METALLICA / GOJIRA / KNOCKED LOOSE – Puskás Aréna

2026. 06. 17. 06:03   »   beszámoló   »   U2607

szöveg: György Zoltán   
»   fotó: dr. Cifrák Dániel, György Zoltán

„Felvirradt a nagy nap…” – Bocs, képzavar, bár ezt vártuk estére, nem ez volt, de erről majd később. Mindenestre itt a szombat, még mindig tart a totális eufória a csütörtöki buli óta, ráadásul amennyire lehetett pénteken kicsit belefolytunk a Takeover eseményekbe is, de erről majd egy külön cikkben. A csütörtöki tapasztalatokkal felvértezve most nem siettünk, ezzel gondolom más is így volt, mert 16:10-kor kvázi egy teremtett lélek sincs a XIII-as kapunál – aki ott volt, már bement, a többiek ráérősen csorognak, mint az eső egy kicsivel előtte. Odabent már az ismerős terep, másik pozíció, mint csütörtökön – végül is ez is jó ebben a kétnapos eseményben, így több szögből is megnézheted kedvenceid. A Knocked Loose szinte percre pontosan kezd, és sajnos jön a fekete leves, nagyon sz*rul szól. Emiatt az amúgy is brutál metalcore zenéjük össze is folyik az első pár dalnál, kvázi kivehetetlen, mi történik a színpadon. Kicsit kedvem is veszi, a metalcore amúgy sem az én stílusom és életemben először hallom a bandát (na jó, azért a kocsiban útközben ráfüleltem), így el is kalandozik a figyelmem. Inkább hátrafelé nézek, ahol meg is lepődők ez egyre nagyobb moshpiten és hogy meglepően sokan éneklik a szövegeket. Közben a hangzás is tisztul, én meg rácsodálkozok mennyire mocskosul fiatalok ezek a srácok. Az énekes, Bryan Garris egy energiabomba, iszonyat erő van a kölyökben ráadásul a hangja nagyon jó kontrasztot alkot a gitáros, Isaac Hale hörgésével. Elkezdem figyelni őket, milyen ügyesen belakják a hatalmas színpadot (jobban, mint előtte az Avatar), és bár a zene továbbra sem tetszik, de banda teljesítménye magával ragad. Végül is Sting dalait sem szeretem, de magát a pasit, mint előadót, mint embert nagyon nagyra tartom, szóval miért ne, előfordul az ilyen. Tizenegy dalt nyomnak, és nem néztem az órát, de minta több jutott volna nekik, mint az Avatarnak. Mire a show-nak vége, elégedetten csettintek – bizony ezt azért jó volt látni, még úgyis, hogy sanszos, hogy az életben nem veszem elő egy lemezüket sem. Vannak ilyen csapatok, nem lehet mindent szeretni, de úgy zenerajongóként, mint újságíróként igenis meg kell adni figyelmet és a tisztelet mindenkinek, akik elém kerülnek, sosem tudhatom mikor leszek egy élménnyel gazdagabb! Az átszerelés már ismerős, csakúgy, mint a Panteránál, itt is két dob van felállítva, a Gojira már kiemelt szerephez jut. A hangzás is javul, bár a Pantera jobb volt, lehet ez annak is betudható, hogy a Gojirára mintha kevesebben gyűltek volna össze a lelátókon, emiatt jobban visszhangzik a stadion. A Fortitude albummal és különösen az olimpiai fellépésükkel azért már ők is elég nagy nevek lettek, de véleményem szerint a matekmetal zenéjüket azoknak, akik először találkoztak velük, vagy csak felületesen ismerik, elsőre sokkal nehezebb befogadni, mint a Panterát. Különösen, hogy ez utóbbi banda mögött azért ott van plusz 10-15 év előny és jó pár nagy sláger. Ettől függetlenül persze a nyitó Born for One Thingre azonnal beindul a közönség, legalábbis ott, ahol én álltam elég nagy ováció volt. Legnagyobb örömömre a From Mars… album is előkerül két dallal (Backbone, Flying Whales) sőt még az első lemezről is lemegy a Love. Persze a buli gerince három-három dallal a szélesebb ismeretséget hozó utolsó két lemez, no meg a párizsi olimpián is előadott dal, a Mea Culpa. Ez utóbbi hozta talán a legnagyobb tapsot, de azt hiszem, ez természetes. Kicsit elveszettnek éreztem a bandát a hatalmas színpadon, bár Joe Duplantier van annyira karizmatikus énekes, hogy nem feltétlenül kell szaladgálnia ahhoz, hogy felkeltse a figyelmet. Megtette ezt helyette Christian Andreu (gitár) és Jean-Michel Labadie (basszus) – mosolyogva rótták a köröket, Jean-Michelről folyt is a víz rendesen a buli végére. Mario meg… Ki kell emelnem, hogy korosztályának, sőt talán az egész mostani metal színtérnek az egyik legjobb dobosa? Aki egyszer is látta, hallotta játszani az tudja, aki meg nem, az most megtudta. Élmény volt figyelni, zseniális a pasi. Ha nem is ez volt a legjobb koncertjük, emiatt már megérte.

Bezár

Bezár

Bezár

Bezár

Bezár

Bezár

Bezár

18:15-re már mindenki a helyén, a stadion ismét tele, megvolt a mexikói hullám is, majd, mint mindig az elmúlt sok-sok évben, felcsendül az AC/DC klasszikusa. Miközben teli torokkal üvöltjük a frissen szerzett cseh(?) haverokkal a dalt, beugrik, hogy már csak azért is érdemes Metallica-koncertekre járni, hogy Bon Scott felejthetetlen skótduda szólóját ilyen hangerőn és minőségben halljuk. Közben a kivetítőn a régi képek mellett feltűnnek újak is a csütörtöki buliról, sőt arra is ügyeltek, hogy a design, a keret is új legyen. Még egy apró nuansz, ami jelzi, mennyire figyelnek a közönségre és az élményre. Morricone a hangfalból, mi meg teli torokból, aztán baammm… Whiplash! Tudtam, hogy ezzel fognak nyitni, de az erő, ami ebből a dalból felszabadult akkor is váratlan és szinte leírhatatlan. Pláne, hogy megindult a tömeg is, igazi könyöklős tesztoszteronharc vette kezdetét, és egy pillanatra újra húszévesnek érzem magam, mint anno 1991-ben az első Metallica-koncertemen. És míg küzdök a jól megérdemelt helyemért a második sorban, beugrik, hogy az is pont itt volt, csak akkor még más falak voltak, és még Népstadionnak hívták. Mondja még valaki, hogy a történelem nem ismétli önmagát! A For Whom... és a Ride…, még jobban repít vissza a gyerekkorba. 1985 nyara, mai napig emlékszem milyen volt 14 évesen először kezemben tartani majd meghallgatni a Ride The Lightning kazettát, ez egyik volt annak a négy-öt lemeznek, ami elindított a lejtőn. Haha! Utána Until it Sleep, és kövezzetek meg, de én nagyon szeretem ezt a dalt, sőt az egész Load albumot. Helyén és máshogy kell kezelni, mint pl. egy Mastert, de akkor is zseniális album, ami nagyon finoman be is ért harminc év alatt. Ezután jön a csütörtökön megkezdett M72 blokk másik fele a Lux Æterna / Screaming Suicide párossal, és lehet, hogy megint kihúzom a gyufát, de különösen a Lux Æternánál én már megjelenéskor is azt éreztem, hogy ez a dal simán felkerülhetett volna a Justice albumra is, és akkor pont olyan klasszikusként kezelnénk mára, mint pl. Blackenedet. Csakúgy, mint első napon, hetedik dalként menetrendszerűen jön a Kirk és Rob doodle-je, és különösen a Totális metal fiaskója után (félre ne értsd, nem a Metallicának volt ciki!) még jobban vártuk mit fognak játszani. Én ahogy már a bevezetőben is utaltam rá, egy Ossianra tippeltem, esetleg egy Kölyköd voltamra, de a dalt, amit elkezdtek játszani az istennek nem ismertem fel. Ének kezdetben nincs, hogy fogódzó legyen, de aztán végre Rob elkezdi üvölteni a refrént: „Van úgy, hogy vörös a Hold, van úgy, hogy kereket old…”. Basszus, Quimby!!! Sok mindenre gondoltunk, de erre nem! Lehetne ezzel megint vitatkozni, hogy mennyire volt ez jó választás, de minek?! Én továbbra is tartom magam ahhoz, hogy ez nem erről szól, tök mindegy mit játszanak, akár még Korda Gyuri bácsi is lehetett volna. Sokan felhozták azóta, hogy a Quimby nem metal, de miért kell annak lenni? Pl. két éve az osztrákoknál Falcót kaptunk, és senkinek volt baja vele! Szóval szerintem meglepő, de jó választás volt, és azonnal feltűnt milyen dögös basszus alapot tolt a dal alá Rob. Azóta ugye kiderült, hogy nem újkeletű az ismeretségük a bandával, és hogy Antal Nimródnak köszönhetően egészen rákattatnak Quimbyre. El is játszok a gondolattal, hogy ha valaha lesz még a Garage Inc.-hez hasonló lemezük, milyen állat lenne azon egy Quimby-feldolgozás! Folytatódik a show: Fade to Black, Wherever I May Roam, és azt érzem mintha a mai kicsit metalosabb, kicsit zsigeribb buli lenne, mint az előző, de erre majd még visszatérek. A The Call of Ktulura még úgy sem számítottam, hogy tudtam, a turnéra sok-sok év után újra elővették. Zseniális dal, mint bármi, ami Burton kezéből jött ki anno, bár itt egy picit érzem azt megakasztást, amit az első nap az Orion kapcsán hoztak fel mások kritikának. Picit belassult itt a buli, pláne, hogy egyből ezután jön talán minden idők legnagyobb Metallica slágere, az Unforgiven. Tudtam volna mást választani helyette, de azt is megértem, hogy rengetegen szinte emiatt a dal miatt jöttek. És persze álszent vagyok, mert én is teli torokból üvöltöm a szöveget, szóval kellett ez ide, na.

Utána a Whiskey in the Jar helyrebillenti a tempót és ez megint olyan dal, amit sokan feleslegesnek tartottak, de én már anno Thin Lizzytől is nagyon szerettem, így örültem neki. Jön a Fight Fire With Fire, visítok, szintén egyik kedvenc dalom tőlük, és hirtelen elkezdek számolni, hogy csak ma öt szám volt a Ride-ról, a csütörtöki Creeping Deathtel együtt ez hat dal a nyolcból! Mi ez, ha nem örömünnep?! És itt utalok vissza arra, amit az előbb írtam, ezek után már valóban sokkal metalosabbnak, sokkal inkább klasszikus metalkoncertnek érzem az estet, mint a csütörtöki. Persze ebben a sokkal intenzívebb közönség is bejátszik, de azóta mástól is hallottam már ezt, szóval nem csak én éreztem így. Moth Into Flame a Hardwiredről, aztán fények le, fegyverropogás, robbanás, piro ezerrel, majd a gitár… Nem tudom ki, hogy van vele, de a One szerintem mindig is a Metallica-koncertek egyik csúcspontja volt. Azon túl, hogy mennyire fantasztikus dal, itt mindig kimaxolták az összes látványelemet, legyen az bármelyik turné. Most sem volt ez másként, talán a show csúcspontja volt. Aztán zárásnak az Enter Sandman, potyogtak a strandlabdák, nekem meg közben beugrik Kirk nyilatkozata, hogy miért is utálja ezeket (egyszer véletlenül egy kislányt is felrúgott egy labdával) így azt figyelem miközben azért továbbra is teli torokból éneklek –, hogy bele fog-e rúgni egybe is. Jelentem igen, egy megvolt! Haha! Koncert után ugyanúgy, mint első este szórják a pengetőket, nem akarnak lemenni, mi sem akarunk hazamenni, de ezúttal szigorúbb a stáb, szinte azonnal elkezdik szétszedni a színpadot és kiküldenek minket. Kifelé az eufória érzete keveredik az elmúlás bánatával, jöhetne még egy nap, bőven lenne még 15+1 eljátszandó dal az életműben, és biztos vagyok benne, hogy az is teltház lenne. Olvasom azóta a kommentekben, hogy van, akin a depresszió jelei mutatkoztak a hiányérzet miatt, és valahol ezt meg is értem. Hihetetlen felfokozott élmény volt ez a két nap, jócskán túlmutatott egy átlagos metal koncert élményén, még a Metallicához mérten is csúcsteljesítmény volt. Ennek tükrében talán az sem véletlen, hogy én is bővebb lére eresztettem mindkét napi beszámolóm, de megpróbáltam valahogy átadni ezt az élményt, milyen volt ott állni a 75 000 ember között, és áldozni az isteneink előtt. Ha néha kicsit túl személyes volt bocsátsátok meg, de mint sokunknál a Metallica nálam is sokkal több egy zenekarnál. Ez nem csak egy banda, ez egy generációs élmény, ez szinte életünk fele, és én azt mondom, hogy ha ilyen a soundtrackje, akkor ez egy jó élet! LETÖLTÉSAz Underworld magazin 2026. júliusi számából.

megtekintés     »     metallica, gojira, knocked loose, puskás aréna