VENOM: Into Oblivion

2026. 05. 29. 15:13   »   kritika   »   U2606

kiadó: Noise Records   
»   szöveg: Schmidt Péter

Minden extrém metal irányzatok egyik origója, a brit Venom sztorijának szövevényességét legjobban talán az demonstrálja, hogy a formációnak – rengeteg tagcserét, reuniont és újbóli átalakulást, majd osztódással szaporodást követően – jelen pillanatban három aktív inkarnációja is létezik. Innen ez már azt hiszem, nehezen fokozható… Az Into Oblivion annak a verziónak az új lemeze, ami még az eredeti logó alatt zajong, és amelynek élén a nyolcvanas évek eleji klasszikus trió énekes/basszer frontembere, Conrad „Cronos” Lant ügyködik két társa, Rage gitáros és Danté dobos segedelmével. A Venom e vérvonala túl gyakran ugyan nem adott ki albumokat az utóbbi másfél évtizedben, azonban a 2011-es Fallen Angelsszel kezdődő éra mind a négy korongja a saját sztenderdjeik szerint viszonylag korrekt munkának mondható. (A 2015-ös From The Very Depths ezek közül is kiemelkedik szerintem.) Az Into Oblivionnel bevallottan a káoszosabb korai korszakhoz kívánt – legalább részben - visszakanyarodni a trió, amely törekvés sikerességével nem is lehet vitatkozni. A produkció tényleg koszosabb és zajosabb a 21. században tőlük megszokottakhoz képest, és a relatíve rövidre nyesett, jobbára 3–3 és fél perc körüli nóták sem tűrik a sallangokat, a felesleges cirkalmasságot. A fókuszban továbbra is a pőre, egyszerű, NWOBHM- és Motörhead-alapú reszelés-darálás áll, némi punkos attitűddel nyakon öntve – persze ez a mix ma már semmilyen szempontból sem tekinthető extrémnek, de amikor úgy négy és fél évtizeddel ezelőtt ezzel a recepttel felbukkantak a brit metal színtéren, bizony mindenkinél súlyosabbnak és veszélyesebbnek számítottak. (Az már más kérdés, hogy újdonsült követőik aztán hamar túltettek rajtuk gyorsaságban, durvaságban és precizitásban.) A három cimbora újdonsült nekifutása 13 saját szerzeményt vonultat fel 43 percben, amiknek úgy a kétharmada egészen becsületes Venom-zúzda lett, míg a maradék pár tétel némileg üresjáratnak bizonyul. Az erősebb mozzanatok közé tartozik a kimondottan ütős felütést jelentő Into Oblivion/Lay Down Your Soul nyitány (utóbbiban egy csomó szövegi visszautalással a klasszikus érára), a Cronos kántálásában cseppnyi sabbathos ízt hordozó Nevermore, a motörheades/punkos tempójú Death The Leveller, a majdnem-thrash Kicked Outta Hell és a slayeresen fenyegető As Above So Below is. Illetve szintén egész érdekes a kissé elvontabb húrokat megpendítő, billentyűkkel is aláfestett záró Unholy Mother. Ellenben például a Man & Beast, a Dogs Of War vagy a Deathwitch inkább csak alapjáratosnak mondhatók. Habár összességében nem ez a legjobb ezredforduló utáni Venom-korong, azért a maga bumfordian bájos vonzereje ennek is megvan. Ha valaha is bírtad ezt a bandát, adj egy esélyt az Into Oblivionnek, fogsz rajta találni szerethető megmozdulásokat. × × × „Az ezredforduló után már inkább a farok csóválta a kutyát, a kultusz működtette a Venomot, ez az album sem több, mint egy gyenge, önmagát ismétlő életjel. Sajnálom.” – Kánya Ferenc / 7 pont „A jó öreg Venom. Eltúlzott eufemizmus lenne őket a black metal előfutárának tekinteni, lévén a brit trió soha nem volt sokkal több egy nyersebb, zsigeribb Motörheadnél. Nagy ritkán előveszem az első lemezeket, de a későbbiekben – egy-két kivételtől eltekintve – jobbára fércművekkel jelentkeztek. Ez az idei album is rettentően vérszegény, ötlettelen erőlködés negyed-ötödosztályú riffekkel, Cronos fáradt hangjával, összetákolt számokkal. Nem kellene ezt feszegetni.” – Milán Péter / 4 pont

megtekintés     »     venom