IRONFEST OPEN AIR – Ohmbachsee – 2. nap

2026. 06. 05. 12:34   »   beszámoló   »   U2607

szöveg: Schmidt Péter   
»   fotó: Kelemen Zoltán

A pénteki program az előző napihoz képest kicsit korábban, már fél négykor elkezdődött, és rögtön egy egész kellemes meglepetéssel szolgált. A svéd The Devil Wears Nada neve ugyan maga az ön-lábonlövés (sok jót előzetesen emiatt nem is reméltünk tőlük), azonban a pofátlanul fiatal öt srác egy olyan, baromi hangulatos AOR/hard rock bulit nyomott a délutáni verőfényben, hogy csak néztünk. 2023-ban alakultak egyébként, egy évvel később jött a Postalgia debütalbum, azóta pedig pár single-t hoztak még ki – az eddigi életmű mindössze ennyi, de a koncertjük alapján (ami hazájukon kívül az első volt) azt kell mondjam, szép reményekre jogosít fel a banda élő teljesítménye. Vokálgazdag dallamrock mivolta mellett is tud harapós, lendületes lenni a zenéjük, tök jók a dalaik, a hangszeresek pedig egytől-egyig kiválóan és kellő lazasággal nyomták, ami miatt még a gépről adagolt billentyűs témákat is hamar megbocsátottam nekik. Az énekes Linus Johansson hangi adottságait pedig külön is ki kell emelnem, nagy ígéret a srác. Érdekes adalék, hogy az agytröszt és a fő dalszerző náluk a dobos, azaz Ludvig Alfvén, illetve hogy a stúdióban, a felvételek során többen is több hangszeren játszottak-játszanak. Hiába, a legendásan minőségi svéd zeneoktatási rendszer rendre kineveli a maga gyümölcseit. Új H.E.A.T. vagy Eclipse meglehet, hogy nem lesz belőlük, ahhoz igen sok csillagnak kellene megfelelőképpen állnia, de egy Frontiers-szerződés lehetősége azért simán benne van náluk a pakliban. Abszolút megérdemelnék a dallamrocker tábor komolyabb figyelmét. Az egész rendezvény tekintetében az egyik általam leginkább várt fellépő a svájci Megaton Sword volt. Az ő zenéjüket tavaly ismertem meg, és hamar igen jó barátságba is keveredtünk. Afféle barbár epic heavy metalt játszik az öt fiatal winterthuri srác, amit nagy vonalakban a necces külsőségeitől megszabadított korai Manowar, a Virgin Steele, a Warlord, illetve napjainkból az Eternal Champion és a Visigoth világának metszéspontjára tudnék belőni. Részben zenei szempontból is, de legalább annyira a hozzáállást, a megközelítést tekintve. Valóban őserejű, megalitszerűen sziklaszilárd muzsika ez, ami azonban a maga nyers mivoltában is jó dallamokat és komoly zeneiséget képes felmutatni. Mintha valamiféle harci düh feszítené őket, úgy ügyködtek a színpadon a zenészek, a frontember Uzzy Unchained(!) pedig mindegyikük közül kiemelkedett mély átélésével, mindent beleadó előadásmódjával. Sokat amúgy kifelé nem kommunikált, de erre szükség sem volt, a dalok önmagukért beszéltek. A srác hangja egyébként egészen érdekes elegy: baromi erőteljes és karcos, indulatoktól feszülő tud lenni, ugyanakkor amikor finomabban hozza magát, akkor van benne valami a fiatal Robert Plantből is. És nem csak a hangszíne, hanem az ilyenkor használt hajlításai, hanghordozása miatt is mondom ezt. Plant egyébként valóban komoly hatás lehet nála, gondolom ezt abból, hogy rövid beállásuk során egy Led Zeppelin-dalrészlet is felhangzott. A Megaton Sword 11 tételes szettje egyébként arányosan válogatott az eddigi életműből (két nagylemez és egy EP) – csúcspontot nem tudnék kiemelni, a magam részéről a rájuk eső egy óra minden percét nagyon tudtam élvezni. Baromi jó lenne egyszer egy kis klubbulin is elcsípni őket valamikor!

Bezár

Bezár

Bezár

Bezár

A fél hétkor színpadra lépő belga thrasher Cyclone igazi underground csemege volt, lévén hogy első két – 1986-os és 1990-es évjáratú – albumuk megjelenése után nem sokkal fel is oszlottak, hogy aztán 2019-ben alakuljanak újjá (persze alaposan megreformált felállással). Azóta mindösszesen egy ötszámos EP-vel jelentkeztek idén februárban, így erről, meg persze a két régi lemezről raktak össze egy egészen ütős órányi szettet. Egyetlen eredeti tagként az őszbe csavarodó hajú Guido Gevels énekes vezényelte az amúgy ötfős brigádot, akiknek zenéje nálam valahol félúton van a klasszikus old school thrash tengerentúli és európai világa között. Sőt, a kiabálós jellegű vokalizálás miatt egy kis crossover felhangja is akadt a dolognak. Előzetesen ugyan nem ástam bele magamat a muzsikájukba, de ezt pótolni fogom, mert a koncertjük a maga sallangmentes, lendületes és precíz előadásmódjával abszolút meggyőzőnek bizonyult. Úgy látszik, annak idején Belgiumban nem csak a korai Channel Zero jelentette a thrasht, akadtak más életképes versenyzők is. A deszkákat este nyolckor elfoglaló holland hard rocker Vengeance életút és egyéb körülmények tekintetében hasonló pályát járt be, mint a csütörtöki Trance. Több mint négy évtizede tevékenykednek kisebb-nagyobb megszakításokkal, van egy jó adag lemezük, ugyanakkor hosszasabb hiátusok is ékelődnek az aktív időszakaik közé (legutóbbi soralbumuk pl. 2013-ban jelent meg). Itt az énekes Leon Goewie az egyetlen eredeti tag, aki amolyan igazi sokat látott, jó kedélyű hard rock túlélő benyomását kelti, már csak kiállását-fizimiskáját tekintve is. Egyébként társai sem tűntek nyeretlen pályakezdőknek, és elég jól, összeszedetten is muzsikált a bagázs - alapvetően tetszett a produkciójuk, még ha a Megaton Sword őserejű sulykolása után ők már kevésbé is tudtak meghatni. De a maguk szikár, gitárközpontú hard rockja végső soron egész korrekt módon működött. Náluk a hangsúly azért erősen a nyolcvanas évek dalaira helyeződött (a 12 nótából kilenc a korai érából származott), de a banda lelkes híveit ez cseppet sem zavarta, mint ahogy voltaképpen engem sem. Megrendítő élménynek ugyan semmilyen értelemben nem mondhatom a koncertjüket – sem pro, sem kontra -, de rosszak egyáltalán nem voltak, sőt. Őket is láttuk hát végre. A brit Angel Witch neve ugyan a maga korának egyik legnagyobb hatású NWOBHM zenekaraként épült be a köztudatba – nagyrészt az 1980-as debütalbum erényei okán –, utóbb azonban hamar félresiklott az ígéretesen indult pálya, köszönhetően nagyrészt a Bronze kiadó bénázásának, bizonyos személyi változásoknak, valamint egy félresikerült ideiglenes Amerikába költözésnek. Azért a nyolcvanas évek közepén két korrekt, de a debütkorong jelentőségéhez nem mérhető lemez még megjelent, ám ezután kreativitásuk kútja sajnálatosan kiürült. Ugyan ilyen-olyan koncertalbumok és válogatások kijöttek még, azonban új stúdiólemezre egészen 2012-ig(!) kellett várni. Ez volt az eredeti hangzásvilágukhoz visszakanyarodó, kimondottan jól sikerült és hangulatos As Above, So Below, amit 2019-ben a szintén klassz Angel Of Light követett. E két albummal voltaképpen az 1980 után elejtett fonalat vette fel az énekes/gitáros/főnök Kevin Heybourne – és ennek megfelelően állt össze ennek a koncertnek a programja is. A dalok nagy többsége az 1980-as első korongról került elő, de volt kislemezes nóta is 1981-ből (Dr. Phoebe), illetve összesen három tétel (Dead Sea Scrolls, The Night Is Calling, Window Of Despair) a reaktiválódás utáni újabb érából. Egy egyszerűségében is mutatós háttérvászon előtt, különösebb hókuszpókuszok nélkül muzsikált a négy zenészember a rájuk kiszabott egy órában, és bizony így élőben is nagyon átjött a pőre hangszerelésű, ám adott esetben meglehetősen rafináltan felépített dalaik ereje. Habár többnyire viszonylag tempós az Angel Witch muzsikája, ám egyfajta obskúrusabb-pókhálósabb doom rockos hangulata mégis van náluk a dolognak, köszönhetően nagyrészt Haybourne ozzysan fátyolos hangjának (meg persze a sokszor okkult beütésű szövegeknek). Az olyan korai alapvetések, mint a Baphomet, az Angel Of Light, a White Witch vagy az Atlantis, közel lemezminőségben szólaltak meg – komoly élmény volt látni-hallani ezt a műsort ezzel a négy top formában muzsikáló, kő hiteles arccal. Bizony, lassan ideje volna egy új albumnak is... A nap messze legjobb koncertjét adta az Angel Witch, bármikor újra megnézném őket. A headliner Flotsam And Jetsam kb. 70 perces szettje ezek után annyira már nem hatott meg, bár ugyanakkor objektíven sok mindenbe náluk sem tudok belekötni. Az egyetlen zavaró tényezőt a frontember Eric AK rekedtsége és cseppet illuminált halmazállapota jelentette – egyik sem öltött ugyan vállalhatatlan mértéket, de azért az tény, hogy a szokásos teljesítményének csak úgy a 70 százalékát hozta most. Cserébe baromi vidám volt, ez sem elhanyagolható szempont... Mögötte a zenekar szerencsére közel hibátlanul nyomta (a dobos Ken Mary konkrétan egy svájci órába oltott atomerőmű), és a programjuk is kedvemre való volt a maga újabb időket sem megkerülő dalválasztásával. Old school hangvételű fesztiválról lévén szó, a kilencvenes, korai kétezres évek kísérletezősebb korszakát ugyan hanyagolták (pedig a Cuatro milyen király lemez volt már!), de ezzel együtt a setlisttel én alapvetően nem kötözködnék. Az olyan újkori Flotz dalok, mint pl. a Brace For Impact vagy a Primal, objektíve simán odatehetők a Hammerhead, az I Live You Die vagy a No Place For Disgrace mellé, és ez így élőben is abszolút bizonyosságot nyert. Ha Eric kicsit összeszedettebb, vagy ha egyszerűen csak nem az Angel Witch után kellett volna játszaniuk, valószínűleg a Flotsam jobban elkapott volna – így is tetszett alapvetően a koncertjük, de a nap virtuális aranyserlegét egyértelműen Kevin Haybourne-ék kapták meg tőlem. LETÖLTÉSAz Underworld magazin 2026. júliusi számából.

megtekintés     »     ironfest, The Devil Wears Nada, Megaton Sword, Cyclone, Vengeance, Angel Witch, Flotsam And Jetsam