GEOFF TATE: Operation: Mindcrime III

2026. 05. 29. 15:16   »   kritika   »   U2606

kiadó: szerzői kiadás   
»   szöveg: Uzseka Norbert

A seattle-i Queensryche 1988-ban megjelent harmadik lemeze, az Operation: Mindcrime a metaltörténet egyik csúcsalkotása, megismételhetetlen remekmű. Konceptalbum, mely elsősorban a politikával, a világ állapotával foglalkozott, de minderről három rendkívül emlékezetes szereplő sorsán keresztül mesélt, megoldatlanul hagyva a rejtélyt, hogy ki ölte meg egyiküket, Mary nővért. Ezt aztán a nem várt folytatás, a 2006-ban megjelent második rész elárulta, és elmesélte, mint áll bosszút a börtönből kiszabadult drogos-bérgyilkos Nikki a földalatti politikai mozgalmat vezető Dr. X-en. Nem volt rossz anyag az sem, bár az első lemezhez mérten fölösleges próbálkozás volt. Akárcsak a QR-ból csúf körülmények között távozott Geoff Tate énekes neve alatt megjelent harmadik rész. Irreális is lett volna akár csak hasonló színvonalat is várni. De, ahogy a kettesnek is volt pár kimagasló, megkapó pillanata, úgy a hármas sem tud teljesen hidegen hagyni. Ez a rész az eredeti sztorit meséli újra Dr. X szemszögéből. Sötét, részint szövevényes, de mindenképp drámai-tragikus hangulatú anyag. És bár lehet, hogy tévedek, de látok itt némi párhuzamot Tate pályája és Dr. X-é között… Mivel a teljes szövegkönyv nem áll rendelkezésemre, és Geoff sokszor fojtottan énekel, ill. különféle effektek is nehezítik az értelmezést, nem merném kijelenteni, hogy mindent értek. De az album mindenképp bejár egy ívet, melynek a vége a főhős (főgonosz) önmagával való szembesülése, amit nem hogy Tate, de általában az idő előrehaladtával minden ember megél, elkerülhetetlenül. Mondom, talán nem így kellene néznem, talán a sztori itt kimerül a hatalom, különösen a többi ember feletti pszichés hatalom vizsgálatában, és ez önmagában is épp elég súlyos mondanivaló ma is. Mégis úgy érzem, van valamiféle személyes rétege is az OM3-nak, ami túlmutat azon, hogy miért kell Tate-nek a saját renoméját még jobban megtépáznia ezzel a próbálkozással, meg hogy mennyire gáz (ha az), hogy nem rendes kiadó jelentette meg a lemezt, hanem magánkiadásban jött ki, stb. Az album nekem sterilen szól, az első lemezt jellemző energia, dinamika, zenészi játék, kreativitás itt nincs meg (mint pl. a fütyülhető gitárszólók). Bérzenészekkel dolgozott Tate, és a főszerep maximálisan az övé. De ő még 67 évesen is jól énekel azon a csoda hangján, akkor is, ha pl. a The Answer vagy a Power amúgy emlékezetes dallamai sem érnek fel a ’88-as mesterműhöz. Van egy csomó olcsó húzás, effektek, Dr. X mélyre pitchshiftelt hangja, nem szólva a rajongókra akár tudat alatt ható visszautalásokról, melyek között épp úgy van egy-egy szó, mint olyan rész, ahol konkrétan rá lehet énekelni régi dallamokat. Még Mary nővér is felbukkan a Do You Still Believe?-ben, igaz, itt a legutóbbi koncerten is látott Clodagh McCarthy bújt a szerepébe, és valójában nagyon is jól énekel. Tate pedig mindig is színpadias figura volt, néha túlzásba is vitte ezt (Cabaret…), de enélkül aligha írta volna meg az első Mindcrime-ot. Ezzel együtt a hármas inkább fogható fel színháznak, musicalnek, mint olyan dalok csokrának, melyek önmagukban is megállják a helyüket. Ezt is fontos megérteni, ha adnál esélyt az albumnak… Elég csak a You Can’t Walk Away Now-ra utalnom, amely Nikki és X telefonbeszélgetése, egyben magyarázata-összegzése a sztorinak. És ezt követi a záró A Monster like Me – szaxofonnal, orgonával, vonósokkal, erős Pink Floyd- és Someone Else-hatásokkal. Tévedhetek is, de nekem nagyon őszintének hat… Ezért, bár teljesen egyetértek a lemezt szidókkal, nem tudom nem látni az erényeit. Nem kellett volna újabb folytatás. Nem kellett volna egy csomó minden, amire nem esik jól emlékezni. De így alakult, és most itt vagyunk…

megtekintés     »     geoff tate, queensryche