CONFESS: Metalmorphosis

2026. 05. 31. 08:16   »   kritika   »   U2606

kiadó: Frontiers Music   
»   szöveg: Gyuricza Ferenc

Az idei Frontiers Rock Festival révén volt alkalmam látni a sleaze/hard rock vonalon mozgó Confess koncertjét, s bizony, a fiatal svéd zenekar az egyik pozitív meglepetését szolgáltatta a huszonegy zenekart felvonultató, háromnapos eseménynek. A Confess lendületes, magával sodró zenéje olyannyira üde színfoltot jelentett a jobbára AOR, hard rock és dallamos metal kínálatban, hogy muszáj volt kicsit jobban utánanézni a csapat múltjának is. Nos, az öttagú csapat nem a semmiből bukkant elő, egyrészt van már mögöttük három album és egy EP is – igaz, ezek független kis kiadóknál jelentek meg, így nem csoda, ha nem kerültek szem elé. Ugyanakkor az sem mellékes tény, hogy az énekes John Elliot 2024 óta a Confess-szel párhuzamosan annak a Crashdiet zenekarnak is frontembere, amit azért már jobban jegyeznek a sleaze/hard rock világában. A korábbi kiadványaik meghallgatása egyértelműen azt jelzi, hogy a Confess a május közepén kiadott albummal elég szépen előrelépett a ranglétrán. Míg az első három nagylemezük inkább kiforratlan, kicsit nyers, vad, sikerre éhes csapatot mutatott, addig a most megjelent Metalmorphosis egy sokkal érettebb, átgondoltabb, tudatosabb zenekart mutat, amely egyszerre idézi meg a műfaj amerikai és európai (elsősorban skandináv) hullámát. A dalok alapja egyértelműen tengerentúli receptet követ – a Mötley Crüe említése elkerülhetetlen, lásd a bluesos, herflivel színesített The Warriors című nótát, s persze egy kis korai Skid Row is beköszön –, de karaktert mégis a Stockholm Sleaze vonal jellegzetes megoldásai, továbbá az Eclipse nevével fémjelzett tipikus, de azért kellően szofisztikált svéd dallamok adnak ennek az albumnak, még akkor is, ha a Confess alapvetően karcosabb zenét játszik. Az Eclipse hatása több dalban is felfedezhető, már rögtön a Colorvision címet kapott nyitó tételben, majd a hármas számú, amúgy albumelőzetes kislemezként megjelentetett, himnuszszerű Wicked Temptationsben, illetve az album második részében, a The Other Side-ban is. Mindez olyannyira gyanús dominanciát jelent, hogy muszáj volt rákeresni a produkció mögött meghúzódó személyekre is, s persze, hogy felbukkan az Eclipse-vezér, a Frontiers kiadóval amúgy is gyakran együtt dolgozó Erik Mårtensson neve, aki bár hivatalosan „csupán” a keverésért és a master elkészítéséért felelt, de biztos vagyok benne, hogy ennél jobban belefolyt a munkálatokba. Az olyan apró, de roppant hatásos trükkök, mint például a címadó dalba becsempészett, a gitárszólót felvezető finom billentyűs játék szinte minden kétséget kizáróan az ő személyére utalnak. Az album erősségét egyértelműen a street rock himnuszok adják. A már említett Wicked Temptations és a címadó dal mellett például a rock and rollra alapozott, szellemiségében még a Motörheadet is megidéző lendületes Running to My Death, amelynek első meghallgatásánál az a gondolat ugrott be, hogy a Barbaro/Riki páros a Junkiesból milyen élvezettel tudott volna egy ilyen témát eljátszani a színpadon. A street rock ugyanakkor csak a vezérfonal, a Metalmorphosis album sokszínűségéhez a populárisabb, kommerszebb arénarock (Beat of My Heart, The Other Side), a divatos szóhasználattal élve enyhén cinematikus epikából kibontakozó, bombasztikus hard rock (Silvermalen), de még egy kis power metallal való kacérkodás (Pursuit Of The Jenny Haniver) is hozzátartozik. A Confess negyedik nagylemeze kellemes meglepetés abban az albummegjelenési dömpingben, ami napjainkat jellemzi. Ugyan a svéd zenekar nyers, vadóc hozzáállása már a múlté, ám a helyébe lépő professzionálisabb szemlélet, a kissé csiszoltabb, de a zsigeri lendületet továbbra is őrző dinamika, az ötletgazdagság és a megbízható egyéni teljesítmények – no meg a relatíve nagykiadós háttér – remek alapot teremtenek ahhoz, hogy ebben a mára kissé marginálisra szorult műfajban akár meghatározó tényezővé váljanak. A Metalmorphosis album remek alapot ad ehhez, egyértelműan az eddigi legjobb és legslágeresebb kiadványa a Confessnek. ××× „Érdekes, hogy szinte egyszerre jött ki az új Crashdïet és az előző énekes John Elliot bandájának albuma is. És a mérleg magasan erre billen, sikerült egy nagyon dögös néhol Skid Row-, néhol Def Leppard-ízű albumot összerakniuk. Érdemes félretenni a frontierses prekoncepciót, ez most nem haknizene!” – György Zoltán / 8 pont „Nagyon hallatszik, hogy az európai és tengerentúli hard rock, dallamos metal klasszikusokkal oda-vissza tisztában vannak az arcok, a hatásaikból pedig hitelesen tudtak értő kézzel jó dalokat farigcsálni. A hasonszőrű mai bandák lemezei többségénél változatosabb album ez, kellemes meglepetés!” – Schmidt Péter / 8 pont

megtekintés     »     confess