IRONFEST OPEN AIR – Ohmbachsee – 3. nap

A szombati zárónap történései indultak a legkorábban, a Hessen tartománybeli Giessen városából érkezett Blizzen már délután két órakor a húrok közé csapott. A három albumán egész becsületes heavy/speed metal elegyet prezentáló négy srác produkciója élőben szintén korrektnek volt mondható, és kiállásra is rendben vannak, főleg a fiatal KK Downing és Mantas outfitjére hajazó, korábban a Vulture és a Lynx sorait is megjárt Marvin Kiefer gitáros akciózott egész látványosan. Kicsit a langaléta énekes/basszer Daniel Steckenmesser festett furán a meglehetősen magasan nyakba húzott hangszerével – talán a színpadi produkciónak is jót tenne, ha átadná a hangszert egy ötödik tagnak, ő pedig felszabadultabban csak az énekre koncentrálhatna. A kvartett műsora egyébként nyolc dalból állt össze, négyet játszottak a tavalyi Metalectric albumról, két-két tételt pedig az első kettőről – ideális arányú nótaválasztás. Ahogy lemezen jobbára egész jól működik a brigád – amolyan korai Enforcer-jellegű – muzsikája, úgy végső soron élőben sem voltak rosszak, a másodikként játszott When The City Sleeps vagy a záró Gone Wild kimondottan erős pillanatok voltak. Erős pillanatok – nos, ezek hiányoztak teljes mértékben a finn Angel Sword végtelenül hosszúnak tűnő órányi mutatványából. Előzetesen, már lemezen hallgatva is éreztem, hogy élőben lesznek problémáink egymással, és ez a sejtésem aztán be is igazolódott. Hol maidenesen galoppozós, hol a Running Wildot mímelni próbáló, meglehetősen jellegtelen tempókra és riffekre érkeztek a kifejezetten kínos, csujogatós-kántálós jellegű énektémák, ráadásul az egész meglehetősen pontatlanul és sokszor hamisan is volt eljátszva-elénekelve. Külön súlyosbította a helyzetet az egyik gitárost ékesítő, Bodor Máté-kompatibilis piros tornanadrág – szekunder szégyenérzet reloaded. Egy idő után le is ültünk inkább a tóparton, de a büntető jellegű produkció hangjai ott is utolértek bennünket. Nehéz perceink voltak, na. A – mondjuk így – progos power/thrasht játszó holland-német Sacrosanct műsorát ezen megpróbáltatások után óvatosan optimista kíváncsisággal vártam, pláne hogy tavaly a Kidron albummal ők egy egész meggyőző anyagot tettek le az asztalra. Közel négy évtizedes múltjuk ellenére valahogy a komolyabb áttörés sosem sikerült nekik, pedig a korai, még thrashesebb, illetve az újraindulás utáni, némileg szofisztikáltabb dolgaik is értékes, tartalmas muzsikák. Mondjuk sem lemezen, sem élőben nem hatnak feltétlenül elsőre a nótáik, de akinek teszem azt az agyasabbik oldalát mutató Heathen vagy a Communic zenéi bejönnek, az esélyesen a mai Sacrosanct hallatán sem futna ki a világból. Általam ismeretlen okok miatt az énekes/basszer Max Morton a koncerten nem volt jelen, helyére a Kock fivérek (Collin – ének és Michael – basszusgitár) ugrottak be – ők a korai érában, a ’80-as és ’90-es évek fordulóján mindketten a zenekar tagjai voltak. A Sacrosanct voltaképpeni zenei agya, az egykoron a Pestilence sorait is megjárt gitáros/főnök Randy Meinhard ellenben itt volt, és vezetésével a brigád egy látványban ugyan nem túl mozgalmas, zeneileg azonban egész érdekfeszítő szettet játszott végig. Habár a délutáni verőfény és meleg nem könnyítette meg az egyébként sem egyszerű muzsika tömegek általi befogadását, de aki komolyabban odafigyelt, netán a zenekar munkásságával valamelyest tisztában volt, annak azért kellemes perceket okozhatott a holland/német vegyes társaság műsora. Kis klubban, saját bulin kéne még egyszer elcsípni őket valahol-valamikor.

Bezár

Bezár

Bezár

Bezár

Utánuk a csupacsajos svéd Thundermother három évvel ezelőtti kettészakadása után alakult The Gems következett a maga energikus, rock’n’roll alapú gitárcentrikus hard rockjával. A fellépést ki tudja, miért skippelő dobos Emlee Johansson helyett erre az alkalomra egy srác ugrott be a felszerelés mögé, míg a bőgős poszton úgymond üzemszerűen volt hasonló a helyzet (ugyebár a lemezekre Mona Lindgren játszotta fel a gitárt és a basszust is, élőben ő viszont csak az előbbiért felel), úgyhogy ezen az estén fele-fele arányban oszlottak meg a feladatok a főállású lányok és a beugrós srácok között. Guernica Mancini hangja itt is piszok jó (anno a Thundermother egyik fő fegyvere szintén ő volt), és bár az elődzenekarhoz képest a The Gems egy leheletnyivel szellősebb muzsikát játszik, kicsivel több klasszikus rock és blues behatással, de azért húzósságnak és feelingnek az ő programjuk sem volt híján. Mindkét albumról játszottak, a kezdetben kissé enervált közönséget szépen fel is rázták menet közben, szóval alapvetően jól működött a bulijuk, ügyesen eladták a produkciót. A Sacrosanct teljesen más jellegű, jócskán agyasabb programja után kimondottan jól is esett a The Gems feelinges, karcos gitárrockja. A bajorországi illetőségű, epikus heavy/doom metalt művelő Atlantean Kodex igazi kultcsemege a jelenkori undergroundban – viszonylag ritkán lépnek fel, és új hangzóanyagokkal sem túl gyakran jelentkeznek, szóval már csak ezért is súlya van egy-egy megmozdulásuknak. Jómagam eddig egyetlen alkalommal, 2014-ben láttam őket élőben (a szép emlékű, szintén németországi Bang Your Head fesztiválon), és mivel akkor és ott elég komoly benyomást tettek rám, az azóta megjelent 2019-es The Course Of Empire albumuk pedig nagyon tetszik, ezért fokozott kíváncsisággal vártam ezt a jelenésüket. Nos, ezzel a fellépésükkel nem csak hogy hozták az akkori szintet, de még sikerrel túl is ugrották azt – olyannyira, hogy az idei év eddigi legemlékezetesebb koncertjeként gondolok azóta vissza az általuk celebrált egy órás szeánszra. A második-harmadik sorban, középtájon állva nagyon komoly volt, ahogy körülöttünk mindenki egy emberként énekelte együtt a frontember Markus Beckerrel az olyan monumentális dalok sorait (mindent, nem csak a refréneket!), mint a koncertet indító The Alpha And The Occident, a Heresiarch vagy a Sol Invictus – utóbbinál nem sokkal mögöttünk egy arc még egy fémből készített, méretes napkorong-szimbólumot is a levegőbe emelt. Elkötelezettségből jeles! A három nagylemez mindegyikéről játszottak egyébként, sőt két szerzemény a konferálás szerint „egyszer-talán-valamikor” megjelenő új albumról is elhangzott - ezek közül az egyik tétel egyenesen itt debütált. A hallottak alapján lesz miért várni a következő Kodex művet is… Habár a monumentális zene, a felszín karcolgatásán jócskán túlmutató szövegvilág és az ezekkel megteremtett epikus-grandiózus atmoszféra okán volna benne ráció, különösebb vizuális körítést mégsem kerekít a csapat a produkció köré, egyszerű farmeres-pólós kiállással nyomják a színpadon mind az öten. A dalok ereje így is önmagáért beszél. A tagság egyébként – egy fő kivételével – megegyezik az általam annak idején látott felállással, egyedül a mostanság a Lucifer-ben is érdekelt gitáros hölgyemény, a 2019-ben csatlakozott Coralie Baier volt új arc a számomra. Roppantul hangulatos, magával ragadó, sodróan elementáris erejű koncertet adott az Atlantean Kodex, minden bizonnyal még sokáig fogjuk emlegetni. Az utolsó napot záró további két performanszot – Benediction és Tankard – részben praktikus okokból némi hezitáció után végül kihagytuk (kicsit épp a Kodex zseniális fellépésének hatására – úgymond „a csúcson kell abbahagyni”), úgyhogy 2026-ra ennyi volt számunkra az IronFest a kies Ohmbachsee partján. Soha rosszabb nyitányát a nyári fesztiválszezonnak! (Külön köszönet Nikónak és az IF stábjának a lehetőségért, továbbá a büfének az egészen kitűnő Firefighter burgerért!) TARTALOMAz Underworld magazin 2026. júliusi számából.

megtekintés     »     ironfest, Blizzen, Angel Sword, Sacrosanct, The Gems, Atlantean Kodex