LEX LEGION: Lex Legion

2026. 06. 12. 16:07   »   kritika   »   U2606

kiadó: MNRK Music Group   
»   szöveg: Schmidt Péter

„Ha valami úgy néz ki, mint egy kacsa, úgy úszik, mint egy kacsa, és úgy hápog, mint egy kacsa, akkor az egy kacsa.” Így szól a mondás, ami elsőnek eszembe jutott King Diamond zenekarának az egykori komplett hangszeres szekcióját felvonultató Lex Legion debütáló albumának végighallgatása közben. És igen, a lemezen hallható zene valóban szinte egy az egyben kompatibilis a nyolcvanas évek végi Them/Conspiracy-éra világával (ugye ezeken hallhattuk egyszerre az összes itteni hangszeres játékát), adott esetben kisebb, érintőleges kitekintésekkel a még korábbi időszakra is. Hogy nevesítsük a résztvevőket: itt van Andy LaRocque és Pete Blakk gitáron, Hal Patino bőgőn és Mikkey Dee dobokon, énekesnek pedig a prog/power vonalas norvég Pagan’s Mind éléről Nils K. Rue-t nyerték meg maguknak. Ennek megfelelően – a hangszeres részeket illetően – a kacsás hasonlat teljesen megalapozott, tekintve hogy maguk a dalok tényleg olyanok, mintha 1988-1990 környékén íródtak volna, annak az érának a direktebb vonalvezetésű nótáival együtt. De még a produkció is az 1988-as Them megszólalását idézi, mai köntösbe öltöztetve. Ami a különbség: nincs az album egészén átívelő horrorsztori, ennek folyományaként nincsenek átvezető hangjátékok sem, illetve Nils hangkaraktere csak részben van átfedésben King totál egyedi orgánumával. A legmagasabb fekvésekben néha a megtévesztésig hozza a Mester frazírjait, de a közepes és mélyebb tartományokban azért más a hangszíne és a dallamvilága (a refréneknél ütközik ez ki erősebben). És azért az a bizonyos hideglelős démoni kisugárzás hiányzik a hangjából, ami Kingnek olyannyira a – szerintem veleszületett – sajátja. Mindazonáltal mindvégig baromi jól énekel az arc, és amúgy meg épp ez a különbség az, ami végső soron megadja a Lex Legion saját arcélét. Ahogy említettem, zenei szempontból a Them/Conspi­racy korszak világa köszön itt vissza legmarkánsabban, azonban jó pár helyen – pl. Gypsy Tears, (I Am) The Resur­rected – egészen a Fatal Portrait/Abigail kettősig történnek visszautalások, főleg az élesen hasító riffek tekintetében. Mondanom sem kell, hogy a LaRocque-Blakk gitárduó sziporkázó, bő kézzel adagolt szólómunkája újra csak tanítanivaló, és külön öröm, hogy Mikkey Deet végre újra ilyen megvadult formájában hallhatjuk kalapálni. Nils hangját pedig csak az első egy-két alkalommal fura ebben a zenei közegben hallani, összességében teljesen jól illik ide, amit művel. Személyes favoritként az (I Am) The Resurrectedet nevezném meg, a végén azzal a gyilkos riff- és ritmuskavalkáddal, illetve nagyon bejön még a Dreams Of Darkness a maga kicsit priestes felhangjaival (az A Touch Of Evil riffje jó nagyot köszön belőle, és a verzékben a dalszöveg ritmizálása is halfordos egy cseppet). De nagytotálban az egész lemezanyag baromira rendben van, nagyon komolyan odatette magát a régi brigád és a norvég frontember. A borítón ugyan én még gondolkodtam volna egy sort, de másba nem tudok belekötni – rövidsége (35 perc) ellenére maximálisan tartalmas, igényesen kivitelezett albummal mutatkozott be a Lex Legion. Ezzel most már csak kihúzzuk valahogy az új King Diamond-korong megjelenéséig. ××× „Bejön ez az egész úgy, ahogy van, hatalmas a hangulata! De: Nils hangkaraktere nem egy-az-egyben King, igazából még a falzettje is más, teltebb – ami jó. Néhány helyen viszont, inkább a mélyebb lágékban nekem inkább Messiah Marcolin ugrott be, és elképzeltem, mennyivel szólna másról, többről ez a zene vele… Libabőr!” – Kánya Ferenc / 10 pont „Ez a zene egyszerre tradicionális és modern. A Lex Legion híd a heavy metal klasszikus korszaka és a jelen között. Már csak azért is megérdemelnék a bizalmat, hogy újra együtt dolgoznak ők négyen, de amit zeneiség tekintetében itt produkálnak, az minden előzetes elvárást felülmúlóan figyelemre és elismerésre méltó. Koncertet akarok!” – Gyuricza Ferenc / 9 pont

megtekintés     »     lex legion