2026. 05. 22. 16:09 » kritika
szöveg: Uzseka Norbert
» kiadó: szerzői kiadás
A Dead Gray Sipos András gitáros (ex-Nuke, Strong Deformity stb.) szólóprojektjének indult, és a 2021-es bemutatkozó EP-n még különféle énekesek daloltak. De már azt is hazánk egyik legjobb dobosa, Bánfalvi Sándor (Ákos, ex-Neck Sprain, Magma Rise stb.) ütötte fel. Ám az első albumra mostanáig kellett várni. A Bone Marrow, részben a tagok múltjából is következően, mélyen a ’90-es években gyökerezik, és épp úgy benne van a Pantera groove metalja, mint az Alice In Chains-féle mélyebb, sötétebb grunge. De itt-ott hallok én benne Deftonest, Faith No More-t is, és így tovább. Hogy a srácoknak ott van a kezében mindez a zene, és magabiztosan, kellő erővel és jóízléssel tudják a maguk kedve szerint formálni, az a legkevesebb. Aki hallotta már Sanyit dobolni, nyilván nem lepődik meg azon, hogy itt is milyen őrületes erővel és húzással játszik. És a többiek is méltó társai, hiszen a felvételek óta kivált Áldott András basszusgitárja is ugyanolyan fontos része az összképnek, ahogy az említett ősöknél. Sipos Andris vaskos riffjei mellett átható hangulatú díszítéseket, zakkant szólókat is tud (halld: Echoes, amelynek azok a csavarodó gitártémái is szuperek). László Gergely énekes pedig ugyanolyan magas szinten hozza az Anselmo-rokon üvöltéseket, mint a dallamosabb éneket. Az albumot hallgatva egy jó darabig mégis az volt az érzésem, hogy fogós énekdallamból elkélt volna több. Ilyen szempontból talán a The Nihilist az album csúcsa, az azonnal hat, de idővel kibomlik a többi is. Azt mondanám, az album második felébe került annyi plusz szín, annyi érdekes megoldás, hogy végül azok fordították a pontszámomat kilencbe. A Tension tempósabb darab, míg az ének szinte bánat-pop. A Granite Prong- vagy Helmet-rokon, iparias repetitív riffje is nagyon visz, még ha a különféle témákat nem is érzem annyira gördülékenyen egymásból következőnek. A záró címadó meg épp úgy felfogható időkitöltőnek, mint a lemez üzenetének, egész atmoszférájának a betetőzéseként, ez ugyanis egy lassú, instrumentális darab, mely pszichedelikus/stoner irányba hajlik. Nehéz anyag a Bone Marrow, messze rétegzettebb, mint elsőre gondolná az ember, és míg koncerteken elsősorban az irdatlan zúzással arat a Dead Gray, lemezen jobban kidomborodik a sötét, borult, félelmetes, mégis magával ragadó másik oldala. TARTALOM VÁSÁRLÁSAz Underworld magazin 2026. júniusi számából.
Hallgasd meg a zenekar Bandcamp-oldalán!
megtekintés » dead gray
SILVERTOMB:
The Interpretation of Nightmares
A Peter Steele 2010-ben bekövetkezett halálával, illetve zenekara, a Type O Negative végleges földbe állásával keletkezett űr betöltésére több próbálkozás is történt az elmúlt bő másfél évtized során a gótikus doom metalnak nevezett színtéren. A legautentikusabb kísérle...
kritika
IRON SAVIOR:
Deathbringer
Igen erős aktivitást mutat az utóbbi időben a tipikusan germán gyökerű, sebességmániás, dallamos euro-power metal műfajának egyik alapcsapata, az énekes-gitáros Piet Sielck vezette hamburgi Iron Savior. Machine World címmel mintegy másfél éve jelentették meg az egészen korai, Noi...
kritika
HATEBREED:
Fatal Paradox
Hat év csendjét töri meg a connecticuti Hatebreed a Fatal Paradox kiadásával, de egy kilencedik sorlemez esetében ez nem kell, hogy bizonyítási vággyal társuljon. Szerencsére Jamey Jastáék sem feszültek rá erre a kérdésre különösebben, ami azért örömteli, mert a Fatal Paradox ...
kritika
RUIN AND REVERIE:
The Seed Of Chaos
Ray Alder is azon énekesek – nem túl népes – társaságát gyarapítja nálam, akiknek ha csak a nevét meghallom egy-egy új kiadvánnyal kapcsolatban, máris elementáris erejű kíváncsiság horgad fel bennem. A Ruin And Reverie debütalbumához is Ray neve vezetett el, és ahogy korább...
kritika