PARKWAY DRIVE – Bp., MVM Dome

Teljesen véletlenül keveredtem el a Parkway Drive budapesti koncertjére az MVM Dome-ba. Eredetileg nem terveztem menni, de aztán jöttek a koncertvideók, a shortok, a setlist, és amikor kiderült, hogy elég sok olyan szerzeményt játszanak, amit szeretek, rájöttem: ezt egyszerűen nem lehet kihagyni. Mint utólag beigazolódott, ez egy remek döntés volt. Mivel a fókusz a PWD-on volt, ezért a The Amity Afflictiont teljesen kihagytam és a Thy Art Is Murder deathcore-zúzdájából is csak pár nótát láttam, ami egy beszámolóhoz kevés. A TAIM után sikerült befurakodnom az első pár sorba, aztán a kiírt időhöz képest egész pontosan, körülbelül öt méterre tőlem, egy nagyjából 20 négyzetméteres miniszínpadon jelentek meg Parkwayék, és bele is csaptak a lecsóba. A tömeg azonnal felrobbant: pogó, lökdösődés, őrület, ’szarvasbogár a szélvédőn’ érzés azonnal a présben. Winston természetesen most is a tömegen keresztül érkezett meg a színpadhoz, hatalmas PWD-zászlók és markos kidobók társaságában. Emberünk az első pillanattól kezdve uralta a teret, és elképesztő magabiztossággal vezényelte le az egész műsort. Ha kellett moshpitet irányított a színpadról vagy a éppen közönség közepéről, ha kellett énekeltetett, ha kellett megázott az esőben, egyszóval együtt lélegzett az üggyel. Persze a többiek is bőven kivették a részüket a show-ból. Jeff Ling számos kiemelt pillanatot kapott a színpad első harmadában, sőt a Piggel közös dupla szólókat is közelről láthattuk. Pie picit háttérbe szorult, ellenben Bennel, akinek a gigantikus dobcucca forgott, lángolt, gurult, mindent, ami kell. A Carrion/Prey nyitány után lekerültek a hangszeres kiegészítők a ’mini’ színpadról és átvonult a ’Darkway Pride’ a hátsó, ’rendes’ (nagy)színpadra, ami aztán a Glitchcsel kedődően egy modern színházzá alakult, amin kortárs táncosok imitáltak különböző háttérjelenteket. A Carrion/Prey/Glitch hármas kiválóan működött, azonban a Sacred még nem igazán állt össze élőben, legalábbis nálam. Szerencsére jött a Vice Grip, és innentől kezdve újra teljes erővel vitt magával a lendület. A Horizons óriási volt, majd megérkezett a Cemetery Bloom, vele együtt három vonós lány, akik komolyzenei energiákat szabadítottak fel – időnként Jeffel közösen zúzva. Ez volt az este egyik legerősebb pillanata. Lehet, hogy meg fogom botránkoztatni az ős-Parkway-rajongókat, de a Killing With A Smile medley engem kevésbé talált el. Otthon nagyon szeretem ezeket a nótákat, de élőben nem ütöttek akkorát, mint vártam. Szerencsére az Idols & Anchors helyre tett, aztán volt némi elcsendesülés a Chronos/Darker Still alatt, majd széthasította az MVM-et a Bottom Feeder és innen már meneteltünk is a ráadás felé. Ami nem volt más, mint egy hatalmas piromán trip, hiszen itt mindent felgyújtottak, amit lehetett. A Crushed végén Winston egy emelvényen felemelkedett a tömeg fölé, pulzáló tűzágyúkkal és epikus megvilágítással, miközben a színpad különböző részei is lángoltak. A szerzemény gondolati világa és a vizuális megvalósítás között ritka erős szimbiózis volt. A koncert ugyanúgy ért véget, ahogy kezdődött, a kisszínpadon. A moshpit közeléből érkezett a Parkway talán legjobb dala, a Wild Eyes, amit tényleg mindenki együtt énekelt az arénában, a gitárrészekkel együtt, igazi népünnepéllyé avanzsálva az estét. Bár a színpadhoz egészen közel álltam, a látvány grandiózussága még onnan is átjött. A show elképesztően komplex volt, és lenyűgözött, hogy minden egyes piroeffektnek, stroboszkópnak, fényvillanásnak és lépésnek pontos helye volt. Tudom, hogy sokan nem szeretik ezt a fajta ’túltervezettséget’, de én kifejezetten imádom, amikor egy ilyen előadás ennyire precízen össze van rakva. Lehet mondani, hogy a Parkway Drive a ’metalcore Rammsteinje’ lett – vagy fordítva –, de ez az este számomra egy modern, komplex, színházi élményhez közelítő műsor volt. Kicsit túl is lépett a hagyományos koncert keretein, inkább egy korszerű, multimédiás előadásnak hatott. A közönség reakcióit olvasva utólag úgy látom, ezzel sokan egyetértettek. Aki a szörfdeszkás, fürdőgatyás, tengerben szólózó korai korszakot szerette elsősorban, valószínűleg már nem is jött el – és ez így van jól. Ők ma is találhatnak maguknak olyan bandákat, amelyek azt az életérzést hozzák. A Parkway Drive pedig ebben a formában, ezzel a produkcióval valami egészen mást és máshogy lenyűgözőt kínált. Röviden: ezzel a bulival szerintem mindenki nyert. ___ (Köszönet a Rockstarnak a jegyekért.) TARTALOM VÁSÁRLÁSAz Underworld magazin 2025. novemberi számából.

megtekintés     »     parkway drive, mvm dome