OK GOODNIGHT: Stop/Go

2026. 06. 23. 15:28   »   kritika   »   U2607

kiadó: De Ligma Records   
»   szöveg: Bali Dávid

A bostoni Ok Goodnight az újkori progresszív rockzenei hangzások egyik legsajátosabb produkciója, egyben pedig a The Mars Volta színrelépése óta az egyik legizgalmasabb formációja is. A Berklee közege már korábban is kitermelt olyan progresszív zenészeket és zenekarokat, mint a Dream Theater vagy a Native Construct, de az Ok Goodnight – noha időről időre fel is villant keményebb témákat – a metalhoz képest inkább a kamarazenei hatásokat részesíti előnyben. Ugyanakkor a sűrű szövetű, poliritmikus váltásokban gazdag dalaikban mindig megvan az a feszültség, ami a súlyosabb zenei hagyományokhoz is képes kapcsolni őket. A zenekarnak a 2023-as The Fox and the Bird című nagylemez hozott nemzetközi áttörést, magabiztosan kijelölve azt a keskeny ösvényt, ahol az Ok Goodnight igazán otthonosan mozog. Ebben az egyszerre játékos, esendő és zeneileg elképesztően komplex szerkezetben megjelenik a The Mars Volta folyamatosan mozgásban lévő, változásra építő dalszerkesztése, a Coheed and Cambria nagyívűségre törekvő megközelítése, a Rush hangszerközpontú gondolkodása, amelyben minden tag egyben önálló szólam is, a Pure Reason Revolution kéznyoma a fogós női énekdallamokban, a Bent Knee hatása az artpopos, hagyományos skáláktól gyakran eltávolodó énektémákban, de még a kései Radiohead is eszünkbe juthat a rendhagyó ritmikai megoldások és textúrák miatt. Eközben azonban az Ok Goodnight sajátos, önálló formanyelve eddig is képes volt külön kontextust teremteni magának, és ez alól a Stop/Go című új lemezük sem jelent kivételt, noha az elődjéhez képest jóval nehezebb hallgatnivalót jelent. A közel ötvenperces felvétel tíz új dalt tartalmaz, szerkezetében pedig minden korábbinál nagyobb hangsúly kerül az emberi érzelmekre, amitől a hangszerelés is távolabb kerül a hagyományos értelemben vett progresszív rock bevett sémáitól. Martín de Lima dalszerzői megközelítésében kevésbé feszesek a műfaji határok, így a Stop/Go egyik legfontosabb törekvése, hogy felül tudjon emelkedni a zsánerközpontú hallgatáson. Az organikusabb, kamarazenei és formabontó popzenei megoldások hatásosan játszanak rá a bensőséges dalszövegekre, valamint Casey Lee Williams elképesztő orgánumára, de a lemez íve sokszor próbára is tudja tenni a hallgatót, akár egy-egy dal szerkezetén belül is. A rendhagyó dallamképletek, a bonyolult ritmikák és a sűrű váltások miatt az Ok Goodnight akaratlanul is képes fárasztóvá, de legalábbis megtérülő megpróbáltatássá válni. Amikor viszont hozzáférhetővé válik, akkor világklasszis teljesítményt hallhatunk, ami rendhagyó módon a lemez második felére nyílik ki igazán. A lassan kibontakozó albumon a The Show gitártémái hoznak üdítő megkönnyebbülést, a Humpty Dumpty elképesztő basszustémája – Peter de Reyna amúgy is végig brillírozik –, a The People fúziós megoldásai és a záró Where I’m From álomszerű pillanatai pedig kirajzolják az album önmagába visszatérő ívét is. Nem lesz a széles tömegek kedvence az Ok Goodnight ezzel az albummal sem, és valószínűleg azok fogják igazán értékelni ezt a lemezt, akik szeretnek elmerülni a részletekben gazdag, többszintű zenei világokban. Azoknak viszont érdemes elveszniük a Stop/Go dalaiban, mert 2026-ban, előremutató hozzáállással, magabiztos dalszerzéssel és a sablonoktól tudatosan eltérő szerkesztéssel nem nagyon érdemes másképp progresszív rockzenét játszani. LETÖLTÉS VÁSÁRLÁSAz Underworld magazin 2026. júliusi számából.

megtekintés     »     ok goodnight