PUBLIC IMAGE LTD / BÖILER – Bp., Dürer Kert

2026. 05. 22. 05:41   »   beszámoló   »   U2606

szöveg és fotó: György Zoltán

A koncert előtt pár nappal, már ez volt a családban a beszédtéma, hisz kevés olyan ikonikus figurája van a rockzenének az elmúlt 50 évben, mint John Lydon. És még úgy is vártam nagyon a show-t, hogy tudtam, mire számítsak, hisz voltam olyan szerencsés, hogy tavaly nyáron elkaptam a turnét egy lengyel állomásán is. De lehet pont ezért vártam ennyire, mert az is felejthetetlen élmény volt, az év egyik legjobb koncertje, naná, hogy repetázni akartam! A support eredetileg egy angol banda a The Jacques lett volna. Hogy miért mondták le, nem derült ki. Belehallgattam, a kicsit Stone Rosesre hajazó alt-rockjuk nem rossz, de szerintem a buli és a magyar közönség jobban járt a Böilerrel. Riger Jani eleve majdnem akkora kult arc a magyar punkban, mint Johnny az angolban, a Böiler meg az elmúlt években egy nagyon jó kis koncertbandává nőtte ki magát, különösen Makai Laci (Lazarvs) csatlakozása után. Feszes játéka itt is megadja az alapot, de nem csak hallgatni nézni is élmény, ahogy széles vigyorral csépeli a dobokat. Ha jól füleltem, a programban csak saját számokat játszottak, és nem véletlenül toltak annyi Ramonest a karrierjük elején, ez a dalaikra is rányomja a bélyeget. Igazi, jókedvű bulit nyomtak, a szép számban megjelenő punkok meg is hálálták ezt, tökéletes felvezetés volt a PiL-nek.

Angol úriemberekről beszélünk, akik nem késnek, így pontban 20:00-kor a rettenetes, de egyben nagyon vidám intró alatt hőseink felsétáltak a színpadra és John szokásos „Bollocks” felkiáltásával kezdetét vette a PiL első önálló magyarországi show-ja. Az önállón van a hangsúly, mert ugyan felléptek ők már egyszer 2010-ben a Szigeten (sőt a Pistols Reuniont is láttuk ugyanott 2008-ban), de valljuk be, ez az ő terepük – egy klubbuli, ahol az értő közönség csak miattuk van ott. Volt, aki be is kiabálta neki, hogy „40 évek várok rád te f**z!”, és talán az sem véletlen, hogy a Home volt a nyitó dal. Hazaért a közönség és a banda is, és nagyon kellemes családias két órát töltöttünk együtt. Sorban jöttek a nagy slágerek (fura ezt a szót leírni egy ilyen banda esetében), igazi best of show volt, olyannyira, hogy a legutóbbi 2023-as albumukról az End of The Wordről egy dal sem ment. Voltak viszont a klasszikusok: This Is Not a Love Song, Death Disco, Flowers of Romance (itt John egy szál rózsát is kapott a közénség soraiból!) és a személyes kedvencem, a Warrior. Illetve a show megkoronázásaként az Open Up, ami eredetileg nem is PiL-dal, az angol elektronikus zenész Leftfield első, ’95-ös albumán hallható, ahol Johnny csak vendégénekesként szerepelt. Tökéletesen simul a programba mára ez a dal is. Majd 3 perc cigiszünet („De tényleg csak 3!”), aztán ráadásnak az elmaradhatatlan Public Image, zárásnak meg egy medley a korai dalokból, ahol egy brutális jam kíséretében a zenekar is bemutatásra került.

És a zenekar hibátlan! Lu Edmonds, a régi harcostárs, aki akár önmagában is elvinné a hátán a show-t! Őrült professzor kinézetével és higanymozgásával olyan hangokat csikart ki hol a gitárjából, hol egy elektromos buzukiból, hogy élmény volt nézni, hallgatni. Scott Firth is lassan két évtizede adja a basszust és szintén brillírozik, csakúgy, mint az új dobos Mark Roberts, ők ketten egy iszonyat feszes alapot adtak a zenének. És hát Lydon… Kereken 70 éves, és nem szántja fel ő már a színpadot, ikonikus mozgását is csak néha, pár pillanat erejéig láthatjuk, de valójában nem is hiányzik. A pasi mára egy intézmény lett, egy monolit, elég kiállnia, szúrósan odanézni és kész, megvettük. Mimikájával, testbeszédével mindent elmond, aztán felteszi az i-re a pontot egy nagy csulával vagy épp egy adag fikával. Punkbulin vagyunk, ne feledjük, ez itt show-elem, bár Lydon most beteg is volt (saját elmondása szerint spanyolnátha), és tény, hogy a kötelező üveg whiskey mellett ott volt egy kis üveg köptető is. A whiskey fogyott, a köptető nem, de lehet a betegségben valami, emlékeim szerint a lengyel koncerten nem volt ennyi testnedv a színpadon. Mindenesetre a takarítókat nem irigyeltem. Végül egy vidám búcsú, Billy Cotton dala a The Marrow Song bömböl a hangszóróból, a tömeg együtt énekli a bandával a refrént („Oh! What a Beauty”) a zenekar boldog, mi is, John meg megígéri, hogy amíg élnek úgysem hagyják abba, szóval jönnek ők még ide. Kell még valami a boldogsághoz? LETÖLTÉSAz Underworld magazin 2026/06. számából.

megtekintés     »     public image ltd, pil, bölier, dürer kert, John Lydon