Welcome to Rockville – Daytona Beach, Florida

2026. 05. 26. 10:25   »   beszámoló   »   U2606

szöveg: Kiss Daniella   
»   fotó: Steve Thrasher, Nathan Zucker, Justin James, WHOISCOOP

„Csak” nyolcezer kilométert kellett utaznom ahhoz, hogy testközelből megtapasztaljam, milyen az, amikor az amerikaiak fesztiváloznak. A floridai Welcome to Rockville régóta az amerikai rock- és metalfesztiválok egyik legmeghatározóbb eseménye, és személyesen átélve nem nehéz megérteni, miért. A Daytona International Speedway területén május 7. és 10. között megrendezett négynapos fesztivál idén a tizenötödik születésnapját ünnepelte, méghozzá nem is akárhogyan: több, mint 160 együttes lépett fel öt színpadon, köztük olyan húzónevekkel, mint a Guns N’ Roses, Foo Fighters, Bring Me The Horizon vagy a My Chemical Romance, ami már önmagában is jól mutatja az esemény sokszínűségét. Bár sok európai fesztiválhoz képest a Welcome to Rockville még viszonylag fiatalnak számít, a szervezésen ennek semmi nyoma nem volt. A DWP (Danny Wimmer Presents) nevével fémjelzett rendezvény minden szempontból látványos, átgondolt és vérprofi volt – pontosan olyan, amilyennek a híre alapján várni lehetett. 1. nap Az első nap igazi floridai, harminc fok feletti hőségben indult, amit a magas páratartalom csak tovább tetézett. A legelszántabbak már délelőtt fél tizenkettőtől beléphettek a fesztivál területére, ahol a korai óráktól kezdve olyan pörgős bandák léptek fel, mint a Buckcherry vagy Dorothy. A nap előrehaladtával nemcsak a hőmérséklet, hanem az intenzitás is tovább emelkedett. Késő délután Alice Cooper lépett színpadra, aki a tőle megszokott lehengerlő show-val bizonyította be, hogy a kor tényleg csak egy szám. A shock rock keresztapja 78 évesen is olyan magabiztossággal uralta a színpadot, ahogy azt nagyon kevesen tudják, ráadásul a közönséget egy Nirvana-feldolgozással is meglepte. A szülési szabadságon lévő Nita Strauss helyén ezúttal Anna Cara gitározott, aki fiatal kora ellenére nemcsak a Crossbone Skullyban találta meg a helyét Tommy Henriksen oldalán, hanem Alice Cooper zenekarában is remekül helyt állt. Nemcsak Alice Coopernél láthattunk új arcot a színpadon, hanem a közönségkedvenc Godsmacknél is, akiknek ezen a fellépésen debütált az új dobosuk, Wade Murff. A tavaly bejelentett tagcserék után sok rajongó még mindig nehezen barátkozott meg Shannon Larkin és Tony Rombola távozásával, de a helyükre érkező Sam Bam Koltun és Wade Murff abszolút hozták azt az energiát és feszességet, amely ennél a bandánál alapelvárás. A közönség itt már teljesen megmutatta, milyen az, amikor igazán beindul: folyamatosan érkeztek a crowdsurfölők, sorra nyíltak a moshpitek, és a refrének is ezrek torkából szóltak.

A Godsmacket követő Five Finger Death Punchnál aztán végképp elszabadult a hangulat. Látszott, hogy az együttes Amerikában valóban hazai pályán játszik: a közönség minden dalt hatalmas üdvrivalgással fogadott, a legtöbbet kívülről fújta, Ivan Moody pedig saját cuccai bedobálásával tette még közvetlenebbé a koncertet. A rajongók ráadásul különleges pillanatnak is tanúi lehettek, hiszen a banda élőben is bemutatta új dalát, az Eye Of The Stormot. Amikor pedig szóba került Amerika közelgő 250. születésnapja, a tömeg hangos „U-S-A!” skandálásban tört ki – ennél amerikaibb jelenetet nehéz lett volna elképzelni. Az első napot végül a Guns N’ Roses több mint háromórás show-ja zárta. A korábbi fellépésekhez képest itt érezhetően másfajta energia uralta a nézőteret: kevesebb volt a tombolás, több a figyelem és a nosztalgia. A közönség nagy része vagy most látta először Axl Rose-ékat, vagy évtizedek óta várt erre a pillanatra, így sokan kíváncsian, de jóval visszafogottabban követték a koncertet. Aki viszont valami frissebb és teátrálisabb élményre vágyott, az a másik színpadon az Ice Nine Kills műsorát csíphette el, akik aznap este játszották el először élőben a legújabb Sikoly-film betétdalát Maphra és a Volusia Community Orchestra kíséretében. 2. nap Az erős kezdés után a második nap sem vett vissza a tempóból. A mexikói testvértrió, a The Warning ismét megmutatta, miért beszélnek róluk egyre többet világszerte, a Hollywood Undead pedig a tőlük megszokott módon hatalmas bulit csinált. A jó hangulatot azonban félbeszakította a hangosbemondókon és a kivetítőkön megjelenő evakuációs figyelmeztetés a közelgő szélsőséges időjárás miatt. Elsőre talán túlzott óvatosságnak tűnhetett a teljes kiürítés, hiszen akkor még csak néhány felhő jelent meg az égen, de hamar kiderült, hogy a szervezők jól döntöttek, mert nem sokkal később hatalmas vihar csapott le a környékre, amelyet a közönség már biztonságos helyen várhatott ki. A többórás kényszerszünet után kérdéses volt, hogy a délutánra és estére tervezett programokból mi valósulhat meg, a koncertek azonban végül némi csúszással ugyan, de folytatódtak. A nap egyik legjobban várt zenekara a Parkway Drive volt, akiknek ez volt az egyetlen amerikai koncertjük 2026-ban. A rövidített játékidő ellenére az ausztrál metalcore-banda nem okozott csalódást: tüzes látványelemekkel és brutális energiával teli show a fesztivál egyik legerősebb fellépése volt. Az estét a Foo Fighters koronázta meg, akikből ennyi év után is árad a közvetlenség és az ösztönösség. Töretlen vonzerejüket pedig mi sem jelezte jobban, mint hogy a közönség szinte minden számukat egy emberként énekelte velük, köztük a My Hero című dalt is, amely sokak számára különösen megható pillanat volt. 3. nap A harmadik és negyedik napra látványosan megváltozott a látogatók összetétele: az első két nap klasszikus rockos és metalos kavalkádját fekete ruhák, emofrizurák és alternatív arcok váltották fel. Az utolsó két nap sem maradt vihar nélkül, de ekkorra már a szervezők és a közönség is rutinosan kezelték a floridai időjárás szeszélyeit és senki nem hagyta, hogy ez bármennyire is a kedvét szegje. A szombati nap ráadásul bőven tartogatott izgalmakat: a Breaking Benjamin nemcsak új dobosával, Brian Medeirosszal állt színpadra, hanem először játszotta el élőben a Something Wicked című friss dalát is. A meglepetések sora ezzel sem ért véget, hiszen Lacey Sturm is csatlakozott hozzájuk a Dear Agony erejéig, ami a nap egyik legemlékezetesebb közös pillanata lett. Közben a Motionless In White is bebizonyította, mekkora és milyen elkötelezett rajongótáborral rendelkezik, a pyroelemekkel és táncosokkal kiegészített masszív produkciójuk pedig egyértelművé tette, hogy mára az amerikai modern metalcore egyik meghatározó zenekarává nőtték ki magukat. Az estét a Bring Me The Horizon zárta, akik pontosan tudják, hogyan kell egy intenzív és nagy tömegeket megmozgató headliner-show-t összerakni. A zenekar koncertje egyszerre volt agresszív, látványos és generációs élmény azoknak, akik már nem a klasszikus rocklegendákon, hanem a 2000-es és 2010-es évek alternatív metalján nőttek fel. 4. nap Az utolsó nap leginkább a millenniál rock- és emorajongóknak kedvezett. A Sleeping With Sirens, a Yellowcard, a Rise Against és az A Day To Remember mind azt a korszakot idézték meg, amikor a Vans Warped Tour, valamint az emo- és pop-punk himnuszok meghatározó részei voltak egy teljes generáció zenei identitásának. Az este fő attrakciója, a My Chemical Romance pedig pontosan azt adta, amit a közönség várt tőlük: kollektív időutazást a tinédzserévekbe, amikor ezek a dalok sokaknak nemcsak zenét, hanem menedéket is jelentettek. A keményebb metal kedvelőinek sem kellett unatkozniuk, hiszen az utolsó napon többek között a Slaughter To Prevail, az Architects és a Sepultura is felszántotta a színpadokat. A brazil metallegendák fellépése különösen nagy súlyt kapott, hiszen búcsúturnéjuk részeként érkeztek Floridába, így a koncert nemcsak erős fesztiválprogram volt, hanem egy korszak lezárásának egyik állomása is.

Bezár

Bezár

Bezár

Bezár

Bezár

Bezár

Bezár

Bezár

A koncertek mellett a fesztivál egyéb programjaira is érdemes volt időt szánni, amelyekből finoman szólva sem volt hiány. A SiriusXM Octane Headbangers Happy Hour keretében olyan zenekarokkal készültek élő interjúk, mint a Breaking Benjamin, a Five Finger Death Punch, az Ice Nine Kills, a Hollywood Undead, a Black Veil Brides, a Lorna Shore vagy a The Warning, ezeket pedig a rajongók testközelből követhették. Különleges helyszín volt a Kerrang! The Pit Stop sátra is, ahol szerencsésebbek intimebb fellépéseket csíphettek el például a Kreatortól vagy a Dead Poet Societytől. Ezen kívül is bőven akadt látnivaló, hiszen a fesztivál területén tematikus bárok, vidámparki játékok, fotópontok és merchstandok váltották egymást. A látogatók a Dimebag Hardware standjánál is elidőzhettek, ahol a néhai Dimebag Darrell korábbi partnere, Rita Haney árult különféle termékeket, miközben történeteket mesélt a Pantera legendás gitárosáról. A fesztiválról ki lehet jelenteni, hogy nem egyszerűen elképesztő koncertek sorozata volt, hanem négy napra egy komplett rock- és metalvilágot épített fel Daytona Beach közepén. Nehéz összefoglalni mindazt, aminek ezalatt a pár nap alatt részese lehettem, de egy dolog biztos: a rock és a metal Amerikában is él és virul. Talán a tengerentúli rockfesztiváloknak nincs olyan hosszú hagyománya, mint néhány európai óriásnak, de a Rockville-en ennek nyomát sem lehetett látni. A szervezés, a produkciók színvonala, a felhozatal sokszínűsége és az exkluzív pillanatok száma alapján könnyen el lehetett volna hinni, hogy nem a tizenötödik, hanem akár a harmincadik jubileumát ünnepli a fesztivál. Ha mindenképpen találnom kéne valami kivetnivalót, talán a két nagyszínpad közötti távolságot lehetne említeni, ami néha megnehezítette, hogy teljes koncerteket végig lehessen nézni egymás után, de ez a kellemetlenség eltörpült amellett, amit a fesztivál összességében nyújtott. A Rockville hozta azt, amiben Amerika sokszor verhetetlen: a látványt, a kiszolgálást és azt az érzést, hogy itt tényleg minden arról szól, hogy a közönség a lehető legjobb élményt kapja. A légkondicionált, teljesen felszerelt mosdóktól kezdve a golfkocsis fuvarozásig olyan kényelmi szinttel találkozhattunk, amit sok európai fesztiválon elképzelni is nehéz. Az idei 210 ezres látogatószám ugyan nem döntötte meg a tavalyi 250 ezres rekordot, de így is világosan jelzi, hogy a Welcome to Rockville mára nemcsak Amerika, hanem a világ egyik legnagyobb és legizgalmasabb rock- és metalfesztiváljává nőtte ki magát. És ha valaki eddig csak fotókból, videókból vagy távoli beszámolókból ismerte, annak személyes tapasztalatból mondhatom: élőben még nagyobbat üt. LETÖLTÉSAz Underworld magazin 2026/06. számából.

megtekintés     »     rockville