NO CURE: It Is Going To Get Dark

2026. 07. 15. 19:05   »   kritika   »   U2607

kiadó: SharpTone   
»   szöveg: Bali Dávid

Az alabamai No Cure idei debütalbuma az utóbbi évek egyik legvártabb megjelenése a metalos, beatdown-elemekkel is dolgozó hardcore-ban, amely jellemzően a színtéren kívülre is képes megszólítani hallgatókat. Bár zenei kódjában a No Cure nagyban támaszkodik a straight edge hardcore kultúrájára – korábban fel is dolgoztak Earth Crisis, Strife és Foundation dalokat is –, a hangzása annyira koncertre íródott, és annyira lecsupaszított, zsigeri megszólalásra éleződik ki, hogy a zenekar gyakran megkapja azt a kritikát, hogy elsősorban metalosoknak és deathcore-közönségnek szól. Ezt a lehetséges ellentmondást nem tisztem feloldani, mindenesetre a No Cure a provokatív, a straight edge kultúrát déli hardcore-közegből megszólaltató dalszövegei, valamint a zenekar kiállása – amin csak erősített egy négy évvel ezelőtti incidens, ahol egy koncert után két tagjukat is megszúrták egy összeszólalkozásban – mágnesként vonzza a figyelmet. Ezt a SharpTone is felismerte, így a kiadó idejekorán biztosra ment azzal, hogy leigazolja a zenekart. A nagyjából négy éve aktív formáció eddig négy EP-t, hat single-t és egy splitet jegyez, ez az aktivitás pedig a turnénaptárukra is igaz. A hazai közönség először a Stick To Your Guns vendégeként láthatta a zenekart a Dürerben, de az It Is Going To Get Dark alapján joggal készülhetünk arra, hogy a zenekar hamarosan visszatér Európába is. A tizenkét számos lemezzel a produkció hallhatóan biztosra akart menni, és minden létező patront jó arányérzékkel lőnek el: a kiadványon vendégeskednek a The Acacia Strain, az Inclination, a Varials és a Bayway tagjai is, de szerencsére a sok közreműködés mellett a No Cure-nak kellő tere van bizonyítani azt, hogy a jellemzően élő előadásra írt dalai újrahallgatva is hatásosak tudnak maradni. A korábbi kiadványokon mindig voltak erősebb pontok és kicsit megúszósabb témák is, de az It Is Going To Get Dark rendet tesz ebben. A No Cure nem köteleződik el egyetlen inspiráció követésén, hanem saját formanyelvét különböző hagyományok elegyítéséből teljesíti ki. Az új dalokban továbbra is meghatározó az All Out War riffközpontú szemléletmódja, miközben a lemezen megjelenik szervezőerőként a Merauder monolitikus, lecsupaszított dalszerzői hozzáállása, az európai edge metal reszelősebb, feszes futamai, valamint az ezredforduló utáni beatdown hardcore erőszakos formanyelve is, aminek köszönhetően a feszes, HM2-vel kipontozott riffeket gyakran vezetik le megátalkodott, a legszebb értelemben véve gusztustalan breakdownok. A No Cure debütalbumán a ritmikai változatosság mellett a gitártémák az igazán meghatározó irányjelzők. Az akusztikusan levezetett Starved In Sanctuary, valamint a záró Everything I Love Is Dead or Dying a zenekar valaha volt legkimunkáltabb riffjeit vonultatja fel, miközben a lemez dinamikája és agressziója egy pillanatra sem lankad. Sőt, a My World In Flames lírai leállása egyben tökéletes lenyomata az egész lemeznek is, amely egyszerre szidja a politikai játszmákat, a közösségi médiát és a fogyasztói társadalmat. Mindemellett az It Is Going To Get Dark sem maradéktalanul tökéletes: az ambíció, a zenekar erőszakos megszólalása és a gitártémák hatásossága hallhatóan szintlépést hozott a No Cure életébe, és a lemez igazán szerethető, de azért a hangzás komfortzónája néha inkább bezárja a lemezt, semmint lehetőségeket nyitna. Arra viszont mindenképp jó az album, hogy időről időre visszatérjünk hozzá, és hogy a No Cure elcsendesítse azokat a szólamokat, amelyek felszínesen kérdőjelezik meg a zenekar zenei képességeit, mert a hatásosság és az erő vitathatatlanul ott van ezekben a dalokban. LETÖLTÉS VÁSÁRLÁSAz Underworld magazin 2026. júliusi számából.

megtekintés     »     no cure