SHANE EMBURY: Bridge To Resolution

2026. 06. 26. 18:27   »   kritika   »   U2607

kiadó: Cherry Red Records   
»   szöveg: György Zoltán

Kezd kirajzolódni egy tendencia, hogy a kemény(ebb) zenekarok tagjai előbb utóbb tető alá hoznak egy nagyon más, leginkább elektronikus szólóprojektet. Hallgass csak bele Mariusz Duda (Riverside) szólóanyagaiba vagy Nick Holmesék (Paradise Lost) projektjébe, a Hostba. Vagy itt van a hónapban az új Mortiis-album is, nem biztos, hogy ilyen anyagot várnék az Emperor egykori basszusgitárosától. És most itt van Shane Embury is, aki a lehető legtávolabb lépett most az anyazenekarától, a Napalm Deathtől. Sőt messze vagyunk a metaltól is, ez sokkal inkább egy dark- és new wave inspirálta album, nem kevés elektronikus témával megtámogatva. Embury énekel és minden hangszeren maga játszik, kivéve a dobokat. A vicces a dologban, hogy itt a Cancer egykori dobosa Car Stokes segít be, tőle sem igazán ilyen zenét várnánk. Sőt, ha hozzávesszük, hogy a producer Simon Efemey (Paradise Lost, Amorphis) volt, akkor meg inkább fokozódik a dolog. A covid alatt kezdett el Embury játszani ezekkel a témákkal, és azóta is aktívan foglalkozik vele, hisz az albumnak volt már egy előzménye tavaly tavasszal (Atonement), bár az még inkább egy filmzeneszerű ambient/industrial anyag volt, jobban hasonlított a másik projektjéhez a Dark Sky Burialhoz. Egy biztos, különleges albumot hozott össze a Embury, és ha félreteszed a prekoncepciót, akkor egy kellemes meglepetésben lehet részed. Hallgatva a dalokat beugrik a ’80-as évekből a Cocteau Twins, a Swans vagy Gary Numan az elektronikai vonalról a Juno Reactor, vagy filmzeneszerzők, mint Don Davis (Mátrix) és Tom Holkenborg (Mad Max). Persze azért vannak itt rockosabb tételek is, pl. egyből nyitó Spasm Prayer a fentieken túl a Killing Joke-ot is eszünkbe juttatja, a dal a banda legjobb pillanatait idézi. De megidézőik a The Mission a címadó tételben, vagy pl. a korai Ministry a The Draming Abyssban és a Taurusban, ami egyébként talán a lemez csúcspontja. Több tételt nem is nagyon emelnék ki, mert valójában mind a nyolc dal nagyon jól sikerült. Nagyon érzi Embury a stílust, mintha mindig is ebben alkotott volna, és nagyon kellemes a hangja is, ami valahol félúton van Gary Numan és Roland Orzabal (Tears for Fears) között. Nagyon kellemes meglepetés lett a lemez, és bár még mindig kicsit fura Emburytől ez a stílus, de ez talán még inkább kiemeli az album egyedi jellegét. Ráadásul ez a stílus már szinte kortalan – az album valójában az elmúlt 30-40 évben bármikor születhetett volna –, így biztos vagyok benne, hogy jó ideig ott lesz a kedvencek közt, és nagyon remélem, hogy lesz folytatása is a dolognak. LETÖLTÉS VÁSÁRLÁSAz Underworld magazin 2026. júliusi számából.

megtekintés     »     shane embury, napalm death