LYCANTHROPIA – Diadalmas halál

2026. 05. 26. 19:52   »   interjú   »   U2606

szöveg: Milán Péter   
»   fotó: zenekari archívum

Magyarország ugyan nem rendelkezik a világ legnagyobb metalszínterével, az extrém műfajokban mindig is voltak kiemelkedő nívón teljesítő zenekaraink. Death metal-vonatkozásban érdemes fókuszálni a Lycanthropia nevű Dunaújvárosban alakult zenekarra. A csapat tavaly év végén adta ki a Postmortem Civilization című második albumot, amely a nemzetközi mezőnyben is megállná a helyét. Milán Péter kérdéseire Ruff László énekes/szövegíró és Suplicz Bernát Gábor gitáros/dalszerző válaszolt. Információim szerint a Lycanthropia 2010-ben alakult Dunaújvárosban. Elég klisés kérdés, de először kérlek beszéljetek a zenekar kezdeti időszakáról, az alakulás mögötti motivációkról, hatásokról, a névválasztásról, bármiről, ami érdekes lehet ezen a téren. Supa: „Kiléptünk az első bandánkból, mert mások voltak az ambícióink. A saját szabályaink szerinti muzsikát akartunk játszani. Persze rengeteg, a mai napig tartó tanulás várt ránk, ezt tudtuk is, hogy így lesz. Akkor barátkoztunk például a metronómmal is, és próbáltuk a lehető legprecízebben elkezdeni az alapok elsajátítását! Tapasztaltabb barátok, ismerősök is óriási segítségeket nyújtottak ezen a téren!” Ruff: „Így van. Nagyjából ez az az időszak, mikor már tudod, hogy mit szeretnél csinálni, milyen zenét akarsz játszani, de a képességeid még nem adottak hozzá, és igen hamar rádöbbensz, hogy nagyon nagy fába vágtad azt a bizonyos fejszét – pláne így van ez az extrém metal esetében. Egy dolog mindig jellemző volt ránk: a metalon belüli divathullámok soha nem érdekeltek minket. Ez nem valami nyakas szélmalomharc vagy múltba révedő nosztalgiázás volt, egyszerűen a tradicionális bandák, lemezek, irányzatok – az extrém metalt is beleértve – jobban lenyűgöztek, mélyebben inspiráltak, mint az adott időszak éppen aktuális trendjei. Ez nem azt jelenti, hogy ellene lennénk az újításoknak, de számomra az organikus, egy adott térben, időben és légkörben megjelenő, valóban egyedi szellemiséggel bíró áramlatok vonzanak/vonzottak, azoknak is leginkább a kezdeti szakasza, amire még nem szállt rá a piac, és még természetes módon képesek olyan alkotásokra, hogy a megfelelő ’együttállásból’ és szellemiségből valami nagyszerű szülessen. A névválasztás pedig mindig nehéz és sarkalatos kérdés. Mindenképp olyan nevet szerettünk volna, aminek van jelentősége, kellően misztikus, illetve lehet rá építkezni is. A lycanthropia jelenségével egy különös esetekkel foglalkozó könyvben találkoztam és egyből megragadott, pedig itt nem volt igazán misztifikálva a dolog: tulajdonképpen egy emberi veszettségként írták le, melynek hatása egyes esetekben emberfeletti erőt ’kölcsönzött’ az áldozatainak. Emellett persze tárgyalta az ó- és középkorban feljegyzett farkasember-mítoszokat is. Féktelen düh, kíméletlen agresszió, kikezdhetetlen ösztönök egy baljós konstellációban. Egy szó, mint száz: tökéletes név egy death metal zenekarnak – legalábbis szerintem. Ha a hétköznapokban egyenként nem is, de éjszakánként együtt a színpadon, biztos, hogy átváltozunk.” Az indulás után elég sokára, 2019-ben jelent meg a debütalbum Blood Contract címmel. Milyennek látjátok ma az anyagot, mennyire állta ki az idő próbáját? Supa: „A rajta szereplő dalokat én magam nagyon szeretném élőben játszani a jövőben. Maga az anyag mint produkció nem hibátlan, de a muzsika, ami rajta van az első gyermekünk, amire büszkék vagyunk.” Ruff: „Ma már inkább egy hosszú, erős demónak mondanám, de semmi esetre sem minősítettük volna vissza utólag, csak azért, hogy Postmortemet állítsuk be debütálásként, ami nem lett volna fair sem a közönséggel, sem az anyaggal szemben. Mivel akkor nem volt teljes a zenekar és nem tudtuk megkoncerteztetni az anyagot, így nem sok visszhangja volt. Alapvetően én nagyon büszke vagyok arra a lemezre. Egy jobb hangzást mindenképpen megérdemelne, a rajta lévő dalokat pedig játszani fogjuk a jövőben. Beletettük az akkori tudásunk, fantáziánk, anyagi lehetőségünk legjavát. Úgy voltunk vele, hogy ha ott és akkor nem csináljuk meg, és másokra várunk, soha nem lesz lemezünk. Mindennek rendelt ideje van, így a mai napig jó döntésnek tartom.” A folytatás, a Postmortem Civilization című második album 2025 decemberében látott napvilágot. Érett, izmos death metal-anyagról van szó, érezni az előrelépést a bemutatkozáshoz képest. Hogy zajlott a dalszerzés? Miként állt össze az anyag az első hangoktól a kész CD-kiadványig? Ruff: „Vannak témák, dalvázlatok, amelyek lehet, hogy éveket várnak arra, hogy a megfelelő helyre kerüljenek, de olyan is van bőven, hogy teljesen friss egy dal minden eleme. Supával kezdettől fogva egy hullámhosszon vagyunk, nagyon együtt rezgünk, rendkívül összepasszol az ízlésünk, így nem igazán szokott olyan lenni, hogy az egymásnak feldobott kezdeményezések nem találnak be, vagy ha igen, akkor nem nehéz meggyőzni a másikat, hogy ezt vagy azt a témát, szerkezetet, betétet nem kellene erőltetni. Pro és kontra volt jó pár ilyen, de szerencsére egyikünk sem akkora az egója, hogy értelmetlenül ragaszkodjon felesleges dolgokhoz, és végül mindig kiderül, hogy érdemes volt engedni. Viszont az is megesik, hogy valamelyikünk intuitíven ragaszkodik valamihez, de az a másiknak nem igazán tetszik, ebben az esetben legtöbbször az intuíció nyer, visszatekintve ez még soha nem okozott csalódást, csak fel kell tudni ismerni. Több etapban zajlottak a felvételek, igazából éveken keresztül, először nem is teljes lemezt terveztünk, aztán változtattunk a koncepción. Voltak hátráltató tényezők, mind belső, mind rajtunk kívül álló okok miatt. A borítóval is nagyon megcsúsztunk, de a végeredmény szerintem nagyon is jó lett ahhoz képest, amennyire megvoltunk lőve, amikor a grafikus közölte, hogy mégsem tudja vállalni. Szó szerint összedobtuk mindenünket. Ezúton is köszönjük Páfi Laci fotós barátunknak, és Tőkés Zoltánnak, a kiadónk grafikusának, hogy egy vérbeli death metal-borítót varázsolt nekünk.” Supa: „A dalok egy jó része már a Blood Contract időkben megvolt a gépemen, így a szerkezetek nagy része is már készen állt régóta. Megjegyzem, a Genocide refréntémája a 2011-es első koncertünkön még egy instrumentális intro volt, amivel kezdtük azt a pár koncertet, ami akkor megvalósult. Az a bevált receptünk, hogy a zenei alapot megcsinálom gitárokkal, dobgéppel és aztán Laci hozza a szövegötletét, amihez alakítunk a szerkezeten. Sokszor itt derül ki, hogy kell-e még esetleg téma, vagy pont hogy kivenni kell belőle. Van amikor szedek szét riffeket is, példa erre a Genocide közepén található betonozós riff, ami régen a The Seventh Empire verzetémájának a kezdő köre volt. De sok ilyen folyamat, operáció történt, mire letisztultak a szerkezetek.” Míg a ’90-es években nagyjából még lehetett különálló death metal-irányvonalakról beszélni, némileg leegyszerűsítve létezett amerikai és európai death metal, addigra ez már teljesen összemosódott, új hangzások születtek, tombolnak a fúziók stb. Miként áll a Lycanthropia a death metalhoz e színterek közepette, ha van egyáltalán ennek jelentősége? Mennyire tudjátok függetleníteni magatokat dalszerzés terén a műfaji hatásoktól, netán korlátoktól? Ruff: „Számomra abszolút nincs jelentősége. Ha a klasszikus érát nézem, hozzám közelebb áll az amerikai vonal, de az európait is imádom. A hatásokat lehetetlen letagadni és semmi szükség nincs is rá. Mindenki beleszületik egy világba, amiben már rengeteg mindent megcsináltak, nincs új a nap alatt. Mégis vannak időszakok, amikor születnek nagyon jó dolgok, melyeknek a formája lehet, hogy különböző, de az esszenciája ugyanaz. Nekem ez az a folytonosság, ami összeköti a rockzenét a death metallal. Nekem alapvetően az volt a célom, hogy jó dalokat írjunk a műfaj keretein belül, és ez persze vonatkozik arra is, hogy legyen komoly mondanivaló, ne csak valami ingerhajhász, üres hisztizés. Ha mégiscsak kell valami definíció itt az óriási dömping közepette, akkor arra azt tudom válaszolni, hogy mi egy magyar death metal zenekar vagyunk, ami a műfaj tradicionális vonalát képviseli, mindenféle nosztalgia nélkül.” Supa: „Jó értelmében véve próbálunk a saját fejünk után menni. Persze a kedvenceink természetesen hatással vannak ránk.” Meglepett, hogy dobgépet használtatok, amit én, őszintén szólva, fel sem ismertem. Miért folyamodtatok ehhez a módszerhez? Nem találtatok megfelelő dobost? Supa: „Dudás Sanyi (Misfit River) volt a hangmérnökünk és ennek nagyon fog örülni, ahogy én is! A dobokat szinte mindig én magam írom, amikor rakom össze a riffeket. Csak a Mors Triumphalis témái voltak azok, amiket Szabó Dani (ex-Omega Diatribe) követett el. A teljes dobsávot átdobta neten, és körülbelül három délután alatt hegesztettem rá a témákat. A refrénje annak is már régen megvolt. A dob írása is inspirálóan hat rám, mert voltak olyan esetek, hogy komplett részek születtek meg úgy, hogy játszottam egy-egy témát a dobokra és bakiztam valamit, aztán hallottam, hogy ez az elhibázott ritmus, szünet vagy bármi az igenis jól mutat a dalban. Megfelelő dobost sajnos nem találtunk az évek alatt. De nem akartuk, hogy ezért ne születhessen meg a második Lycanthropia-lemez. Úgy is megszoktuk akkoriban, hogy ketten vagyunk csak, és hát nem adjuk könnyen magunkat.” Ruff: „Én is nagyon örülök, hogy még a te szakavatott füleidet is sikerült meglepni, hála Sanyinak, aki ilyen hangzást varázsolt. A folyamatos doboshiány szülte kényszer eredménye, hogy Supának meg kellett tanulnia ’dobolni’. Nyilván egy professzionális dobost nem lehet így pótolni, de megtettünk minden tőlünk telhetőt. Biztos sok más gitáros is megcsinálja otthon a dobokat, legalább nagyjából, így könnyebb célba juttatni az elképzelést, de az az igazi, amikor egy zenekar annyira összeszokott már, hogy a dobos pontosan tudja, hogy a gitártémák milyen alapokat kívánnak. A stúdiózás, mint említettem, sokáig elhúzódott, voltak technikai hibák is, és egyéb gondok, de maga a konkrét munkafolyamat gyorsan zajlott, igazából pár alkalom volt. Egyszer viszont szeretnék végre ’bentlakásosan’ stúdiózni, hogy egy-két hétig csak az anyaggal tudjunk foglalkozni. Az átlag zenehallgató nem is sejti, hogy a végeredmény mennyi apró dolgon, váratlan fordulaton, véletlennek tűnő helyzeten múlik.” A death metal egy vérbő, intenzív műfaj, amely jól tud érvényesülni élőben. Milyen koncerttapasztalataitok vannak? Egyébként inkább koncertzenekarként „éltek”, vagy a dalszerzés/stúdiózás inspirálóbb számotokra? Supa: „Óriási dolog, hogy végre élőben tudjuk előadni a dalokat. Pippiri Pappu (dobos, Nygmalion/Fanthrax) érkezésével sok minden beérett és megváltozott, csak jó irányba szerencsére. Sok helyen teljesen máshogyan fogta meg a lényegét. Ugyanez a helyzet Anda Vilmossal (basszusgitáros) is. Olyan, helyenként igen szólisztikus játékkal tette kerekké a dalokat, hogy sokszor mosolygok, mint a barom attól, amit hallok a gitátriffek mellett! Velük született meg az igazi esszencia!” Ruff: „Számomra mindegyik fázis kifejezetten fontos és inspiráló, ezek elválaszthatatlanok egymástól. Nyilván mindegyik folyamatban más a kihívás, a koncerteken pedig szó szerint bármi előfordulhat. A death metal kimondottan egy élőben jól működő műfaj, a cél pedig a lehető legprecízebb játék és előadás. Szerencsére Pippiri elvállalt minket tavaly, így még a lemez megjelenése előtt el tudtunk kezdeni koncertezni. Most rázódunk még csak bele, pár bulink volt eddig, de mindenhol tanultunk valamit. Ahogy én látom a közönség jól fogad minket, jobban, mint gondoltam, nagyon pozitívak a visszajelzések. Igyekszünk minden hibát kiküszöbölni, mert nemcsak a vállveregetés megy egymás között, hanem hibák rendszeres számbavétele, tudatosítása is.” Postmortem Civilization az album címe, meglehetősen beszédes, sokatmondó fogalom. Mi ihlette a lemez tematikáját, koncepcióját? Supa: „Amit az elmúlt pár évben megéltünk, szerintem mindnyájunkra nagy hatással volt. A Lacival ebben is annyira egyet gondoltunk kezdettől fogva, mint magáról a zenélésről. Így nem volt kérdés hogy belefogjunk az anyagba.” Ruff: „Tisztában vagyok vele, hogy a műfaj kliséi közé tartoznak a világvégével kapcsolatos elképzelések, de egyrészt horrorfilmet sem azért néz az ember, hogy megnyugodjon, másrészt megpróbáltunk a kliséken túl mélyebben nyúlni ehhez a témához. A lemez mondanivalóját maga a kor, a mindennapjaink ihlették. Az az elképesztő mocsokáradat, ami körbevesz minket. A teljes át- és kifordultság, az a pokoli ’rend’, mely a világunkat uralja. Totális káosz, nemértés, félreértés, manipuláció és hazugságözön, mely rabláncon vezeti a legtöbbünket. Minden érték elértéktelenedése. Olyan világot élünk, ahol jog pusztítja el az igazságot, amiben az egyetemek üldözik a tudást, a ’kultúra’ mérgezi meg az embert, ahol az istenadta nemeket felszámolják, amiben a deviáció az erkölcs, ahol az orvostudomány számolja fel az egészséget. Olyan korban élünk, amiben a saját kormányodtól jobban kell tartanod, mint bármelyik idegen állam hadseregétől. Spengler írta a saját koráról, hogy az már átmenet egy kultúrából a civilizációba, tehát az ő olvasatában a hanyatlásba, az agóniába való átmenet. Azóta eltelt több, mint száz év, és én úgy gondolom, hogy már civilizáció sincs, csak egy halott tetem idegrángásait látjuk. A tradíciók ezt Végidőnek hívják. Ezért kapta a lemez a ’halálutáni civilizáció’ címet, ennek a részleteit járják körbe az egyes dalok.”

Bezár

Bezár

Bezár

Nem akarom megválaszolni az előző kérdésemet, de mivel magam is hasonló létszemléletet vallok, mint e szövegek szerzője, ismerem a motivációkat, problémafelvetéseket, így érdemes a részletekbe is belemenni. Fontosak a szent szövegekből, pl. a Bibliából származó részletek, mint pl. az An Eye For An Eye (Szemet szemért), vagy a Mors Triumphalis szövegében a „Whoever retains his life will lose it...” (Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszíti azt). Igazán ritkaságszámba megy, nemcsak a metal, de a szélesebb művészeti területeken is e teljességgel szekuláris korban, hogy egy zenekar szellemi gondolatokat fejtsen ki, és ezeket nem pusztán illusztratíve használja (legjobb esetben), hanem pozitív mintát adva, s követve a tanításokat. Mit gondolsz erről, s arról a teljesen általános metal-attítűdről, hogy „gonosznak kell lenni”, a szellemi/teológiai, az öröklétre vonatkozó, soha el nem évülő gondolatokat dehonesztáló színben kell feltüntetni, miközben a legtöbb zenész-előadónak halvány sejtelme sincs arról, miről beszél? Ruff: „Ez is a kor ki nem mondott, de nagyon is kemény elvárása. Ezzel sem leszünk népszerűbbek, de szerencsére nem is ez a cél. Számomra azért volt mindig vonzó a rock és metalzene, mert más, mint a többi, hogy van benne valami plusz, ráadásul nagyon nem adja magát „mindenkinek”. Sajnálatos módon ezek teljesen kezdenek kikopni belőle, és ahelyett, hogy görbe tükör lenne, hogy tökösen kiállna az igazság mellett, krónikása lenne azoknak a hangoknak, amiket elfojtanak, ehelyett totális önfeladást és belesimulást látok. Amikor a régi nagyok elkezdtek a gonoszról énekelni, akkor még volt tétje a dolognak, volt benne kihívás, megrázta az embereket. Mint fentebb írtam, teljes az át- és kifordultság, ezért van az, hogy minden, ami valóban szellemi, szakrális, transzcendens, hierarchikus, arisztokratikus, annak pusztulnia a kell, az abszolút nihil az igazi és teljes szabadság. Ezernyi rablánc közt vergődve elhiszik, hogy a sátán szabadság, Isten pedig a szolgaság. A legtöbb zenekar divatból, elvárásból, megfelelési kényszerből „sátánkodik”, ezek nagy része teljesen ártalmatlan, de híven tükrözi a korszellemet. Nem is lehet ezen csodálkozni, mivel tulajdonképpen már általános iskolában arra tanítják a gyerekeket, hogy nincs transzcendens valóság, és hogy a vallások, a szakrális monarchiák mennyire elnyomók voltak, mennyi szenvedésért felelősek, tehát az emberiség érdemek nélküli zsákutcái. Természetesen ugyanekkor a liberális demokrácia és a szabad piac bűnei tulajdonképpen nincsenek is, a kommunizmus meg csak egy rosszul elsült próbálkozás volt. Az emberek többségének fogalma sincs arról, hogy a gonosz nem patás ördögként jelenik meg, hanem mondjuk szivárványszínekben és az emberi jogok élharcosaként. „Én vagyok a legnagyobb humanista!” – ahogy John Milton (Al Pacino) mondja Az ördög ügyvédje című filmben. Egyébként a legkomolyabb sátánista metalzenekar is csak kispályás például Taylor Swift és az őt üzemeltetők mellett.” Az előző kérdésben elhangzottakra rímel talán az a felvetés, hogy vajon a death metal mennyire alkalmas ennyire mély gondolatok kifejtésére... Mit gondoltok erről? Supa: „Imádom, ha egy zenekar komoly témákat feszeget, és ez a death metallal is működik bőven.” Ruff: „Kellő érzék mellett úgy gondolom kivitelezhető, de arra mindenképp alkalmas, hogy az irányt megadja a komolyabb elmélyedésre, kutatásra.” Mors Triumphalis (Diadalmas halál), Kali-yuga, Farkas kora és így tovább. Tradicionális tanítások, melyeknél fontosabb téma nem létezik, de vajon, véleményetek szerint, a Lycanthropia kedvelői közül hányan tudják ezeket mélységeiben megérteni, egyáltalán hányan veszik a fáradságot, hogy utánanézzenek ezek valódi jelentésének? Ruff: „Valószínűleg a kevesebbnél is kevesebben, de lesznek.” Tudvalévő, hogy manapság az embereknek csak egy egészen elhanyagolható része olvas komoly műveket, ami a szellemi alászállás egyik jellemő kísérőjelensége, oka, következménye – mindhárom egyszerre. Ez egy teljesen teoretikus felvetés részemről, de szerintetek van még bármi remény a dolgok pozitív megváltoztatására társadalmi szinten, földi-emberi síkon, vagy ezen e téren minden elveszett, és csak az úgymond „belső várkastélyunkban” tudunk szellemileg intaktak, szilárdak maradni, szembeszállva a pusztító, ártó erőkkel? Ruff: „Nekem nincsenek illúzióim: társadalmi szinten minden elveszett. Ez nem pesszimizmus, tény. Kisebb csoportok, körök még fennmaradhatnak, de ennyi. A jövőbeni legnagyobb értékek a szellemi alapokon nyugvó, élő kapcsolatok lesznek, melyek plusz védvonalát adhatják a „belső várkastélynak”.” A zenekaron belül mindenki osztja a szövegekben foglalt szemléletet? Ruff: „Suplicz úrral szoktunk erről sokat beszélgetni, ő igen. A többiek pedig ellene biztos nincsenek.” Mik a távlati célok a Lycanthropiával? Úgy értem, akár erőteljesebb külföldi jelenlét, kiadó stb. Supa: „Sok helyen akarunk játszani, amennyire ez kivitelezhető. Illetve most készülünk épp a Wacken Metal Battle-re! Az is egy óriási élmény lesz, hogy megmérkőzhetünk!” Ruff: „A jövőben mindenképp megcélozzuk mind a koncertek, mind pedig a kiadás, terjesztés tekintetében a külföldi lehetőségéket. Úgy érzem, van rá létjogosultságunk. Egyelőre még ’bejátsszuk’ magunkat, összeszokunk, keressük a lehetőségeket, illetve lassan, de elkezdünk dolgozni az új dalokon is. Köszönjük szépen az interjút!” LETÖLTÉSAz Underworld magazin 2026/06. számából.

megtekintés     »     lycanthropia