IRONFEST OPEN AIR – Ohmbachsee – 1. nap

2026. 06. 04. 06:19   »   beszámoló   »   U2607

szöveg: Schmidt Péter   
»   fotó: Kelemen Zoltán

A magunk részéről tavaly jártunk először ezen az ízig-vérig underground, családias kis német fesztiválon, ami akkor annyira megnyert minket magának mind hangulatával, mind felhozatalával, hogy idén habozás nélkül az újrázás mellett döntöttünk. A festői szépségű Ohmbachsee partján, a rajna-pfalzi erdőségek tövében kerül évről-évre megrendezésre ez az esemény (az idei a hatodik volt), ami a maga emberléptékű 1200 fős befogadóképességével, infrastruktúrájával és jólszervezettségével újra csak kifejezetten vonzó úticélnak bizonyult. A rendezvény helyszíne és elrendezése egy az egyben megegyezett a tavalyival, egyedül a kemping került egy kicsit odébb, bennünket viszont ez nem érintett. Akárcsak múltkor, úgy most is egyetlen színpadon zajlottak a történések, zenekaronként egységesen 60, a headlinerek esetében inkább 70 percnyi műsoridővel, 25-30 perces átszerelésekkel – mindez pedig szinte mindvégig kiváló hangzással lett megtámogatva. A korábbi években olyan veterán, illetve old school szellemiségű újgenerációs underground csapatok léptek fel itt, mint pl. az Anvil, a Satan, a Night Demon, az Enforcer, az Evil Invaders, a Sorcerer, a Sacred Reich, a Phantom Spell, a Demon, a Praying Mantis, a Hellripper, az Angel Dust, az Artillery, a Screamer, a Midnight, a Stallion, a Heathen, és még sorolhatnám. A sokéves átlaghoz képest az idei felhozatal egy kicsit talán karcsúbbra sikeredett, de azért csemegék, emlékezetes előadások így is akadtak – lássuk mindezt az alábbiakban.

A csütörtöki nap délután 5 órai nyitányaként az Endtime Prophets szettje képében rögtön arcba is kaptuk az egész rendezvény talán legkínosabb produkcióját („essünk túl a nehezén!”). A német dark-gothic-industrial-satöbbi színtér leggázosabb momentumainak összegyúrt eszenciáját képzeld el magadnak, négyzetre emelt formában – megvan nagyjából? Nos, a klisés fekete gót cuccokba burkolt, összekormozott arcú kvartett teljesítményéhez képest még a Crematory legbénább pillanatai is komoly szintet képviselnek – ezt élőben megtapasztalni pedig maga volt a szekunder szégyenérzet legsötétebb forrása. Semmi, de tényleg semmi nem volt a helyén ebben az egy órában – itt kivételesen a hangzás sem volt okés, a pontatlanságokról, hamisságokról és en bloc béna színpadi kiállásról nem is beszélve. Holott több nagylemezes, a fesztiválra visszajáró zenekarról beszélünk, nem is értem az egészet, komolyan. Borzasztó hosszú, fájdalmas egy óra volt ez, nem lenne jó többször átélni ilyesmit. Az őket követő Trance képében egy veterán germán hard ’n’ heavy formációt köszönthettünk – bár náluk sem klappolt minden, összességében azért az ő produkciójuk már értékelhetőbbnek bizonyult. A brigád 1979-ben alakult, és becsületükre legyen mondva – bár változó felállásokban és időbeli hiátusokkal működve – a mai napig nem adták fel, pedig a komolyabb sikerek mindvégig elkerülték őket. Eddig kilenc nagylemezen vannak túl, az itteni műsoruk kétharmada pedig az első kettőről állt össze, csak a maradék négy nóta képviselte a későbbi időszakot. Amint az sejthető, alapvetően a Scorpions és az Accept korai korszakának nyomdokain muzsikál az egyetlen eredeti tag, a gitáros Markus Berger vezette kvintett – az alapok tekintetében nagyjából megbízható módon, ám egyúttal meglehetősen kiszámíthatóan, és bizony jócskán öregesen is. Említést érdemel, hogy a dobos Neudi pár esztendő erejéig a kultikus Manilla Road soraiban is megfordult, míg a tavaly csatlakozott énekes, Alexx Stahl párhuzamosan a Bonfire-nek is tagja mostanában. Ő egyébként megfázásra hivatkozva nagyon takarékra tette magát, komplett sorokat, sőt versszakokat hagyott ki egy helyben álldogálva, ami bizony nagyon nem tett jót a koncert lendületének. Volt azért néhány jobb, ízesebb megmozdulásuk, akadtak jól elcsípett riffek és kétgitáros témák, de az összkép mégis elég fáradt volt náluk - habár az előző brigádot végső soron így is állva hagyták. (És hát mondd csak, szerinted hány tucat bandának van még Break Out, Burn The Ice, Loser vagy éppen Break The Chains című dala?!) Pontban este 8 órakor lépett a deszkákra a környékbeli Steelpreacher, akik bár túlzott eredetiséggel még véletlenül sem vádolhatók, de legalább a dalaikat rendesen játszották el, és a színpadi kiállásuk is rendben volt, tényleg éltek a deszkákon. A korai WASP, a Motörhead, az Accept, a Saxon lehetnek talán náluk a fő favoritok, legalábbis lendületesen elővezetett rock'n'roll alapú, ráspolyos, sör- és benzingőz-szagú heavy metaljuk alapján erre lehetett következtetni. Egyébként nem mai versenyzőkről van szó, kerek negyedszázad és hét album van már mögöttük – látszott is rajtuk a színpadi rutin, és a közönség is egész komoly ovációval fogadta őket. A következő két nap szereplőit is tekintetbe véve inkább a fesztivál erős középmezőnyéhez sorolnám őket, de az első két fellépő után komoly megkönnyebbülést és fellélegzést hoztak feszesen eljátszott műsorukkal. A maguk módján voltaképpen nem voltak rosszak. Az első napot záró düsseldorfi Warrant szintén régi motoros a germán színtéren, még úgy is, hogy a megalakulásuk óta eltelt 43 évben mindössze egy EP és három nagylemez a teljes eddigi életművük. (Igaz, ebben volt egy majd' másfél évtizedes szünet.) Nyers, reszelős heavy/speed metaljuk valahol az olyan kortársaik világával rokon talán leginkább, mint a kanadai Exciter és Razor (bár az ének itt egy leheletnyivel kevésbé hisztérikus), netán a nyolcvanas évek eleji, zabolátlan korai Accept. Az egyetlen eredeti tag náluk a kopasz, mániákus tekintetű basszer/énekes Jörg Juraschek, aki láthatóan totál beleéléssel, kissé viccesen, de tök szerethetően vezényelte végig a koncertet, és recsegte-sikoltotta a mikrofonba az olyan régebbi és újabb keletű dalokat, mint a The Enforcer, a Torture In The Tower, a Nuns Have No Fun (nem azonos a korai Mercyful Fate-opusszal), a Bang That Head vagy a Scream For Metal. Néhányszor a borítóikról ismerős kámzsás, hóhérbárdos alak is a deszkákra masírozott egy kis hadonászásra, szóval a showra is igyekeztek adni a maguk módján. Kétségkívül volt kraft a produkciójukban, meg egy adag aranyosság úgyszintén – a felvezető-bemelegítő jellegű csütörtöki nap búcsúztatására teljesen okés volt ez a koncert. A komolyabb dolgokra viszont másnaptól került aztán sor. LETÖLTÉSAz Underworld magazin 2026. júliusi számából.

megtekintés     »     ironfest, Endtime Prophets, Trance, Steelpreacher, Warrant