Ne gondolkodj, csak csináld!

2026. 06. 16. 05:20   »   beszámoló   »   U2607

szöveg: Dudich Ákos   
»   fotó: Dudich Ákos archívuma

A koncerteken túl is a Metallicától volt hangos a város, négy napig minden róluk szólt, de ezek közül is a legizgalmasabb eseménynek ígérkezett egy beszélgetés és könyvbemutató a zenekar gitárosával, Kirk Hammett-tel. Az est moderátora és Kirk beszélgetőtársa, Dudich Ákos exkluzív beszámolója következik… Éppen leparkoltam Zuglóban, amikor egy ismeretlen számról hívtak. Ritkán veszek fel ilyet, de erre most számítottam, mert jelezték nekem, hogy keresni fognak a Live Nation részéről. Azt nem tudtam, hogy miért, tippem se volt, csak annyit mondtak előzetesen, hogy örülni fogok... Borsos Laci hívott, akit addig nem ismertem, és felvázolta, hogy a két Metallica-koncert között lesz mindenféle program, ami a zenekarhoz köthető: pop-up shop, kiállítás, filmvetítés, véradás, egyéb karitatív események, és egy könyvbemutató is. Itt kerültem képbe én. Feltételezem, hogy a több mint két évtizedes rock and roll könyves múltam, illetve a még egészen friss, Gary Holttal közösen tartott Barba Negra-s könyvbemutató révén merült fel a nevem a Live Nation értekezletén. Szóval a lényeg, hogy Kirk Hammettnek megjelent egy könyve, ami a gitárjairól, illetve a mögöttük rejlő történetekről szól, és szeretné Budapesten is bemutatni, és ehhez szüksége van egy beszélgetőpartnerre, aki másfél órán keresztül angolul diskurál vele a Magyar Zene Házában. Még szerencse, hogy már leparkoltam, mert egy pillanatra azért ledermedtem. Csináltam kismillió interjút sztárokkal, de ez azért egy más szint volt, akárhonnan is néztem. Másfél óra, 300 ember előtt, egy olyan szupersztárral, mint a Metallica szólógitárosa. Nos, ez a pályám csúcsának ígérkezett, meg hát szép kis kihívásnak, úgyhogy ráálltam. Volt még idő bőven az eseményig, úgyhogy alaposan fel tudtam készülni. A Live Nationtől megkaptam a könyvet és egy csokornyi diát, amikre a hangsúlyt lehetett fektetni. A sztorizást ugyanis vetítéssel támogattuk meg, hogy a közönség jobban tudjon kapcsolódni. Egyéb kötöttség nem volt, nem kellett elküldenem a kérdéseket jóváhagyásra. Közben viszont nekem megjelent a Rammstein-képregényem, amit promózni kellett, úgyhogy volt, ami elvigye a fókuszt, de ettől függetlenül minden áldott nap foglalkoztam a megainterjúval, mert ez tulajdonképpen az volt. Hatvankét kérdést raktam össze, az elejére került körülbelül tíz felvezető kérdés, hogy megágyazzak a könyvnek, majd belecsaptam a lecsóba, ide-oda beszúrtam olyanokat is, melyek kikacsintottak azért a könyv témaköréből, de adták magukat, illetve kiváncsi is voltam Kirk véleményére. Hadd hangsúlyozzam ugyanis, hogy hatalmas Metallica-rajongó vagyok magam is, ott van a top 3 zenekarom között, sok nehéz pillanaton segített át a zenéjük az életem során, és volt, hogy annyit hallgattam mondjuk a Master of Puppets albumot, hogy csendes estéken, konkrétan úgy szólt a fejemben, mintha feltettem volna a lemezt. Máig előttem van a kép, ahogy tinédzserként, a pesti kánikulában büszkén korzózok végig a Rákóczi úton a frissen vásárolt Sad But True pólómban a kilencvenes évek elején. Ki gondolta volna akkor, hogy egy laza 34 évvel később Kirk Hammett-tel parolázok majd... Betettem két kellemetlenebb kérdést azért, például, hogy milyen érzés volt otthagynia a saját bandáját, az Exodust a Metallicáért, de ezt nagyon jól reagálta le. A másik esetében viszont még ott a színpadon, a székben ülve is elbizonytalanodtam, hogy feltegyem-e, miszerint milyen érzés volt a világ legjobb metal szólógitárosaként, amikor a St. Anger esetében James kiadta az ukázt, hogy akkor ezúttal nem tart igényt gitárszólókra. Nos, ezt elütötte annyival, hogy ez régen történt és már túllépett rajta. Érezhetően nem akart erről beszélni. Visszatérve az előkészületekre, azért raktam össze hatvan kérdést, mert úgy voltam vele, ha átlagosan másfél percben válaszol, akkor ennyi kell a másfél óra kitöltéséhez. Néztem Kirk videóit a Youtube-on és feltűnt, hogy ugyan nem válaszol röviden az interjúkérdésekre, de gyorsan beszél. Szóval mindenképpen kellett ennyi kérdés, és még kaptam egyet-egyet Hájer Gergőtől (Omega Diatribe) és Tresó T. Tibor újságíró barátomtól is. Aztán jött a hír, hogy amikor leszáll a Metallica gépe, a hotelbe menet szeretne felhívni Kirk, hogy egy kicsit ismerkedjünk, dumáljunk telefonon, és ne tökismeretlenül menjünk majd fel a színpadra. Készenlétben álltam, volt egy kis csúszás, de a személyes asszisztense tartotta velem a kapcsolatot, szóval nem hagytak lógva. Nagyon profi az egész brigád, de ezt szerintem nem is kell kiemelnem. Végül megcsörrent a mobilom – Kirk Hammett hív. Ez nem egy mindennapi pillanat. Abszolút barátságos, vidám hangulatban volt, tulajdonképpen azt kérte, hogy ne feszüljek rá az interjúra, legyen az egész egy laza, kötetlen beszélgetés, időnként el is kalandozhatok nyugodtan a könyv témájától, és hogy mennyire várja az egészet. Kérdeztem, jön-e Rob, illetve, hogy milyen gitárokat hoz fel a színpadra, különös tekintettel a Lugosi Béla gitárra, hiszen ott van magyar kapcsolódás is. Szinte hallottam, ahogy a homlokára csap, hogy „bakker, a Lugosi gitárt el kellett volna hozni”... De azt mondta, nem baj, cserébe majd mesél a „chicken paprikás” élményeiről. Robot meg még nem tudja, de úgyis tutira óriási lesz az egész. Nos, ha Kirk ilyen izgatottan várja ezt az estét, akkor mit mondjak én? Az első koncertet a 218-as szektorból néztem, majd jött a nagy nap. Érdekes lebegős feeling volt, a lehető legnagyobb nyugalomban próbáltam tölteni, rápihentem a melóra. Aztán jelenés délután fél négykor a Magyar Zene Házában, és innentől már ráléptem egy mozgólépcsőre, amiről nem volt leszállás. A Live Nation és az MZH dolgozói megmutattak minden tudnivalót. Itt derült ki számomra, hogy a diavetítésre nincs külön ember, azokat is nekem kell léptetnem a beszélgetés közben. Ráadásul a sorrenden se lehetett változtatni, ami kicsit keresztbe tett, mert a kérdéseimet nem feltétlenül a diák sorrendjéhez igazítottam, hanem saját logikát követtem. Na, de mindegy, ilyenkor már nincs idő fennakadni ilyesmin, úszni kell az árral. Majd felvittek az emeletre, ahol döbbenten szembesültem azzal a nem mindennapi élménnyel, hogy névre szóló öltözőm van Kirk Hammetté mellett. Csak semmi pánik, ura vagyok a helyzetnek... Ilyenkor a legrosszabb a semmittevés, mert ezekben az üres percekben tud bekúszni az izgalom, az pedig sose segít. Szerencsére lekötött a Live Nationnel és a sorban befutó metallicás produkciós menedzserekkel való egyeztetés, a maradék időben pedig átfutottam még párszor a kérdéseimet, amiket az utolsó pillanatig csiszolgattam.

Bezár

Bezár

Bezár

Bezár

Bezár

Bezár

Végül, körülbelül húsz perccel kezdés előtt megérkezett a főhős, ráadásul nem is egyedül, hanem Rob Trujillóval egyetemben. Ezt mondjuk valahol sejtettem, mert amikor a diavetítővel ismerkedtem a színpadon, éppen basszusgitár-beállás zajlott... Ekkor az öltözők melletti lounge-ban nyílt esélyem beszélgetni velük úgy tíz percet, a másik tíz percet jammeléssel töltötték, amit amúgy nem volt szar így exkluzíve hallgatni. Az egyből lejött, hogy Kirk és Rob hatalmas barátok, teljesen egy rugóra jár az agyuk, tökéletesen egy hullámhosszon vannak. Nem lehetett nem elmesélni, hogy ’93-ban voltam először Metallica-koncerten, illetve, hogy kiadtam olyan haverjaiknak az önéletrajzát, mint Scott Ian vagy Gary Holt (Dave Mustaine-t inkább nem említettem). De igazán akkor derült fel az arcuk, amikor átnyújtottam nekik a Master-Lab Comics Cliff Burtonről szóló magyar képregényének két példányát, aminek egyik szerzője pont az Underworld újságírója, György Zoli volt. Annak nagyon örültek, ekkor készült a közös képünk is, illetve dedikálta Kirk a könyvemet. Voltak még bekészítve Metallica-tematikájú könyvek aláírásra, de azokat valaki elpakolta, és csak hazaindulás előtt találtam meg őket egy polc alján. Aztán eljött a pillanat, lekísértek a guillotine-hoz, akarom mondani a színpadhoz, a keverőnél leraktam a telefonom, hiszen többé már úgyse lesz rá szükségem, megvártuk, míg Kirk is leér, elmondtam, mi lesz a végszó, amire jöhet utánam, és már mentem is ki. Ha egyszer valaki hasonló helyzetbe kerül, egy jó tanács: ne gondolkodj, csak csináld! A kezembe nyomtak egy mikrofont, kiléptem a reflektorfénybe, 300 szempár kereszttüzébe, és elmondtam a bevezető szövegemet, ami így hangzott: „Hatalmas megtiszteltetés és kiváltság számomra, hogy a házigazdája lehetek ennek az eseménynek. Szeretnék köszönetet mondani a Live Nationnek és a Metallicának, hogy ma itt lehetek! Fantasztikus érzés itt állni, főleg, hogy a Metallica zenéje számos nehéz pillanaton segített át az életem során – és gondolom, ezzel itt nem vagyok egyedül. (Ekkor kaptam egy váratlan tapsot, ami meglepett, de legalább tudtam, hogy megnyertem magamnak a tömeget.) Ki volt ott tegnap a koncerten? (Ováció.) És ki lesz ott holnap? (Ováció.) De maradjunk egyelőre a jelenben, hölgyeim és uraim – több mint egy óra vár ránk Kirk Hammett, a riffisten társaságában! Fogadjátok szeretettel a mestert, akinek nincs szüksége bemutatásra! (Megaováció.)” A rossznyelvek szerint itt még látszott rajtam, hogy izgulok, de ez természetesen hazugság, haha! Szóval felhúztam az amúgy is eléggé izgatott tömeget, becsattogott Kirk, pacsiztunk, leültünk és belevágtunk. Olyan volt, amilyenre számítottam. Közvetlen, szórakoztató és szószátyár. Roger Mirettel és Gary Holttal úgy csináltam ezeket a beszélgetéseket, hogy azonnal tolmácsoltam magyarra a saját kérdéseimet és a főhős válaszait is, de ezúttal az volt a kifejezett kérés, hogy ettől a flow érdekében tekintsek el, és csak angolul beszéljek. Szóval, pörögtek a kérdések, ment a diavetítés, néha ide-oda kellett léptetni a képeket, de hát, ha valami emberi, akkor az a technika ördögével való küzdelem. Elénk raktak egy visszaszámlálót, hogy tudjam, mennyi időnk van még hátra, és az volt a kérés, hogy amikor lenullázódik, bárhol tartok is, kössem el a beszélgetést. Amikor már túl voltunk háromoldalnyi kérdésen, ránéztem az órára, és láttam, hogy még 55 perc van hátra. „Sose lesz vége” – gondoltam magamban, de amúgy ekkorra már eléggé belelazultam a beszélgetésbe. Egy perc volt hátra, amikor feltettem az utolsó kérdést, úgyhogy végül mind a hatvankettőt kipipáltam – yes! Volt még egy elvárás, miszerint a vége felé tereljem úgy a beszélgetést, hogy a válaszaiban Kirk Robot is meg tudja említeni, lásd az előző napi pokolgépes doodle-t, így ágyazva meg annak a felvetésemnek, hogy esetleg most van-e kedve jammelni nekünk, ha már egészen véletlenül itt van három gitár a színpadon erősítővel... (Übermegaováció.) Erre Kirk kifejtette, hogy jobban szeret egy basszusgitárossal együtt jammelni, de láss csodát, pont akadt egy Rob Trujillo nevű a színpad szélén, aki már ugrott is fel. Pacsi, ölelés, és szemérmesen hátra is húzódtam, az én szerepem véget ért, jöhetett a jammelés, ami természetesen óriási élmény volt, két lépés távolságból.

A végén még összeálltunk egy közös képre, aztán kiosztottuk a szétszórt pengetőket, és levonultunk. Fent még dumáltunk egy kicsit, Rob elkérte az emailcímemet, Kirk aláírta az első négy Metallica-bakelitemet, én pedig adtam neki még egy ajándékot, egy Drakuláról szóló illusztrált könyvecskét, amit Kincses Zoli küldött neki. Ennek is kifejezetten örült. Mindenki nagyon elégedett volt, és búcsúzóul biztosítottak róla, hogy a második koncertet már a snakepitből nézhetem végig. Így is történt. Hatalmas élmény volt az egész, remélem, lesz még hasonló! LETÖLTÉSAz Underworld magazin 2026. júliusi számából.

megtekintés     »     metallica, kirk hammett, rob trujillo