IRON MAIDEN: Burning Ambition

2026. 05. 19. 09:48   »   kritika   »   U2606

kiadó: Universal Pictures   
»   szöveg: György Zoltán

Iron Maidennel valahogy mindig jól el voltunk látva. A lemezeiket már a ’80-as évek közepétől meg tudtuk venni hivatalosan, jugoszláv vinylen vagy kazettán, 1984 óta folyamatosan visszatérő vendégek nálunk, több könyv is megjelent tőlük magyar nyelven – sőt, ismerve Polgár Peti antológiasorozatát, bizton állítom, hogy talán sehol a világon nincs ennyire részletesen publikálva minden mozzanatuk, mint nálunk. Ezek után nagyon kíváncsi voltam mit is tud nyújtani ez a film, ami ráadásul nem is a legelső dokumentumfilm, ami a bandáról készül. Persze az apropója megvan, tavaly volt 50 éves a zenekar, amit azóta is folyamatosan ünnepelnek, és ennek a része David Teague író és Malcolm Venville rendező filmje is. És hát tényleg el vagyunk kényeztetve, mert a filmet moziban, magyar felirattal élvezhetjük, ráadásul nem is két-három vetítéssel letudva, ahogy az ilyen típusú filmek menni szoktak, hanem országos bemutatóval, sok vidéki moziban is. Egyből meg is válaszolom a fenti kérdésem: ha te is rajongó vagy, ha olvastad a könyveket, sok új infót nem fogsz kapni, de… – és ez egy óriási DE – ettől függetlenül ez még egy nagyon szórakoztató a film, és ahogy koncerten is nem egyszer, nem kétszer láttam a bandát, ezt a filmet is többször meg fogom nézni. Mert itt nem az a lényeg, hogy megtudjam, mikor ki gitározott, miért cserélték le Di’Annót, vagy hol milyen koncert volt. Ezeket már úgyis tudtuk, és bár sok infó jelen van a filmben, itt most a történés a lényeg, az, hogy ez mozgókép, végre nem csak olvassuk, hanem látjuk is izzadni, szenvedni, örülni a bandát…

Mindamellett ez nem az Iron Maiden filmje. Sokkal inkább a filmje ez a rajongóknak, annak a világméretű, hatalmas bázisnak, akik követik a csapatot kezdetektől fogva. Arról szól, hogy mit jelent Iron Maiden-rajongónak lenni. Olyannyira igaz ez, hogy a bandát beszélő fejekként nem is látjuk, csak a hangjuk van archív felvételek, koncertrészletek alá vágva. Jelen vannak viszont a rajongók a világ minden pontjáról – nyilatkozik politikus, rendőr, katona, köztisztviselő. Szívszorító és egyben lélekemelő is a jelenet, mikor arról mesélnek, hogy a koszovói háború vagy épp 9/11 alatt hogy segített nekik a Maiden zenéje. És hát jelen vannak a híres rajongók is, mert van belőlük szép számmal: Scott Ian, Tom Morello, Lars Ulrich megszólalása evidens, Simon Gallup (The Cure) és Chuck D (Public Enemy) már nem annyira, Gene Simmons meg végképp nem, nem az ilyen megjelenésieről híres. Talán pont ezért a film csúcspontja (számomra) a jelenet, mikor párhuzamba állítja a Maident a grunge zenével. Viszont, aki lopja a show-t, az Javier Bardem! Hiába híres színész, minden jelenete az őszinte rajongást tükrözi, kvázi esszenciáját adva ennek a tényleg világméretű rajongótábornak. Szintén a film egyik csúcspontja, mikor elszavalja a Run To The Hills szövegét. Persze kapunk jó sok korai részletet a banda életéből, hangsúlyozva Rod Smallwood szerepét, Eddie jelentőségét, a tagcseréket, illetve – ami számomra kiemelkedő rész volt – a banda első vasfüggönyön túli fellépését Lengyelországban. Meglepően jól és részletesen dokumentálva van ez a rész, ki is domborították a jelentőséget, élén a már elhíresült, véletlenszerű fellépésükkel egy random esküvőn. Viszont az, hogy Lengyelország szerepel ennyire kiemelten a filmben és nem mi, csupán pár napon múlott. A World Slavery Tour 1984. augusztus 9-én indult a lengyeleknél, és az ottani pár állomás után, augusztus 17-én volt az első híres magyar koncert a Budapest Sportcsarnok parkolójában. Nyolc napon múlott, hogy nem mi írtunk zenei történelmet! Mindamellett nem maradtunk ki így sem, sanszos, hogy egy akkor nálunk készült interjúrészlet is van a filmben, erre utal a beszélgetésben a háttérben látható „Díszpáholy” felirat. De akkor is nagyobbat dobban a szívünk, mikor pár képkocka erejéig meglátjuk Adrian Smitht Ossian-pólóban feszíteni. Szóval a film nem egy átfogó biográfia, sokkal inkább egy nosztalgiashow, sok-sok elbeszélt történettel. Nem lexikális tudást közvetít, hanem érzéseket; arra ösztönöz, te magad is idézd fel, mikor csatlakoztál a Maiden-családhoz, mit jelent neked a banda és a zenéjük. Nekem is azonnal beugrott a film után, milyen volt először kézbe venni még nyolcadikos általános iskolásként a Powerslave albumot az edelényi műszaki boltban(!), először szembesülni Eddie-vel úgy, hogy a zenét még nem is ismertem. Csak a borító miatt megvettem a lemezt a félretett dugipénzemből, és emlékszem, hogy bogarásztam napokig nagyítóval a hieroglifákat, miközben az ócska Tesla lemezjátszón bömbölt a 2 Minutes to Midnight. A mai napig minden idők tíz legjobb lemeze között van nálam a Powerslave! Az erős nosztalgiafaktor miatt néhol van is a filmnek egy kis „csak a szépre emlékezem” hangulata (lásd Blaze Bayley-évek), de annyi baj legyen, nem ezen bukik a film. Sokkal inkább azon, hogy én ezt nem éreztem mozifilmnek. Se a látvány, se a hangminőség nem indokolta a mozis terjesztést, szerintem sokkal inkább működik majd ez streamingen, amikor pár sör mellett együtt lehet énekelni a haverokkal a Blood Brotherst. Összeségében jó kis film, mert a Maident mindig jó látni, hallani, de sajnos nem kihagyhatatlan. Persze ahogy már mondtam, ennek ellenére még biztos meg fogom párszor nézni a következő években, mert ez nemcsak a banda, hanem sokunk elmúlt 50 éve is két órába sűrítve. LETÖLTÉS VÁSÁRLÁSAz Underworld magazin 2026/06. számából.

megtekintés     »     iron maiden, filmklub