ARMORED SAINT: Emotion Factory Reset

2026. 05. 22. 06:15   »   kritika   »   U2605

kiadó: Metal Blade Records   
»   szöveg: Schmidt Péter

Nos, ezt is megértük: az 1982-ben alapított, meglehetősen hányatott előéletű Los Angeles-i Armored Saint végre leszállította 2026 első tízpontos albumát. A két előd, a 2015-ös Win Hands Down, és főleg a 2020-as Punching The Sky után mondjuk nagyon nem is vártam tőlük mást – és igen, igen, újra megcsinálták! Ezzel a mesterhármassal John Bushék valami olyan „szuperképesség” meglétéről tettek-tesznek tanúságot, amihez foghatóra kevés példa van a színtéren. Hogy mire gondolok? A muzsika, a dalok és a produkció megfellebbezhetetlen minőségén túl egy olyan plusztényezőre, amit mondjuk az Accident/Chemical albumkettősön Bruce Dickinsontól hallhattunk, közel három évtizeddel ezelőtt. Arról a nagyon ritka jó érzékről beszélek, ahogyan – túl a kiváló dalokon – a modern (de nem trendi!) megszólalást és hangszerelést ötvözni képesek az abszolút hagyománytisztelő dalszerzési metódussal, hangszeres játékkal és énekteljesítménnyel. A produceri teendőket ellátó Joey Vera basszer mellett ebben minden bizonnyal a régi stúdiós tettestársak, Bill Metoyer és Jay Ruston is komoly szerepet játszottak. Az új repertoár taglalásában pedig mit is emeljek ki? Kb. bármit lehetne, de kezdem akkor az ötödikként hallható Buckeye-jal, ami egy hipnotikusan pumpáló-lüktető, classic rockos felhangokat sem nélkülöző darab – baromi hangulatos. Vagy a húzósabb-fémesebb oldalt kidomborító, előzetesen már bemutatott Close To The Bone – old school Armored Saint-eszencia! Aztán itt van a Compromise is, amiben még funkosan furfangos témák is akadnak – mégis működik, és összességében ez is önazonos. Vagy a Symbol Of Salvation időkre visszautaló, szellősebb It's A Buzzkill – a jó dalok közt is talán a legjobb. Valamint a záró Epilogue – ami pedig egy totál régi vágású, lendületes, sodró erejű headbanger nóta. Tovább nem is sorolom, inkább arról ejtek még szót, mennyire jól és stílusosan muzsikál már megint a zenészgárda, és milyen királyul énekel John Bush. A legnagyobbak között ő méltatlanul ritkán kerül felsorolásra, meglehetősen alulértékelt figurája a mezőnynek, pedig mind a hangja, mind a színpadi kisugárzása arra predesztinálná, hogy önálló brand legyen a neve. Társai pedig irigylésre méltóan laza eleganciával tolják mögötte a zenei alapokat, legyen szó a ritmusszekció lüktető játékáról vagy a Phil Sandoval/Jeff Duncan páros roppant ízléses, feelinges gitározásáról. És ami még igen fontos: azzal együtt, hogy az Armored Saint egyértelműen egy ízig-vérig metalbanda, a muzsikájuknak mégis van egyfajta klasszikus rock gyökerű húzása, lüktetése is – részben pont ez adja náluk a dolgok savát-borsát! A tizenegy dalos, 48 perces alapverzió mellett a digipak CD-s kiadás azzal a People-feldolgozással – One Chain (Don't Make No Prison) – lesz bővebb, amit önálló single-ként már tavalyelőtt közzétett a zenekar. Érdemes lesz ez után kutatni majd. Az egyetlen dolog, amivel vitatkozni tudok, az a borító, de ez senkinek ne szegje kedvét: az Emotion Factory Reset az év egyik legjobb albuma eddig. Engem kenyérre kentek vele. ××× „Elképesztő, milyen gazdag, változatos, zenei ez az anyag, úgy, hogy közben megtartja a banda korai power metal erényeit is.” – Uzseka Norbert / 9 pont __ További véleményeket olvashatsz az albumról a májusi számunkba és az Underworld Klubban!

megtekintés     »     armored saint