METALLICA / PANTERA / AVATAR – Puskás Aréna

2026. 06. 15. 06:53   »   beszámoló   »   U2607

szöveg és fotó: György Zoltán

Napok óta gondolkodom, hogy mit tudnék írni a Metallica csütörtöki koncertjéről. Egyrészt mire ezt olvasod addigra túl vagyunk a szombati bulin is, és boldog boldogtalan kiposztolta és megmondta már a magáét. Másrészt egy olyan csapatról beszélünk, akik talán a legmagasabbra jutottak a stíluson belül, sőt azon túl is, szinte a mindennapjaink részét képzik az elmúlt 40-45 évben és hát sokunknak nem az első, nem a második, ötödik vagy tizedik ’tallica-koncertje volt ez. Nem írom le, mekkora ez a zenekar, mit értek el, hogy zárták le a fél várost miattuk, ezt már mindenki betéve tudja, próbálok inkább benyomásokat, élményeket közvetíteni, olyat, amit talán máshol még nem olvastál. A bejutás megdöbbentően gyors. Ahhoz képest, hogy három ellenőrzésen haladunk át, minden villámgyorsan és zökkenőmentesen megy. A bejáratnál fancard-vadászat, reménykedés, hogy talán nyerünk egy dedikált vinylt, de hát van 75 ezer konkurencia, kicsi az esély. Egyébként ezekkel most trükközni sem lehet, mint tavaly a Maidenen, napi egyet tudunk beolvasni, a többi viszont jó lesz cserealapnak. A sörhöz a sor kicsi, de még csak 16 óra van, az ülőhelyek szinte üresek. Jöhet a metallicás repohárvadászat. Összesen nyolcféle van, ebből négy könnyen megy, a többi már necces, csak a felsőbb szinteken kapható. Aztán meglátjuk a színpadot. Láttuk már fotókon, videókon, de akkor is... így, élőben monumentális, hatalmas, óriási stb. Majdnem az állóhely rész felét elfoglalja a színpad és körben a nyolc oszlop – csak a pit akkora, mint egy nagyobb klub küzdőtere! Kedvező látóterű pozíció elfoglalása megvan, hideg sör a kézben, jöhet a show. Bevallom a lemezeik alapján sosem tudtam megbarátkozni az Avatarral, viszont amit itt toltak, nagyon meggyőző volt. Johannes Eckerström énekes mint egy őrült Eric Draven, próbálta belakni a hatalmas színpadot, ehhez néha benzineskannából tolta magába az energiát. Társai szintén nem vallottak szégyent, több-kevesebb sikerrel mindannyian megtalálták a helyüket. Kicsit érződik azért, hogy az Avatar egy klubbanda, de nincs ezzel gond, pont ez a support lényege, hogy minél több emberhez eljussanak. Nyolc dalt játszottak, és pl. a Let it Burnt vagy Freakshow-t még úgy is meg tudtam jegyezni, hogy sanszos, hogy életemben most hallottam először őket. Kellemes meglepetés volt a csapat, sikerült elérniük, hogy felülvizsgáljam a lemezeiket, és érdeklődve várjam a decemberi barbás koncertjüket. Különösen, hogy esetükben fontos a teatralitás is, amit itt azért nehéz volt átadni, így rájuk inkább majd télen visszatérünk. Na, a Panterát viszont nagyon vártam, és ha van csapat, akik abszolút ide illettek, azok ők! Talán még az sem túlzás, hogy mondjuk egy laza félházat még lehet egyedül is összehoztak volna, de a szombati Gojirával társulva már biztosan. Benantéból és Wylde-ból dupláztunk (az Anthrax elsején, a Black Label Society pedig előző nap játszott nálunk), és most is bizonyították, hogy igenis jó választás volt velük újraéleszteni a csapatot. Benante nem tudom mit szed, de én is kérek belőle, minimum 20 évet letagadhat a pasi, Wylde pedig most pont az ellenkezője volt annak, amit a BLS beszámolómban írtam pár napja. Míg ott abszolút övé a szemet vonzó főszerep, itt aláveti magát a zenének, az elvesztett barát témáinak, és szinte befelé fordulva csak ennek és persze a gitárjainak élt – ez utóbbiból azért itt is volt bőven. Rex a szokásos sztoikus kígyómozgásával tolta az ismert témákat, Anselmo viszont kimagasló formában volt. Sokat fogyott az utóbbi időben, az apatest a múlté, és bár a felkonfok alatt talán a szokásosánál is rekedtebb volt, remekül hozta Pantera-klasszikusokat! Koncert közben gondolkoztam is, hogy minden idők legjobb metaldalai közül minimum kettő tőlük származik (Cowboys From Hell, Walk), és persze ezeket el is játszották. Meg még a This Love-ot, meg a Fucking Hostile-t, meg a New Levelt... Micsoda dalok, és ez a banda, ilyen programmal még csak az előzenekar!!! Már az Avatar is jól szólt, de a Pantera kb. kenterbe vert két Guns N’ Rosest és egy Red Hot Chilit együttvéve. (Aki nem tudja, ezt miért írom, olvasson kicsit utána, hogy szólt a két banda anno ugyanitt.) Az a gyönyörű csattogó basszus plusz a dupla lábdob sound... Ezer közül megismered, hogy ez Pantera, és ennek megfelelő minőségben is szólt. Bár végig a délutáni napsütésben játszottak, nekik lényegesen több látványelem járt, sőt Benantének egyenesen két dobszett volt felállítva a körív két átellenes pontján. Volt megemlékezés az Abbott tesókról, Anselmo ismét bizonyította, hogy milyen cuki mackóvá öregedett (élmény látni ahogy egy Fuckin’ Hostile után kvázi átbillen egy kapcsoló, és a feneketlen düh után hatalmas mosollyal dobálja a szíveket meg a csókokat), és ismét méltatta Csihar Attilát, akit várt is a színpadra a Walk alatt, de hogy ott volt-e egyáltalán a koncerten az végül nem derült ki.

Bezár

Bezár

Bezár

Bezár

Bezár

Bezár

Bezár

Bezár

Rövid időn belül ez a negyedik alkalom, hogy találkozunk velük, és bár a setlist sok újdonságot nem hoz, de ismét kimagasló teljesítményt nyújtott a banda. Ha van még fanyalgó, akit nem győztek meg az elmúlt évek alatt, azoknak üzenem sürgősen látogassak el egy Pantera-bulira. A pólókon és kártyákon (no meg a közösségi médiákban) már láttuk az aznapi magyar grafikát, de igazán az átszerelés alatt a kivetítőkön ütött nagyot, ahogy a kaiju Szent István gitározik a posztapokaliptikus Budapest felett. Szombaton ennek megkaptuk a párját is a zombi Árpád vezér képében, együtt, egymás mellett lett igazán ütős a rajz. Amiért illetve aki miatt ezzel ennyire kiemelten foglalkozok, az a rajzok alkotója, László Márk. Akik ismernek, azok tudják mennyire szívügyem a magyar képregény, több száz kötet megjelenése felett bábáskodtam már, jó pár képregényrecenziót írtam ide, az Underworldbe is. Szóval képregényszerető, -gyűjtő, -kiadó emberként, hatalmas öröm volt, hogy egy ilyen feladatra pont egy képregényalkotót kértek fel nálunk. Márk neve persze nem ismeretlen a nemzetközi porondon sem, többek között néhány Hellboy képregény rajzolása is hozzá köthető, de ez a munkája most különösen büszkévé tett.

Aztán elindul a megszokott Long Way to the Top. Ikonikus dal, és végiggondolva a Metallica elmúlt 45 évét, értelmet nyer a jelentősége, hogy miért is ez a felvezető daluk hosszú évek óta. Közben a kivetítőn korábbi bulik fotói, és mivel nem kis örömömre a fotókon kiszúrom két ismerősöm is, bizton állíthatom, hogy ezek tényleges budapesti bulikon készültek évekkel ezelőtt. Az Ecstasy of Gold alatt a tömeg már visszafogottan őrjöng, hogy aztán a Creeping Deathtel berobbanjon a banda is. Számomra máris egy csúcspont, egyik kedvenc dalom a csapattól, és az ikonikus ökölrázás és DIE! kiáltozás a „Die by my hand” alatt megteszi a hatását, és biztosítja az eufóriát a következő bő két órára. A Setlist.fm korában nehéz meglepni az embert, de most mégis sikerült. Az előző dupla este Frankfurtban volt és az ottani Holier Than Thou / King Nothing helyett mi az Of Wolf And Man / Memory Remains párost kapjuk. Ahhoz képest, hogy a Memory mekkora közutálat tárgya volt a megjelenése idejében, mára tökéletesen belesimult a nagy klasszikusok közé, sőt az este első nagy közönségénekeltetést is meghozza. Később is több eltérés volt egyébként a frankfurti bulikhoz képest, hogy ki járt jobban, azt nem tudnám megmondani. Egy ilyen kaliberű bandánál már szinte majdnem mindegy mit játszanak, nehéz mellé lőni. A Memory után jön az utolsó lemez kétszámos blokkja (72 Seasons, If Darkness Had a Son), és bár kicsit csodálom, hogy nincs több, hisz ez mégiscsak az M72 turné, de aztán kapcsolok, hogy még ott a szombat is. Egyébként majd minden albumról szemezgettek, persze kivéve a St. Angert, azt Kirk még mindig utálja. (Pontosabban Load sem volt, de ezt is pótolják szombaton). Még a program felénél sem tartunk, de már a hetedik dalként jön Rob és Kirk mókázása. Direkt használom ezt a szót, hisz ez egy móka, ahol kifejezik a zene iránti rajongásukat, tiszteletük az aktuális ország zenészei, dalai felé, egy geg, amivel még inkább magunkénak érezzük az estét. Egyből felismerhető volt a Totális Metal? Nem! Jobb választás volt pár éve a Legjobb méreg? Igen! De ez alá akkor sem kell dob, ezt nem kell hangról hangra, sőt még csak pontosan sem játszani, ezt még csak megfejteni sem kell, egyszerűen csak élvezni, és hálásnak lenni érte! That Day..., Cyanide, aztán az Orion, ami számomra a következő csúcspont. Olvastam több helyen, hogy ez megakasztotta a show-t, és talán mást kellett volna helyette, de ezzel a dallal én úgy vagyok, hogy ha csak ezt játszák egy kétórás verzióban, akkor is elégedett lennék. Persze ez csak az én véleményem, de Hetfield is pont úgy megköszönte ezt Cliff Burtonnek a dal után, mint én magamban. A Nothing Else Matters kiszolgálja a legutolsó Lacoste pólós fanyalgót is, bár kifelé míg így is hallottam pár panaszos mondatot, hogy „nem volt az enterszedmen!”... Szombaton persze jön majd, de aki csak egy estére fizetett be, abban elhiszem, hogy maradt némi hiányérzet. A Sad But True finoman felvezeti a végső zúzdát, ami a Battery alatt be is indul, rengeteg fekete/sárga strandlabda kíséretében. Igazi népünnepély, valamiért a Rammstein strandos klipje ugrik be, de nincs sok idő gondolkodni, mert a Fuel szó szerint berobbantja a show-t, innentől a pirotechnikáé a főszerep. Végül pedig a Seek & Destroy / Master of Puppets tökéletes duója. Kell ennél jobb zárás, sőt létezik ennél jobb zárás? Nem hiszem! Apropó pirotechnika… Meglepően visszafogott volt a látvány, már ha lehet ilyet mondani egy ilyen monumentális színpadra. Szép, de szolid világítás egész este, ízléses átvezető videók, kerülve az MI műanyag világát, piro csak az utolsó három dalnál, és az is csak hatáskeltésnek, nem nyomja el a show-t. Ez az este másról szól, a zenéről és rólunk, erről a 75 000 + 4 emberről. És ez a négy ember most talán a szokásosnál jobb formában van, különösen Hetfield. Néhány fotóját elnézve, ha egy kocsmában, vagy vadászat közben futnék össze vele, egy átlagos papónak nézném, még csak kis sem tűnne az arctalan tömegből. Viszont a színpadon, gitárral a kezében egy igazi hérosz, olyan tekintélyt parancsoló kisugárzással, ami csak keveseknek adatik meg. Ráadásul mindezt olyan természetességgel ahogy más a kapát vagy a klaviatúrát fogja meg. 62 évesen még mindig a csúcson, sőt már pantheonban, és nem tudom mit kéne tennie ahhoz, hogy onnan kikerüljön. Magabiztos fellépése és játéka most még jókedvvel is párosult – ritkán hallani olyat, hogy elkezdi viccesen ekézni Larsot, hogy üljön már le és ne ugráljon annyit, vagy hogy bejelenti, hogy nem tudják még folytatni a show-t, mert Kirk a vécén van. Az a Kirk, aki még mindig a csodabogár a csapatban, flitteres kis cipőjében, festett körmeivel, menő pólóiban néha elvész a szólóiban, de nem hiszem, hogy bárki mást várna tőle. Rob a mennydörgő metronóm, akinek a basszusgitár úgy áll a kezében, mint egy görög isten villáma. És hát a motor, Lars. Persze lehet őt cikizni, hogy nem pontos, kiesik a ritmusból, de ha én ennyit ugrálnék show közben, lehet még a dobot sem találnám meg, nemhogy a ritmust. Nem egy hétköznapi dobos ő, nem elégszik meg a háttérrel és hát istenem, vannak jobbak persze, de a Metallica nélküle nem lenne Metallica. Viszont mindezektől függetlenül meglepően jól játszott az este, talán kétszer figyeltem fel durvább melléütésre, és azok is inkább az állandó ugrálásból adódtak, mint a pontatlanságból. A koncert végén aztán, mint aki nem akar távozni, hosszú percekig pacsiznak, dedikálnak, szelfiznek, osztogatják a dobverőt, pengetőt. Tényleg olyan érzés volt, mint amikor a görög istenek leszálltak az emberek közé! Hát ez volt az én kis szerelmeslevelem a csütörtök estéhez. Kicsit hosszú lett, de maga nap is az volt. És még nincs is itt a vége, mert még jött a szombat, meg amúgy is ezen a hétvégén minden a Metallicáról szólt, szóval folyt. köv. LETÖLTÉSAz Underworld magazin 2026. júliusi számából.

megtekintés     »     metallica, pantera, avatar, puskás aréna