. Vannak brutális metalnóták, amik megkövetelik a vadállat dobolást, de van, amikor inkább egy Tico Torrest (Bon Jovi) idéző, egyenes rockalapot kell hozni minden sallang nélkül. Sokkal jobban szeretem, ha sokoldalú dobosként ismernek, aki bármit le tud játszani, mintha csak a leggyorsabb vagy legkeményebb jelzőket aggatnák rám. Az az igazi dicséret, ha valaki meg sem mondja két különböző dalomról, hogy ugyanaz az ember ült a szerkó mögött.”

Szeretnék egy kicsit beszélni a hírnevedről is. Őszintén érdekelne: érzel-e bármiféle nyomást vagy terhet amiatt, hogy a zenésztársaid mindig a legnagyobb tisztelettel beszélnek rólad? Jelentenek-e számodra extra elvárást ezek a pozitív vélemények, amikor egy új projektbe vágsz bele? „Be kell vallanom, boldog tudatlanságban élek azzal kapcsolatban, amit az emberek mondanak rólam, legyen az jó vagy rossz. Egyszerűen azért, mert saját magamra sokkal többet kell hallgatnom, mint bárki másra. Ha van is rajtam bármiféle teher vagy nyomás, azt kizárólag én pakolom magamra. Mindig a legjobbat akarom nyújtani és folyamatosan fejlődni akarok. Ugyanakkor zenészként a fejlődés nem feltétlenül azt jelenti, hogy gyorsabban vagy intenzívebben játszom le a hangokat. Néha a fejlődés abban rejlik, hogy mennyire mélyen tudok belehelyezkedni egy groove-ba. Ha egy dal komoly lüktetést kíván, akkor az a feladatom, hogy azt adjam meg neki, nem pedig azt, hogy a Death-korszakomra jellemző repkedő duplázókkal és dupla kísérőkkel pakoljam tele. A finomodás ott kezdődik, amikor képes vagy egy lépést hátrébb lépni, és magadra vállalni a felelősséget, hogy az adott dalhoz mérten a legjobb dobos legyél. Mindig is mondtam például, hogy John Tempesta korszaka a Testamentben fantasztikus volt. Nem volt túlzottan magamutogató, de tökéletesen érezte a zenekart, és hihetetlenül stabil volt. Annak ellenére, hogy több Testament-lemezen játszottam, mint ő, ma is azt mondom: abban az időszakban ő volt a megfelelő ember a posztra. És szerintem ez a valódi lényeg: megtalálni, mire van szüksége a zenének.” „Élőben tudatosan ki kell zárnom Steve DiGiorgio játékát, mert amit ő művel a basszusgitáron, az annyira zseniális, hogy ha odafigyelek, leesik az állam és kiesek a ritmusból.” Egy 1995-ös hollandiai interjúdban úgy fogalmaztál: „a kezeim jazzesek, a lábaim viszont metalosak”. A közelgő Death To All turné kapcsán adódik a kérdés: melyik az a dal, ami a legjobban összefoglalja ezt a filozófiát? „A Symbolic albumról több ilyet is tudnék mondani. Ott van rögtön a címadó dal, a Symbolic: a kezeim abszolút jazzt játszanak benne. A refrén dobtémáját például egy az egyben Deen Castronovótól loptam. Aztán ott a Crystal Mountain, amiben van egy kis Bonham-féle megközelítés, egy kis Achilles Last Stand utánérzés, miközben a cineken és a lábgépen valami egészen kitekert, groovy dolgot művelek. Be kell vallanom, abban a dalban élőben tudatosan ki kell zárnom Steve DiGiorgio játékát, mert amit ő művel a basszusgitáron, az annyira zseniális, hogy ha odafigyelek, leesik az állam és kiesek a ritmusból. De említhetném a Perennial Questet is azokkal a furcsa splash-cines beütésekkel, vagy a Zero Tolerance lineáris dobtémáit. A Symbolic felvételei­nél az volt a legjobb, hogy volt időnk kísérletezni. Chuck hihetetlenül nyitott volt mindenre, inkább Jim Morris volt, aki néha visszakérdezett, hogy biztos így akarom-e, amit játszottam. Vicces, de Jim pont egy olyan témát vétózott meg, amit Sean Reinerttől nyúltam a Human albumról. Csak annyit mondott: »Gene, ezt a beatet nem érzem, egyszerűsítsd le.« Vagy ott volt Scott Burns, aki a Jealousy (vagy talán a Trapped in a Corner) intrójánál szólt rám, hogy amit csinálok, az nem működik. Ilyenkor nem sértődöm meg, a dobtémák számomra nem szentírások. Hiába gondolom egy-egy pörgetésre, hogy rajta van a múzsa csókja, ha a dalszerző vagy a producer szerint nem oda való, azonnal elengedem. A múlt héten is pontosan ez történt velem egy stúdiómunkán: hoztam egy csomó ötletet, de a srác inkább ragaszkodott a demóhoz. És ezzel semmi gond sem volt, hallgattam rá. Az alázat a legfontosabb.” A Crystal Mountain remek példa arra, ahogy a cineket és a kísérőket használod: a dobo­lásod szinte szólóhangszerré válik, ami együtt lélegzik a dallal. Hallottál vissza az elmúlt harminc évben olyan dobosokat, akiknél felfedezted ezt a rád jellemző megközelítést? Egyáltalán: tudatos döntés volt részedről, hogy a Symbolic idején szólóhangszerként kezelted a dobot? „Rengeteg dobostól hallottam ezt az évek során. Olyanoktól is, akik ma már igazi legendák, a műfaj keresztapjai, mégis azt mondják: »Amikor leülök a szerkó mögé, gyakran felteszem a kérdést: Gene mit csinálna itt?« Ez óriási megtiszteltetés, de ahogy korábban is mondtam, én inkább magamra figyelek, mert saját magamat kell a legjobban hajszolnom. Nemcsak metalosok, hanem más műfajok zenészei is gyakran emlegetik a Symbolicot vagy a Strapping Young Lad-korszakot. A Symbolic idején valóban „szólódobolásról” beszéltünk a stúdióban. Úgy éreztem, ha egy túl egyszerű, egyenes megközelítést választok, az album elveszíti azt a különleges karaktert, amire a Deathnek akkor szüksége volt. A munkafolyamatom úgy nézett ki, hogy napközben Chuckkal dolgoztunk a riffeken, éjszaka pedig, amikor már sötét és csend volt, az ágyban fekve órákon át finomítottam a ritmusokat a fejemben. Kerestem a riffek lüktetési pontjait, a szinkópákat; azt akartam, hogy a dob ne egy káosz legyen a gitár mögött, hanem tűpontosan kövesse annak minden rezdülését. Chuck nem matekozott, ő ösztönös zeneszerző volt: ha úgy érezte, hogy egy riffnek két negyeddel hosszabbnak kell lennie, akkor úgy játszotta, én pedig követtem. A Symbolicon gyakorlatilag minden rést kitöltöttem dobolással, amit aztán Richard Christy vitt el a falig a következő lemezen. Kevesen tudják, de miután befejeztük a Symbolicot, Chuckkal még hónapokig írtunk közösen. Hallottam a The Sound of Perseverance dalainak korai verzióit, és azokat már egy teljesen más, sokkal szilárdabb, kevésbé 'nyüzsgő' stílusban képzeltem el. Ha én dobolom fel azt a lemezt, valószínűleg egy klasszikusabb metal megközelítést választok, inkább Les Binks (ex-Judas Priest) stílusát csatornázva. De végül a sors másképp rendezte.” Szerintem a Symbolic megjelenésekor komoly kockázatot vállaltatok. Olyan formulákat hagytatok el, amik addig betonbiztosnak számítottak az extrém zenében. Volt bennetek tudatosság ezzel kapcsolatban? Úgy éreztétek az alkotófolyamat során, hogy valami olyasmit hoztok létre, amit korábban senki? „Amikor az ember nyakig benne van egy projektben, ritkán van meg az a távlatos rálátása, hogy azt figyelje, csinált-e már ilyet valaki más. Nem az lebegett a szemünk előtt, hogy új utakat törjünk, hanem az, hogy jól érezzük-e magunkat abban, amit írunk. Floridában éltem Chucknál a lemez előkészületei alatt, és rengeteg időt töltöttünk a dalok hangszerelésével. Egyszerűen csak egy gyilkos lemezt akartunk összehozni. Úgy voltunk vele, hogy nekünk tetszik, a többiek meg vagy rákattannak, vagy nem. Amikor megjelent, a hardcore Death-rajongók közül sokan kaptak szívrohamot. Nem mindenki tudta lekövetni azt a tempót, amivel a zenekar fejlődött. Kérdezgették is, hogy hova lett a Scream Bloody Gore vagy a Leprosy világa. Chuck viszont zseniálisan kezelte ezt: »Nézzétek, azok a lemezek már tízévesek. Akkor az voltam, most meg ez vagyok.« Ez a változás a szövegeken is érződött, sokkal filozofikusabb lett a mondanivalója. Európa szerencsére nyitottabb volt, emlékszem a 10/10-es kritikákra a nagy magazinokból, de akkor még álmunkban sem gondoltuk volna, hogy a Symbolic ekkora hatású, időtálló anyag lesz. Ma már ott tartunk, hogy slágerlistás zenekarok gitárosai jönnek oda hozzám, és mondják, hogy a Symbolic volt a belépőjük a metalba, emiatt kezdtek gitározni. Én meg nézek rájuk, mert a saját zenéjüknek semmi köze a Death stílusához, de náluk ez az album volt mégis, ami elindított mindent. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy egy olyan lemez részese lehettem, ami végül ilyen ritka magasságokba emelkedett.” A közelgő turné, ami Budapestet is eléri, különleges helyzetet teremt, mert a közönség soraiban sok olyan fiatal rajongó lesz, aki a kora miatt soha nem hallhatta élőben ezeket a dalokat. Amikor a turnéra készülsz, próbálod hangról hangra reprodukálni a lemezen hallható teljesítményedet, vagy hagysz magadnak szabadságot az improvizálásra? „Kicsit mindkettő. Vannak részek, amik az évtizedek alatt organikusan fejlődtek, de alapvetően igyekszem hű maradni az eredeti sablonhoz. Amikor olyan elődök munkáit játszom, mint Sean Reinert vagy Richard Christy, kifejezetten törekszem arra, hogy az ő stílusukat, az ő teljesítményüket emuláljam. Ez egyfajta tisztelgés előttük. A saját dobolásommal szemben már sokkal kevésbé vagyok elfogult. Ha úgy érzem, valamit érdemes 'feljavítani', megteszem. Emlékszem, Steve DiGiorgio mondta egyszer nekem jóval a Symbolic után, hogy bizonyos groove-oknál talán túl sokat játszott a lábam, és jobban lüktetne a dal, ha egyszerűsíteném a lábgépet. Megfogadtam a tanácsát, és azóta néhány dalban kiszedtem a felesleges díszítéseket, hogy hagyjam érvényesülni a dalt. Amikor egy konkrét albumra fókuszálunk a turnén, igyekszem a lehető legpontosabb lenni, legyen szó akár a Leprosyról vagy a Spiritual Healingről. De ha ezek a dalok csak bekerülnek egy vegyes szettbe, akkor néha modernizálom őket. Amikor 1993-ban elkezdtünk turnézni, megkérdeztem Chuckot, mennyire legyen hű az eredeti témákhoz. Ő szabad kezet adott, így sok régebbi dalt már akkoriban is az én stílusomban játszunk. A mostani turné a Symbolic Healing nevet viseli, így a hangsúly a Symbolic és a Spiritual Healing lemezeken lesz. Bár nem fogjuk mindkét albumot az elejétől a végéig lejátszani, rengeteg dalt hozunk róluk, és arra is figyelünk, hogy megidézhessük a teljes életmű erejét.” „Sok srácot látok ma, akit egyáltalán nem érdekel, hogy sokoldalú zenész legyen, és csak az aerobik érdekli őket – a lehető leggyorsabb pörgetések és a pszichopata tempójú duplázás, látványos előadásmóddal.” Gyakran tartasz dobkurzusokat és mesterkurzusokat, amivel rengeteget adsz vissza a metalközösségnek. Mi a leggyakoribb hiba, amit a mai fiatal dobosoknál látsz? Túl korán kezdenek el hajtani a sebességre, vagy van valami más, amit tanácsolnál nekik az útjuk elején? „A dobolás alapja a ritmus, a groove és az érzés. Úgy gondolom, ezeket fixen le kell fektetni, mielőtt bárki fejest ugrana a fénysebességbe. Sok srácot látok ma, akit egyáltalán nem érdekel, hogy sokoldalú zenész legyen, és csak az aerobik érdekli őket – a lehető leggyorsabb pörgetések és a pszichopata tempójú duplázás, látványos előadásmóddal. Ez lenyűgöző teljesítmény, megemelem előttük a kalapom, de eljön az a pont, amikor egy zenekar nem csak darálást vár tőlük, hanem egy jó groove-ot. Ott pedig bajban lesznek, mert a felszerelésük és a technikájuk nem erre lett kitalálva. Ha ötvenhét dobost látsz a Youtube-on, akik hajszálpontosan ugyanazt a blastbeatet tolják, ugyanazon a sebességen, az látványos, de egy idő után mindenki szeretne kitűnni a tömegből. Számomra ez már az első naptól kezdve kulcsfontosságú volt. Ahhoz, hogy beilleszkedjek a szcénába, ki kellett lógnom belőle. Maximálisan tiszteltem a kortársaimat, Dave Lombardót, Larst, Charlie Benantét vagy Tom Huntingot, de tudtam, hogy valami friss megközelítést kell hoznom, ha nem akarok csak egy lenni a sok közül. Hozzáteszem, szerencsés időszakban kezdtem, mert egy vadonatúj műfaj születésénél bábáskodtam, ahol a vászon még teljesen üres volt, és én kedvemre festhettem rá. Ma már sokkal nehezebb újat mutatni, de éppen ezért bátorítom a fiatalokat, hogy ne csak a sebességet hajszolják. Találják meg a saját hangjukat, és merjenek másképp játszani, mint amit az aktuális trendek diktálnak. Ha az ember belefekteti az energiát a saját stílusa kialakításába, az hosszú távon sokkal kifizetődőbb, mint ha ő lenne az ötvennyolcadik leggyorsabb dobos az interneten.” Mit gondolsz a modern metal felvételekről és a stúdiómunkáról? Ma már rengeteg eszköz – triggerelés, dobgépek, mesterséges intelligencia – áll rendelkezésre, hogy matematikailag tökéletes hangzást kapjunk. Nem érzed úgy, hogy emiatt pont a dinamika és a lélek vész el a zenéből, ami téged mindig is jellemzett? „A fejlődéssel gyakran együtt jár a visszalépés is. Szerencsésnek tartom magam, mert pont a két korszak határán mozogtam. A pályám elején még tudni kellett elejétől a végéig eljátszani egy dalt, ma viszont már akár szekciónként is felvehetjük a sávokat. Emlékszem, egyszer Bob Rockkal dolgoztam, és én készültem a teljes dalra, de a mérnök közölte: »Elég, ha csak az intrót nyomod le, aztán majd a verzét.« Ha ez a kérés, megcsinálom, de én a valódi, egybefüggő teljesítményben hiszek. A gond az, hogy a technikai tökéletességgel gyakran együtt jár a sterilitás. Sok mai produkciónak brutális, tiszta hangzása van, de minden dobos ugyanúgy szól rajta, mert a producerek ugyanazokat a gyári hangmintákat használják minden bandánál. Ez megöli az egyéniséget. Nekem fáj a szívem, amikor rögzítek egy csomó finom ghost note-ot, de a végén a kompresszálás és a hangminták miatt ezekből semmi nem hallatszik, vagy úgy szólnak, mint egy gép. Én évtizedek óta küzdök a sterilitás ellen. Van erre egy bevált trükköm: a két lábdobomat soha nem hangolom egyformára. Mivel ballábas vagyok a duplázásnál, a balos lábdobot mindig kicsit magasabbra húzzuk, a jobbat pedig mélyebbre. Így a hangzásnak van egyfajta lüktetése, levegője, nem csak egy monoton kattogás az egész. Mindig azt mondom a producereknek: tegyetek fel akár harminc mikrofont, rögzítsétek minden rezdülésemet, de ne cseréljétek le a hangomat egy szoftverre! A legutóbbi Dark Angel-anyagnál is ragaszkodtam az organikus hangzáshoz. Lehet, hogy nem szól olyan vegytisztán, mint a legújabb trendi metallemezek, de az legalább mi vagyunk. Mindig is az árral szemben úsztam, és lehet, hogy ez néha népszerűtlen döntés, de csak így tudok tükörbe nézni.” Ha teljesen őszinte vagy magadhoz, van még olyasmi, amit nem értél el a zenében, pedig korábban álmodtál róla? A karriered elképesztően sokszínű, lemezek tucatjain játszottál, amik ma is zenészek ezreit inspirálják. Megvan még benned az az éhség és bizonyítási vágy, ami a pályád elején hajtott? „Abszolút! Ötvennyolc éves vagyok, de ma mérföldekkel jobban dobolok, mint húszévesen. Épp a huszonnyolcadik születésnapomon kezdtük el rögzíteni a Symbolicot, ma pedig sokkal jobb formában vagyok, jobban átlátom a hangszert, és sokkal tudatosabb az az atletikus megközelítés is, amivel a doboláshoz állok. Ma is használom a lábsúlyokat, és három pár összegumizott dobverővel melegítek be minden koncert előtt. Mindig az a célom, hogy jobb legyek, mint tavaly voltam. Nem másokhoz mérem magam, hanem a saját korábbi teljesítményemhez. Én vagyok az élő példa arra, hogy az álmok valóra válhatnak. Tizenegy évesen eldöntöttem, hogy dobos lesz belőlem, tizenhárom évesen pedig azt is megfogadtam, hogy a saját utamat fogom járni, a saját belső hangomra hallgatva. Ez a szabadság mindennél többet ér. Szerencsésnek érzem magam, mert a thrash metal közegében nőttem fel, ahol nem volt helye a rocksztárallűröknek. Gyerekként láttam a kaliforniai klubokban azokat a glam és haj metal bandákat, akik később világsztárok lettek, és láttam a hatalmas egóikat is. A thrash viszont épp az egómentességről és a földhözragadtságról szólt, és ez a mentalitás a mai napig bennem van. Könnyen megközelíthető, egyszerű figura maradtam, mert ebben hiszek. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy a '80-as évek óta nem kellett 'polgári' állásban dolgoznom, és csak a zenével foglalkozhattam. Tisztában vagyok vele, milyen kiváltságos helyzet ez, és mélyen tisztelem azokat, akiknek kőkeményen meg kell dolgozniuk a megélhetésért. Tudod, van egy fontos különbség: az angolban nem azt mondjuk, hogy 'dolgozunk' a hangszeren, hanem azt, hogy 'játszunk' rajta. (You don’t work drums, you play drums.) Én pedig már több mint negyven éve játszom.” Üzensz valamit a budapesti rajongóknak a turné előtt? „Csak annyit, hogy készüljetek fel, mert ez egy fantasztikus, érzelmes és elképesztő metal este lesz. Tapasztalatból mondom, hogy a Death To All koncertjei egészen másképp hatnak az emberre, mint bármilyen más extrém zenei buli. Van benne valami mélyen megindító, ami belülről rázza meg a közönséget. Sokaknak ez lesz az első alkalom, hogy élőben hallják ezeket a dalokat, és garantálom, hogy úgy fog szólni, mint egy élő album, annyira egyben van a banda. Véresen komolyan vesszük a zenét és a teljesítményt, de magunkat egyáltalán nem: imádjuk minden percét, és ezt a jókedvet a közönség is érezni fogja. Vegyétek meg a jegyeket, amíg vannak, mert gyorsan fogynak. Ott találkozunk, és higgyétek el, utólag hálásak lesztek magatoknak, hogy eljöttetek!” ××× DARK ANGEL: Extinction Level Event (2025) „Ez egy kőkemény, sallangmentes thrash metal anyag. Pontosan azt tükrözi, ahol a Dark Angel zeneileg ma tart. Harmincnégy év telt el a legutóbbi lemezünk óta, és bár kívülről óriási volt a nyomás, hogy 'licitáljuk felül' a múltat, mi nem is próbálkoztunk ezzel. Egyszerűen csak egy olyan albumot akartunk, ami a mai Dark Angelt mutatja meg. Imádom minden egyes dalát. A riffek gyilkosak, a vokál bitang, a szövegek pedig nagyon rendben vannak. Ne várd, hogy úgy szóljon, mint bármelyik divatos metal lemez, mert ez egy tudatos döntés volt a részünkről. Lehet szeretni vagy nem szeretni, de azt senki nem vághatja a fejünkhöz, hogy úgy szólunk, mint egy tucatbanda. Ez egy agresszív, őszinte és bivalyerős visszatérés.” ××× OLD MAN’S CHILD: Ill-Natured Spiritual Invasion (1998) „Évek óta nem hallottam ezt a lemezt, szerintem több példányt dedikáltam belőle az utóbbi időben, mint ahányszor végighallgattam. Egy konkrét emlékem van a felvételekről: odafordultam Galderhez, és azt mondtam neki, hogy ez az anyag engem borzasztóan emlékeztet a Symbolicra. Ő csak annyit felelt: »Hát, a Death a kedvenc zenekarom.« Ekkor minden a helyére került. A riffek pont abban a stílusban íródtak. Nem voltak túlbonyolítva, de nagyon fülbemászóak és dögösek voltak. Tudom, hogy rengetegen imádják ezt az albumot, és én is nagyon élveztem a munkát rajta. Igazi black metal, egy kis deathes utóízzel.” ××× TESTAMENT: Brotherhood of the Snake (2016) „Zenei szempontból imádom ezt a lemezt, egy igazán agresszív, bivalyerős thrash-anyag lett. Ott van rajta például a Number Game, ami az egyik kedvencem. Nagy kár, hogy sosem játszottuk élőben. Lehet, hogy egyszer beveszem a dobkurzusaim programjába, csak hogy legyen alkalmam eldobolni, annyira szeretem. Emlékszem egy másik dalra is róla, a Black Jackre. Volt benne egy rész, ami egy Queen-dal, a Jealousy egyik riffjére emlékeztetett. Tudom, elég merész párhuzam egy Testament-számba belelátni a Queent, de nekem ez maradt meg róla. A címadó dal is hatalmasat üt, tele van jobbnál jobb témákkal. A Testament egyébként is híres arról, hogy nincsenek üresjárataik, minden lemezükkel a maximumra törekszenek. Persze minden az egyéni ízlésen múlik, de ez egy kifejezetten acélos korong a katalógusukban. Le a kalappal előttük!” ××× STRAPPING YOUNG LAD: The New Black (2006) „Nagyon élvezetes munka volt, mert az Aliennel ellentétben, amit gyakorlatilag ketten hoztunk össze Devinnel, itt a többiek is többet voltak jelen. Emlékszem, két nappal a stúdiózás előtt Devinnel bezárkóztunk, és megcsináltuk a dalok tempótérképét. Ez azt jelentette, hogy minden egyes dalt eljátszottunk tízszer egymás után, hogy megtaláljuk a tökéletes lüktetést. Mire elkezdtük a felvételt, már több mint százszor eltoltuk a lemez anyagát. A Wrong Side például tíz különböző, apró tempóváltást tartalmaz – Devin patikamérlegen mérte ki, hogy minden hang ott üljön, ahol kell. Voltak persze vitáink is. Én ki nem állhattam a Deci­ma­tor­t, és nem akartam, hogy azzal nyisson a lemez. Devin viszont a Fucker című daltól fázott, de ott én kötöttem az ebet a karóhoz, és végül meggyőztem, hogy kerüljön fel. Ezen a lemezen van a Far Beyond Metal végleges verziója is, amin a néhai Dave Brockie (Oderus Urungus a GWAR-ból) is énekel – óriási arc volt, imádtuk. Az egyik legérdekesebb élményem az Almost Again című dalhoz kötődik. Devin elutazott turnézni az Opethtel, és csak a gitársávokat hagyta rám. Azt mondta: »Gene, hallod, milyen gyönyörűek ezek a riffek? Azt akarom, hogy a dob ennek a szöges ellentéte legyen: groteszk, beteg és zavarba ejtő.« Én pedig a Devin iránti minden szeretetemmel megírtam rá a létező legbetegebb, legfurcsább dobtémákat, amiket csak tudtam. Pontosan 20 éve, május elején vonultunk stúdióba ezzel az anyaggal – elképesztő, hogy repül az idő!” TARTALOM VÁSÁRLÁSAz Underworld magazin 2026/05. számából.

megtekintés     »     gene hoglan, death, death to all, strapping young lad