UTOLSÓ HULLÁM: Csak egy világot adhatok neked

2026. 05. 21. 06:02   »   kritika   »   U2606

kiadó: szerzői kiadás   
»   szöveg: György Zoltán

Indul a lemez, megszólal az első hang, és mint egy kvízműsorban azonnal bekiabálom, hogy Fields of The Nephilim! Ami persze eredetileg Morricone (The Man With The Harmonica a Volt egyszer egy vadnyugatból), de annyira összenőt ez a dal Carl McCoy csapatával, hogy stílus rajongói tuti, hogy a Dawnrazor intrójával azonosítják. Hihetetlen, hogy egy vannak ilyen ikonikus hangok, dallamfoszlányok, amiről azonnal belőhető, hogy mire számíthatunk a következő 40 percben. És valóban, a Nephilim jó kiindulópont, Jakab „Motyó” Árpád (ének, gitár) és csapata pont azt a fajta dark wave / new wave típusú zenét játssza, aminek a ’80-as évek vége volt a csúcskorszaka. Felsejlik a Joy Division, a The Cure és a Sisters of Mercy neve is, sőt ez utóbbi banda, amelynek a nyoma a legmárkásabban érződik a csapaton, már csak a dob, illetve annak hiánya miatt is. Eldritch csapatában sosem volt dobos, kezdetektől egy dobgéppel helyettesítették, akinek még nevet is adtak: Doktor Avalanche. Biztos vagyok benne, hogy esetünkben itt is van egy tisztelgés, hiszen a csapat szintén dobgépet használ, szintén saját identitással, Dr. Alesis néven. Nagyjából ezzel körbe is lőttük a banda második lemezét (az első 2023-ban jött ki, Szárnyatlan angyal címmel), de érdemes kicsit jobban belemélyedni az albumba, sokkal több van a csapatban, mint hogy elkönyveljük őket egy SOM-klónnak. Az első Mert nincsen semmim valóban egy tökéletes nyitó szám, pillanatok alatt felhelyezi a térképre a csapatot. Indul a már említett harmónikahanggal, majd a dobgép, a cure-os gitár, a mercys basszus, a magyar nyelvű ének pedig megidézi Mátyás Attilát és az F. O. Systemet is. Nem nyúlás ez, sokkal inkább az esszenciája annak, amiért ezeket a csapatokat szerettük, szeretjük több mint 40 éve. A következő Resist viszi tovább a Sisters of Mercy-vonalat, úgy indul minta egy fel gyorsított Black Planet lenne, de az angol nyelvű szöveg és new wave-es ének újabb réteget ad a dalnak. Árpádnak egyébként is inkább ezekhez a dalokhoz passzol jobban a hangja, mint a sötétebb darkos tételekhez. Egyik személyes kedvencem a Lángoló leopárd, talán az egyik leggyorsabb tétel a lemezen – Némedi Tamás (gitár), Szegi Csongor (basszus) és Buda Richárd (szintetizátor) nagyon finom alapot biztosít hozzá –, biztos vagyok benne, hogy nagy koncertfavorit lesz a dal. Illetve mindenképp kiemelném még a lírai …És mégsem zuhanunk tételt. Ennek a dalnak van egy nagyon erős magyaros íze is (nem tudok rá jobb jelzőt találni, bocsi), abszolút hozza a korszakot és azt neonfényes hangulatot, amivel 1987-ben simán be tudtak volna kerülni egy Csillagfény Disco műsorba. És ebben most semmi cinizmus nincs, bármikor oda lehet tenni a dalt mondjuk egy akkori Sexepil-dal mellé. Nyolc dal van az albumon, de a végén még kapunk két bonus tracket is. A Resist Minimal Analog Mixe bájos, de felesleges, gyorsan léptet az ember, és az Utolsó hullám koncertfelvétele sincs olyan minőség, hogy megérje így kiemelni. Ezek nélkül is nagyon kerek a lemez, bár az igazi fanok tuti örülnek ezeknek a csemegéknek is. Ismerkedek még csak a lemezzel, így a zenekarral, és sajnos néha érzek egy-két üresjáratot is (pl. Black Rose), de a végső pontszám most egy nagyon erős és abszolút megérdemelt hetes, ami pár meghallgatás után még akár emelkedhet is. LETÖLTÉS VÁSÁRLÁSAz Underworld magazin 2026/06. számából.

Hallgasd meg a zenekar Bandcamp-oldalán!

megtekintés     »     utolsó hullám