STATIC DRESS: Injury Episode

2026. 06. 19. 13:18   »   kritika   »   U2607

kiadó: Sumerian Records   
»   szöveg: Bali Dávid

Bár a kétezres évek internetes emlékeit kimerevítő emocore-nak még nincs olyan széles lefedettségű, újrafelfedezéses revival-hulláma, mint a korabeli metalcore-nak, az elmúlt években elkezdtek megjelenni olyan produkciók a nemzetközi vérkeringésben, amelyek tudatosan a 2002 és 2008 közötti, dallamérzékeny emocore/poszthardcore hangzást szeretnék mai köntösben hozzáférhetővé tenni. Ebben évek óta élen jár a színtér egyik legnagyobb ígérete, a brit Static Dress, akik második nagylemezükön végre elérték azt a törékeny egyensúlyt, amelyben a vizualitás kiemelt hangsúlya mellett a zenei teljesítmény is csúcsra ér. A Static Dress hangzása elkerülhetetlenül arra épül, hogy a korszak nagyjainak karakterét gondolja újra. Zenéjében megjelenik az UnderOath dinamikus dalszerkesztése, az Emery egymásra válaszolgató énektémái, a korai Hawthorne Heights keserédes atmoszférája, de a zaklatottabb szerkezetekben néha a Glassjaw feszültséggel teli vokális megoldásai, illetve a Silverstein és a Senses Fail káosszal való játéka is visszaköszön. Egy ilyen műfaji elegyben, amely tudatosan arra épít, hogy egy már letűnt kor időtlen klasszikusaiból alkosson új élményt, elkerülhetetlen mérce, hogy a dalok mennyire képesek önállóan létezni abban az árnyékban, amelybe behúzódnak. Lemezszinten a Static Dress most érte el először maradéktalanul – dacára az ide vezető út hangulatos, ígéretes megjelenéseinek –, hogy ez a feltétel valóban maradéktalanul teljesüljön. Ehhez persze szükség volt rizikóvállalásra is: az emocore megköveteli a maga slágereit, és a Static Dress az imitációban valahogy pont azokat a kitörési pontokat nem tudta eddig megugrani, amelyek a gitártémák fogósságát vagy az énekdallamok megjegyezhetőségét tolnák rivaldafénybe. Az Injury Episode dallamérzékenysége és hangszerelése viszont olyan könnyedséggel húzza be a Thursdaytől örökölt, rétegzett dalkibontásokat, valamint az ismétlődő énekdallamokon keresztül a csúcsidőszakos My Chemical Romance fogósságát, hogy a dalok végre önmagukban is képesek működni, nem pusztán egymáshoz mérten. Az Adapter című dal például iskolapéldája ennek a dallamérzékeny komponálásnak, de a Pharmacy Film gitár- és énekegyüttállása, illetve az Adult Diamond akusztikusabb megközelítése is méltán bizonyítja, hogy a Static Dress most ért igazán célba. Korábban azt írtam a Moodring megjelenése kapcsán, hogy az az album lesz jó eséllyel az év lemeze a modern metalcore kategóriájában – úgy, hogy igazából két kihívójuk még várat magára, a Loathe és a Boundaries –, de a múltidéző emocore-ban már most bajnokot hirdethetünk az évre, mert a Static Dress zeneileg, arculatban és saját karakterében is felnőtt annyira, hogy ebben a hangzásban már ne pusztán ígéretként tekintsünk rá. Az pedig, hogy a zenekar a Bring Me The Horizon kiemelt vendége lesz a Count Your Blessings újrajátszó bulijain, jó eséllyel olyan pályára állítja majd a produkciót, amellyel felnőhet az elődjei mellé. LETÖLTÉS VÁSÁRLÁSAz Underworld magazin 2026. júliusi számából.

megtekintés     »     static dress