LION'S SHARE – Erőteljes és arcbamászó

2026. 06. 17. 19:37   »   interjú   »   U2606

szöveg: Schmidt Péter   
»   fotó: R Quantz

Habár a dallamos heavy/power metalos svéd Lion’s Share működését a főnök, a gitáros Lars Chriss soha nem függesztette fel, ám ennek ellenére új lemezük, az Inferno mégis igen bő másfél évtizeddel elődje után jelent csak meg nemrégiben. A hosszas kihagyás okairól, az album születésének körülményeiről, a közeljövő terveiről, illetve Lars egyéb tevékenységeiről az alábbi informatív eszmecsere során ejtettünk szót a gitárossal. Az új album 17 évvel követte elődjét, a 2009-es Dark Hourst. Mondd csak, miért tartottatok ilyen hosszú időt a két nagylemez megjelenése között, mi a fene tartott ilyen sokáig? „Több dolog együttes következménye volt ez. A Dark Hours megjelenése utáni időszakban az egész zeneipar jelentős változáson ment keresztül, a fizikai albumokról egyre inkább a streamingre és a kislemezek kiadására helyeződött a fókusz. Különösen itt, Svédországban volt ez nagyon kézzelfogható, ahol a Spotifyt alapították. Abban az időszakban nem tűnt okos dolognak egy újabb hagyományos albumot készíteni mindaddig, amíg a dolgok ennyire mozgásban voltak. Látni akartam, merre tart az iparág, és bíztam benne, hogy valamilyen módon aztán majd megállapodnak a dolgok. Sajnos ez igazából teljesen sosem következett be, még akkor sem, ha végül úgy tűnik, hogy jó irányba mozdult el pár dolog: a bakelitlemezek visszatértek, a CD-eladások mutatói emelkednek, sőt még a kazetták is újra megjelentek. Mindeközben eléggé elfoglalt voltam azzal is, hogy producerként és keverősként dolgoztam más előadóknak, ami meglehetősen sok időt vett igénybe. De teljesen soha nem álltunk le a zeneírással. Patrik (Nils Patrik Johansson énekes) és én évente néhányszor összefutottunk, és ilyenkor nagyon intenzív közös munka zajlott, szóval az új zeneanyag a háttérben azért szépen gyarapodott. 2017–2018 körül aztán úgy döntöttünk, hogy ismét komolyabban nekigyürkőzünk, és a terv az volt, hogy 2020-ban adjuk ki az új albumot. Már el is kezdtünk lekötni néhány koncertet, de aztán beütött a világjárvány, és minden szétcsúszott. Végül az egész dolog így jócskán tovább húzódott a vártnál – de ez egyúttal időt is adott arra, hogy mindent még tökéletesebbre csiszoljunk, és pontosan olyanná tegyük az albumot, amilyennek azt hallani szerettük volna.” Az évek során a lemezen hallható dalok mindegyike megjelent single formátumban, illetve a 2018-as EP-n. A mostani lemez­verziók teljesen új felvételek, vagy az eredetieket hasznosítottátok újra? „Az albumon hallható összes dal átdolgozott és újra felvett változat – tehát nem csak összegyűjtöttük és szimplán újra kiadtuk a korábban megjelent szerzeményeket. Megengedhettük magunknak azt a luxust, hogy sokáig együtt élhettünk a dalokkal, ami azt jelentette, hogy vissza-visszatérhettünk, és javíthattunk bizonyos dolgokon – új gitártémák, ének­részek, hangszerelés, produkció. Bármit megtehettünk, amiről úgy éreztük, hogy erősebbé teheti az egyes számokat. Tehát az albumverziók valójában ezeknek az előzetesen már közzétett daloknak a véglegesített változatai.” Az eltelt hosszú idő alatt az albumra került kilenc dalon túl még több más szerzeményt is közzétettetek. Ezek miért maradtak le végül, és van-e velük további terv? „Nos, összességében jóval több anyagunk jött össze, mint amennyire egyszerre szükségünk volt – az ilyesmi mindig egy kellemes szituáció. Amikor a repertoár összeállítására került a sor, nagy hangsúlyt fektettünk egyfajta egységes összkép megteremtésére – beleértve ebbe a tempókat, a hangnemeket és a dinamikát is –, hogy egy elejétől végéig erős, kompakt album legyen a végeredmény. Old school metalarcok vagyunk, akik 40 perces lemezeken nőttek fel – így végül kilenc dalunk került fel az albumra, összesen 42 percben, ami véleményünk szerint pont ideális. Jelenleg meg már a következő albumunkra írunk dalokat, amelyet remélhetőleg 2027 őszén adhatunk ki. Lehetséges, hogy két-három régebben közzétett nótát is felteszünk majd rá, ha azok beleillenek az anyag összképébe. Természetesen, ha erre tényleg sor kerül, átdolgozzuk és újrakeverjük majd ezeket. A rajongók kérték, hogy az összes egyesével kiadott dal CD-n és bakeliten is megjelenjen majd, így remélhetőleg eloszthatjuk őket néhány albumra úgy, hogy a friss szerzeményekkel vegyítjük őket.” Többek között egy Motörhead- és egy David Bowie-feldolgozást is felvettetek. Ezekkel mi volt a szándékotok? Valamilyen különleges kiadványra vagy eseményre készítettétek őket eredetileg? „Nem mondhatnám. Patrik javasolta a Killed By Death dalt, én pedig összehoztam egy olyan feldolgozást, ami ugyan hű marad az eredetihez, de mégis Lion’s Share-módra szól. Turnéztunk annak idején a Motörheaddel, és jó barátok vagyunk a szintén svéd Mikkey Deevel, aki volt olyan kedves, hogy a videó­klip elején röviden felkonferálja a mi verziónkat. Több szempontból is tekinthetjük ezt a mi tisztelgésünknek Lemmy Kilmister emléke előtt. A David Bowie-dal pedig szimplán csak egy nagyszerű szerzemény, egy igazi klasszikus. A Motörhead-feldolgozáshoz hasonlóan itt is az volt a cél, hogy a végeredmény a Lion’s Share stílusában szólaljon meg. Szerintem ez is nagyon jól sikerült – és talán egy kicsit váratlan húzás is volt a részünkről.”

Nagyon tetszik az album nyers és erőteljes hangzása. Azt tudom, hogy te voltál az anyag producere – saját stúdiód is van esetleg, ahol dolgoztatok? „Köszönöm, és a válaszom igen, én voltam az album producere, és én is kevertem azt a saját stúdiómban. A fő cél az volt, hogy egy ütős, tiszta és erőteljes hangzást alakítsak ki – amolyan ’bele az arcba’ jelleggel –, de anélkül, hogy a végeredmény túlcsiszolt lenne. Nem vagyok oda az effektek rétegei alá temetett hangzásokért, sem pedig az agyonkompresszálásért. Ha az alaphangzás rendben van, és valóban feszes a hangszeres játék, akkor az energia már természetes módon jön át. Ez az, ami igazán meghatározza ennek az albumnak a megszólalását.” A We Will Rock dalt amolyan főhajtásnak szántátok Ronnie James Dio emléke előtt? Nekem a zenéről és a szövegről egyből ez jutott eszembe. „Ronnie James Dio kétségtelenül az egyik legnagyobb hatása volt mindannyiunknak. Sok évvel ezelőtt szerencsénk volt majdnem egy hónapig turnézni a Dio zenekarral, ami elég szürreális élményt jelentett – csak úgy, egyszerűen minden nap Ronnie közelében lenni. Egyszer még azt is mondta a zenekarának és a stábjának, hogy bármikor szívesen felmehetek hozzájuk a színpadra, és játszhatok velük, ha akarok. Képzelheted, majdnem hanyatt estem, amikor ezt mondta! A Black Sabbath Mob Rules albuma pedig minden idők legnagyobb kedvence nálam – de ez igaz az összes Sabbath-lemezre is, amiken szerepelt, óriási hatással volt rám és Patrikra. No meg persze azt is nagyon szeretjük, amit a Rainbow-val és a szóló­csapatával alkotott. Szóval, bár nem tűztük ki célul egy konkrét tribute dal megírását, ez a bizonyos hatás mindig is ott volt és ott van nálunk – egyszerűen ez is egy meghatározó része annak, amivé zenekarként fejlődtünk.” A We Are What We Are a szövegét tekintve amolyan ars poeticának tűnik a számomra, zeneileg pedig az Accept hatását is kihallani vélem belőle. Erről mit gondolsz? „Valóban találó ez a leírás! Ez mindenképpen egyike azoknak a daloknak, amelyek azt hivatottak tükrözni, hogy mik azok a dolgok, amikért kiállunk. És egyúttal egy olyan szerzemény is ez, amivel a rajongóink iránti tiszteletünket fejezzük ki. És igen, az Accept valóban nagy hatással volt ránk, különösen a riffek és az egyenes vonalú, erőteljes megközelítés tekintetében. Wolf szólói a nyolcvanas évek albumain pedig lenyűgözőek! De mindazon nagyszerű zenekarok öröksége, akiknek a zenéjén a nyolcvanas években nőttünk fel, a DNS-ünk részét képezik. A Saxon, a Judas Priest, az Accept, a Maiden, a Black Sabbath, a Dio – ezeket mind imádjuk!” A dalszövegek egyébként közös munka gyümölcsei, vagy ez teljesen Nils Patrik terepe? „Általában minden a zenei résszel kezdődik. Egy darabig csak gyűjtögetem a gitárriffeket, majd pedig ezekből rakom össze az elejétől végéig a komplett szerzeményeket. Ezt követően látogat el hozzám Patrik a stúdiómba, ahol együtt dolgozunk az énekdallamokon, egészen addig gyurmázva ezekkel, amíg teljesen össze nem áll a kép. Amikor pedig már elégedettek vagyunk a zenével és az énekdallamokkal, akkor ő veszi át az kormányt, és megírja a dalszövegeket.” A zenekar hivatalos tagsága jelenleg két főből áll: belőled és az énekes Nils Patrik Johanssonból. Ugyanakkor, ha jól tudom, a felvételeknél Andreas Loos basszusgitáros és Nils Fredrik Johansson is a segítségetekre volt – utóbbi egyébként Nils Patrik fia. Ők miért nem teljes értékű tagjai a Lion’s Share-nek? „Nos, Patrikkal úgy határoztunk, hogy a Lion’s Share magja mi ketten leszünk, szükség esetén pedig további megbízható zenészeket hívunk meg, akikkel együtt dolgozhatunk. Ez a megoldás egyszerre biztosít fókuszáltságot és rugalmasságot. Mivel lényegében mindkettőnknek ugyanaz a zenei víziója, ezért így gyorsan tudunk előrehaladni felesleges kompromisszumok nélkül, ám ugyanakkor nagyszerű zenészek is a rendelkezésünkre állhatnak, akik valóban kiemelkedő teljesítményt képesek nyújtani a stúdióban és a színpadon egyaránt. Mindig is magasak voltak az elvárásaink a zenészi kvalitások és az előadásmód terén, így tehát az emberek, akikkel együtt dolgozunk, maguk is nagyon fontosak a tökéletes megszólalás megteremtése szempontjából. De ha az irányt mi ketten szabjuk meg, könnyebb következetesnek maradnunk és hűnek lenni mindahhoz, amiről a Lion’s Share valójában szól.” A koncerteken is Andreas és Nils Fredrik játszanak majd veletek? „Andy Loos basszusgitáros a koncerteken is velünk van, a dobosunk pedig élőben Magnus Ulfstedt. Mindketten nagyjából 2010 óta tagjai a színpadi felállásunknak, szóval elég komoly múltjuk van itt. Nagyszerű zenészek, és ami ugyanilyen fontos, remek emberek is, akikkel mindig jó úton lenni. Ez a kémia nagyon sokat számít, amikor turnén vagyunk. Andyvel a kapcsolat amúgy egészen régre nyúlik vissza – ő volt az eredeti basszusgitárosunk is, még az első albumunkon, mielőtt Pontus Egberg (manapság Wolf, King Diamond – S. P.) csatlakozott volna. Szóval valahogy olyan ez egy kicsit, mintha a kör bezárult volna azzal, hogy később visszakerült hozzánk.” Egyébként mi a helyzet a koncertezéssel? Lesz turné, vagy legalább néhány fesztiválfellépés a közeljövőben? „Abszolút, természetesen. Márciusban már le is zajlott egy lemezbemutató koncertünk, és már további hét-nyolc fellépésünk van tervbe véve itt Svédországban, beleértve a Sweden Rock Fesztivált is. Mindenképpen szeretnénk aztán még szerte Európában, és a kontinensen kívül is játszani. Ez egy kicsit persze attól is függ, hogy minden országban kapcsolatba tudunk-e lépni a megfelelő promoterekkel és partnerekkel – a cél mindenképpen az, hogy nekiindulhassunk, és a lehető legtöbbet játszhassunk.” „Mindig is vonzott az egyenesebb, riffekre épülő heavy metal stílus, szóval nem egy új énekes miatt változott meg hirtelen a helyzet.” Nils Patrik belépésével a zenei irányvonalatok némileg módosult, a korábbi progresszív metalos hatásaitok háttérbe szorultak, direktebb és heavy/power metalosabb lett a muzsikátok. Mindezt az ő érkezése hozta, vagy nélküle is történt volna egy ilyesfajta iránykorrekció? „Nos, magamtól én alapvetően mindig is ebbe az irányba tartottam. Mindig is vonzott az egyenesebb, riffekre épülő heavy metal stílus, szóval nem egy új énekes miatt változott meg hirtelen a helyzet. De persze a zenei elképzeléseimhez igazán illő hang megtalálása kulcsfontosságú volt – és Patrik tökéletes megoldást jelent, amióta csak 2003-ban csatlakozott hozzám. A kezdeti időkben egyébként volt egy olyan billentyűsünk, aki nagyon szerette a progresszívebb jellegű dolgokat, így természetesen ez a vonal is az akkori hangzásunk részévé vált. Ugyanakkor az alapokat jelentő riffek már akkor is eléggé hasonló jellegűek voltak azokhoz, amiket manapság írok, csak éppenséggel akkoriban több instrumentális és progresszív téma épült rá ezekre. Mindez persze egy több mint 30 évvel ezelőtti helyzet volt, egy teljesen más felállással, szóval nehéz közvetlenül összehasonlítani az akkori szituációt a mostanival. A lényeg, hogy az alapok mindazonáltal mindvégig hasonlóak voltak. Világéletemben szerettem a nyolcvanas évek elejének metal színterét és hangzásvilágát – Tony Iommi és a Black Sabbath súlyosabb riffjeit, a Judas Priest, az Accept és a Saxon energiáját. Ennek a kombinációja voltaképpen a mai Lion’s Share DNS-e.” A zenekar korábbi énekesei, Andreas Engberg és Tony Niva későbbi munkásságát figyelemmel kíséred? „Körülbelül tíz évvel ezelőtt írtam és kevertem Tony Nivának egy albumot Atmospherical címmel, amin egyúttal gitároztam, illetve a produceri teendőket is elláttam. Illetve játszom a hamarosan érkező új albumán is, amely épp most van keverés alatt, és ami várhatóan még idén megjelenik. Ezen az anyagon amúgy Johan Kullberg és Kay Backlund is közreműködnek a korai Lion’s Share-lemezek időszakából, ami egy tök klassz dolog! Készítettem aztán egy albumot Johan Kihlberg Impera nevű zenekarának is Spirit Of Alchemy címmel, amin Pontus Egberg is játszott. Az évek során számos olyan projektben vettem még részt, amelyekben Kay Backlund és Andy Loos ugyancsak benne voltak. Ugyanakkor Andreas Engberggel a kilépése óta nem volt semmilyen közös munkánk.” Az énekes Nils Patrik szólóanyagain is dolgoztál, gitárosként és producerként egyaránt. Mennyiben más vele így a munka, mint amikor a Lion’s Share-ben dolgoztok együtt? „A fő különbség igazából a dalszerzésben rejlik. A szóló­albumaira Nils Patrik teljesen maga írja a nótákat, ami eléggé eltérő metódus ahhoz képest, ahogyan a Lion’s Share-ben dolgozunk. Általában először nagyon nyers demóverziókat küld nekem, amiket aztán én rázok gatyába – hangszerelem, finomítom és formázom őket, egészen a végleges dalváltozat összeálltáig. Aztán amikor eljutunk a tényleges felvételi és produkciós fázisba, az nagyjából már ugyanúgy zajlik, mint a Lion’s Share-nél, ráadásul gyakran ugyanazokkal a zenészekkel is.” A Lion’s Share mellett tagja vagy másik formációnak, a Johan Kihlberg’s Imperának is, ide 2017-ben csatlakoztál. Ezt a zenekart nem ismerem, mesélnél róla egy kicsit? „A Johan Kihlberg’s Imperával valójában még 2012-ben kerültem kapcsolatba, amikor felkértek az első albumuk, a Legacy Of Life keverésére. Azóta az összes kiadványukat én kevertem, és az elmúlt néhány lemeznek is én voltam a társproducere. A harmadik korong után Johan kicsit változtatni akart a felálláson, így az Age Of Discoverytől kezdve elkezdtem dalokat írni és gitározni is. Így idővel az együttműködésünk a keverési munkákon túl egy sokkal kreatívabb részvétellé fejlődött. Az évek során sok nagyon klassz zenész vett részt a projektben, mint például Bob Kulick, Bruce Kulick a Kissből, a Saga-énekes Michael Sadler, Göran Edman, Snowy Shaw, a Europe-os John Levén, Jonny Lindqvist a Nocturnal Ritesból, és így tovább. Az egyik csúcspontunk a Kiss előtti fellépésünk volt a búcsúturnéjuk göteborgi állomásán – nekem ezzel egy álmom vált valóra, mivel ők az egyik kedvenc zenekarom gyerekkorom óta, és egyben a fő inspirálói annak, hogy egyáltalán elkezdtem gitározni. Ennek a koncerünknek az anyaga 2023-ban egyébként kiadásra is került Scandinavium Alive címmel. Zeneileg az Impera talán egy kicsit dallamosabb és változatosabb a Lion’s Share-hez képest, de továbbra is a klasszikus hard rockban és metalban gyökerezik. Nagyszerű párhuzamos zenei lehetőség ez nekem a Lion’s Share mellett.” A zenekari tevékenységeid mellett keresett stúdiós szakember is vagy. Ezzel mióta foglalkozol? „Nos, igazából ez már egészen fiatalon elkezdődött nálam: két magnóval babrálva és kísérletezgetve sávokat rögzítettem és vagdostam, egyszerű demókat készítettem. A felvételi technikák iránti kíváncsiság mindig is bennem volt. Amikor aztán később a korai Lion’s Share-albumokat készítettük, azokon néhány nagyon ismert keverős szakemberrel dolgozhattunk együtt. Mivel már akkor is aktívan részt vettem a produkciós folyamatokban, gyakran mondták, hogy jó a fülem és életképes ötleteim vannak, ami elég önbizalmat adott ahhoz, hogy továbblépjek ebbe az irányba. A 2001-es Entrance album környékén döntöttem úgy, hogy beiratkozok egy hangmérnöki képzésre a SAE-n (School Of Audio Engineering), ahol aztán évfolyamelsőként végeztem. Ezután kezdtem komolyabb keverési munkákat elvállalni – az első teljes albumom az Audiovison The Callingja volt, úgy 2004 körül (valójában 2005-ben – S. P.). Az évek során aztán sok további különböző projekten dolgoztam még. Az egyik, amit még mindig nagyon menőnek tartok, a 2007-es Road To Ruin lemez, az RIIR volt – ez egy inkább hetvenes évekbeli stílusú album, eléggé másmilyen tehát, ha a Lion’s Share-rel hasonlítjuk össze. Itt Matti Alfonzetti énekelt egyébként. Számomra az igazi szenvedély mindig is a zenealkotás és a felvételkészítés volt – valami olyasmit létrehozni ezekkel, ami maradandó, amihez az emberek újra és újra visszatérhetnek, talán még akkor, amikor mi magunk, az alkotók már nem lehetünk itt. Ennek a tudata egy nagyon különleges érzés! Az élő fellépések persze természetesen szintén részei a nagy egésznek, és nyilván élvezzük ezeket is – de személy szerint nekem a stúdiózás az, ami mindennek az alapja, ott alakul ki a fundamentuma mindennek: a daloknak, a hangzásnak, magának a zenei identitásnak. És ha ezt jól elcsíped, ebből minden más már egyenesen következik.” Mely előadók hatottak rád leginkább kezdő muzsikus korodban, és kiket favorizálsz leginkább mostanában? „A Kiss hatalmas befolyással volt az életemre, már 8-9 éves koromtól kezdődően. Igazából még mindig ők a kedvenc zenekarom, gyakorlatilag egész életem során velem voltak. Az ő posztereikkel volt tele a szobám, születésnapokra és karácsonyra pedig mindig Kiss-albumokat szerettem volna. Egyszóval számomra velük kezdődött minden. Ami pedig a gitáros hatásaimat illeti, nos, egyértelmű, hogy Tony Iommi a riffek mestere. Mindig is szerettem az ő lassabb, súlyos, doomos stílusát. Szólók terén pedig olyan arcok voltak a nagy kedvencek a nyolcvanas években, mint George Lynch és Gary Moore, meg persze a korszak többi komoly muzsikusa: Michael Schenker, Randy Rhoads, Yngwie Malmsteen, Jake E. Lee, Wolf Hoffmann, Uli Jon Roth, John Sykes – mindannyiuk hatása nagyban befolyásolta a játékomat. Az olyasfajta modernebb irányzatokért viszont nem vagyok oda, ahol mindennek szupertechnikásnak kell lennie, telenyomva mindent tappinggel és hasonlókkal. Sokszor az ilyesmi szinte már úgy szól, mintha valami billentyűs hangszert hallanál. Számomra egy gitáros személyisége a kezében rejlik – a vibratója, a nyújtásai, és egyáltalán az a mód, ahogy a húrokhoz hozzáér. Ami meg az újabb zenekarokat illeti, nos, elég sok van közülük, ami tetszik. A Ghost például nagyszerű, bejön a Within Temptation, az Arch Enemy, a Three Days Grace – és sok más előadó is. De inkább nem kezdenék felsorolásba.” És a stúdiós szakemberek közül kik azok, akiket a fő példaképeidnek, inspirációidnak tartasz? „Az első, aki eszembe jut, az Martin Birch. Már a diszkográfiájára is elképesztő ránézni – gyakorlatilag az összes album ott van, amiken felnőttem. Eszméletlen! Mutt Lange viszont teljesen más módon volt úttörő. Imádom a Def Leppard Pyromania lemezét – ez valószínűleg a második kedvenc albumom a Mob Rules után. Ahogy a háttérvokálok itt szólnak, az egyenesen őrületes. Andy Sneap pedig valószínűleg az egyik legjobb, ha arról a fajta metalról van szó, amit a Lion’s Share játszik. Illetve van még sok modern country-cucc is, amiken nagyon hallatszik a sok beletolt pénz, és amik produkciós szempontból valóban nagyszerűen szólnak. Általánosságban elmondhatom, hogy én azt szeretem, ha a sound száraz, erőteljes és arcbamászó – amikor ténylegesen hallani lehet, hogy mi történik, és nem temeti maga alá a hangzást a tonnányi effekt..” Az újabb promóciós fotókon fura arcfestéssel, egy a szemeid magasságában végigmázolt piros csíkkal vagy látható. Ennek van esetleg valamilyen speciális jelentése? Netán a Kiss iránti régi rajongásod áll a háttérben? „Igen, valószínűleg a Kiss hatása alatt töltött gyerekkoromból jön ez. Mindig is szerettem, amikor a művészek valami olyasmit csinálnak, amivel kicsit kilógnak a sorból – amikor valami vizuális többletet is adnak a közönségnek, nem csak a puszta zenéjüket. Manapság már sok zenekar újra sminkel és komoly színpadi ruhát visel, de volt egy hosszú időszak, amikor ha lapozgattál egy magazint, abban mindenki szinte ugyanúgy nézett ki. Szóval, ha sikerül valami olyasmivel kitűnnöd, amivel kicsit megtöröd az egyformaságot, akkor remélhetőleg az emberek még egyszer rád néznek és adnak neked még egy esélyt – és talán elolvassák a veled készült interjút is. Ennek ellenére mondjuk néha egy kissé macerás ezzel a dologgal foglalkozni.” Azt hiszem, elmondhatjuk, hogy a zene szinte teljesen kitölti az életedet. Mit gondolsz, ha mindez nem adatott volna meg a számodra, akkor mivel foglalkoznál? „Ó, ez egy nehéz kérdés. Egész életemben a zeneipar különféle területein dolgoztam – zenészként, producerként, hangmérnökként, booking ügynökségeknél, lemezkiadóknál, sőt, még egy zeneipari témájú magazinnál is. Szóval mostanra ennek a biznisznek szinte minden oldalát láttam már. Ennek köszönhetően sokat tanultam arról is, ahogyan a dolgok a színfalak mögött történnek, túl magukon a kreatív folyamatokon. Így hát, őszintén szólva nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán be tudnék-e még illeszkedni egy úgymond normális, hétköznapi munkahelyre…” TARTALOM VÁSÁRLÁSAz Underworld magazin 2026. júniusi számából.

megtekintés     »     lions share, Lars Chris