SPREAD EAGLE: The Brutal Divine

2026. 06. 16. 07:46   »   kritika   »   U2606

kiadó: Frontiers Music   
»   szöveg: György Zoltán

A ’80-as évek zenéje egyértelműen a glam volt, ha akkoriban sikereket akartál elérni Amerikában hamarabb vettél hajlakkot mint gitárt. A Mötley Crüe / Poison / Guns N’ Roses szentháromsága mögé szántalan banda felsorakozott, a Sunset Stripen szinte gombamód szaporodtak, persze változó minőségben. A Spread Eagle is egy volt közülük, igaz ők nem a napfényes Los Angelesből, hanem pont a másik oldalról New Yorkból indultak, és lehet pont ezért ki is magaslottak az akkori mezőnyből. Első, 1990-es lemezük (Spread Eagle) ma is ott van minden idők legjobb glam albumai között, és akkoriban az olyan dalokat, mint a Switchblade Serenade vagy a Scratch Like a Cat még az MTV is sokat játszotta, sőt pl. a Suzy Suicide nálam is sűrűn pörög az autóban a mai napig. A kétezres évek közepén valahogy ismét visszatért ez a stílus, pont a fenti hármas sorra töltötte meg a stadionokat, és persze jöttek vissza a kicsik is, így a Spread Eagle is. Szerencsénkre a zenei agy, Rob De Luca és az énekes Ray West maradt, így pár év koncertezés után rájuk is lecsapott a Frontiers nyugdíjas klubja, majd 2019-ben fel is rántottak egy egész kellemes visszatérő albumot (Subway To The Stars). A világot már nem váltották meg, de egy komolyabb, érettebb verzióját kaptuk a csapatnak, akik kicsit ki is lógtak a Frontierstől várt AOR/hard rock-vonalból, de esetünkben ennek most örülünk. Ennyit a banda történetérő, itt tartunk most, a zenekar még mindig együtt, júniusban jön az új lemez, lássuk mire számíthatunk. Talán úgy tudnám a legjobban körülírni a Spread Eagle-t, hogy ha a korai ’90-es verziójuk a Guns ’N Roses volt, akkor ez a mostani visszatérő változat az L.A. Guns. És nem csak hasonlatként állja meg magát a párhuzam, az új lemezt simán oda lehet tenni Tracii Gunsék bármelyik albuma mellé. Továbbra is maradt a visszatérő album komolyabb hangvétele, sőt néhol kifejezetten sötét pillanatokat is kapunk (pl. Ant Far). Westnek még mindig jó hangja van, bár a magas, visítozó részeket egy higgadtabb, rekedtes hangfekvés váltotta. Változás még a punkos attitűd, ami ugyan minden lemezükön ott volt – hisz maga a stílus is táplálkozik a punkból –, de ennyire markánsan talán sosem volt jelen. Pl. a Street Noise vagy az Inside a Shrunken Head majdhogy egy vegytiszta punkhimnusz lett, de az album keverése is rájátszik erre. Nyersebb, megkockáztatom demóízűbb mint a visszatérő album. Persze nem kell keresnünk a klasszikus glamdalokat sem, pl. a Pushed to Lilits vagy a Scars in Our Eyes mintha csak ’88 környékéről maradt volna itt egy fiókban. Nem állítom, hogy kihagyhatatlan az album, sőt azt sem, hogy egy glamklasszikussal lettünk gazdagabbak. Valójában kiemelkedő dalok sincsenek is a lemezen, nem alkottak egy újabb Switchblade Serenade kaliberű slágert, cserébe viszont üresjárat sincs nagyon rajta. Mindenesetre az új Confess-lemezzel együtt egy nagyon kellemes meglepetés ez a kiadótól, érdemes lesz a glamfanoknak is néha erre vetődni. ××× „Kár volt ezt bolygatni. Anno a Spread Eagle készítette el minden idők egyik legjobb street rock albumát. Mára csak a punkos lendület maradt mindabból, amit egykor értékelni lehetett bennük, minden más csak klisé és újrahasznosítás.” – Gyuricza Ferenc / 7 pont „Rettenet rég nem hallgattam őket. Ez egy korrekt album, hol laposabb, hol lelkesítőbb. A rakenroll-klisék mellett komorabb részek is vannak, azok tetszenek jobban. Szóval nem érzem fölöslegesnek, de kihagyhatatlannak sem.” – Uzseka Norbert / 7 pont

megtekintés     »     spread eagle