GUNS N’ ROSES – AFAS Dome, Antwerpen

2026. 07. 04. 09:01   »   beszámoló

szöveg és fotó: Simon Zoltán

Megmondom őszintén, a tavalyi meglehetősen masszív – Budapestet is érintő – Európa-turné után nem fogadtam volna nagyobb összegben arra, hogy a Guns N’ Roses idén ismét útba ejti az öreg kontinenst. Ámde ember tervez, brazil háttércsapat végez, Slashék végül ismét átruccantak egy rövidebb európai kanyarra a nyáron. Az idei körút különlegességét egyértelműen az adta, hogy stadionok helyett ezúttal fedett arénákban léptek fel, ami több szempontból is kedvezőbb: egyrészt az ember nincs kitéve a semmiből megérkező viharnak, másrészt a méretekből fakadóan sokkal emberközelibb a lépték. A májusi/júniusi dömping miatt kellett némileg sakkozni, hogy melyik koncertet lenne célszerű megnézni – a kisebb helyszínek miatt több városban is dupláztak –, a megfejtés végül a gyémántok fővárosa, Antwerpen lett. A koncertet a 23 000 fő befogadására alkalmas AFAS Dome-ban rendezték meg, és el kell ismerni, hogy remek volt a szervezés. Táblák jelezték a különböző jegykategóriák bejáratát, a biztonságiak többször kijöttek megkérdezni, hogy mindenki a jegyének megfelelő helyen áll-e, és a beengedés is gyorsan, zökkenőmentesen zajlott. Az előzenekar szerepét a Mammoth töltötte be, ami a néhai gitároslegenda Eddie Van Halen fiát Wolfgangot és zenekarát takarja. A percre pontosan 19:30-kor kezdődő koncertjük a nyolc dallal egy kvázi best of volt, erőteljesen építve az idén megjelent The End című friss lemezükre. Az erről az albumról előadott – amúgy kivétel nélkül klipes – dalok a koncert felét tették ki, de a maradék négy szerzeményből is csak az első album végén elbújtatott Stone volt egy nem éppen nyilvánvaló választás. Csak azért nem írom, hogy leültette a bulit, mert a közönség részéről teljes passzivitást „élvezett” a zenekar, ami valahol szomorú, amikor sorjáztak az olyan dalok, mint a The End, a The Spell, az Epiphany vagy épp az Another Celebration At The End Of The World. Mindenesetre az év végén esedékes budapesti szeánsz kötelező, de legalább erősen ajánlott!

Bezár

Bezár

Bezár

Bezár

És akkor tegyük fel a kérdést, mi újat lehet még írni egy Guns N’ Roses-koncertről?! A nagy összeborulás óta pontosan tíz év telt el, és kisebb megszakításokkal, azóta rendületlen elánnál turnéznak szerte a világban. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy el vagyunk kényeztetve, hiszen 2022-től kezdődően ez már a negyedik(!) európai turnékör. Az évek alatt elcsepegtetett hat „Chinese Democracy B oldal” szerzemény pont elég arra, hogy fenntartsa a lelkesedést a rajongók körében, de én úgy gondolom teljes lemezt már dőreség lenne várni tőlük. Lássuk be: ennyi idő után irreálisak az elvárások, így teljesen érthető, hogy inkább bele sem kezdenek. (Amennyiben mégis megcáfolnak a jövőben, úgy természetesen visszaszívom ezen állításom.) Az internet korában már lehetetlenség bármit is titokban tartani, így kvázi tudvalevő volt, hogy kb. milyen dalok fognak elhangzani az este folyamán. A kötelező MÁV-késésnek beillő 15 perc csúszás után a Welcome To The Jungle-re berobbanó zenekart hatalmas üdvrivalgás fogadta (na végre!), ami szerencsére kitartott szinte az egész koncert alatt. Ami még ennyi év turnézás után is szolgált meglepetéssel, hiszen végre leporolták az ezer éve nem játszott Think About You-t, ami nekem azért volt különösen örömteli, mert ezzel végre elmondhatom, hogy hallottam élőben a teljes Appetite For Destruction lemezt, ami a legalapvetőbb hatással volt a zenei ízlésem kialakulására. (Oké, ha szigorú akarok lenni, a My Michelle-t „csak” Slash sajátzenekaros koncertjén hallottam.) A kötelezőkön túl (mutasson valaki még egy zenekart, aki gyakorlatilag 3,5 lemezen ennyi örökérvényű darabot tett le az asztalra), azért helyet kapott néhány kevésbé nyilvánvaló szám is. A fent említett TAY mellett ilyen volt pl. a csak ímmel-ámmal mozgatott Pretty Tied Up, vagy a Duff McKagan énekével előadott Thin Lizzy-alapvetés Thunder And Lightning, ami nekem az egyik csúcspont volt. A nyilvánvalók felsorolásába pedig bele sem kezdek, hiszen az olyan dalokat, mint a Paradise City, a November Rain, a You Could Be Mine, a Knockin’ On Heaven’s Door vagy a közönség bekiabálására elővezetett Don’t Cry, mindenki ismeri. Ami az egyéni teljesítményeket illeti, mindenki hozta a maga manírjait, talán Duff és a másik gitáros Richard Fortus mozgott önmagához képest többet. Az új dobos Isaac Carpenter szerintem Matt Sorum óta a legjobb választás, benne végre érezni azt a húzást, ami ehhez a zenéhez kell. Slash szokás szerint legtöbbször magába borulva pengette végig az estét, de néhol azért akadt interakciója a közönséggel. (Egyébként észrevehető, hogy a saját zenekarának a koncertjein sokkal felszabadultabb.) Ami pedig Axl Rose-t illeti, lehet rá kígyót-békát kiabálni, de 63 évesen akkor is végigénekelte a majd háromórás műsort. Igen, a héliumhang néha rettentően fájó, azonban a mélyek és a rekesztések még mindig simán mennek neki. Duff és a billentyűs Dizzy Reed vokáljaival alátámasztva bőven elfogadható szinten énekelt végig. És akkor tulajdonképpen mi is a konklúzió? Mennék újra, ha ismét elvetődnek Európába? Persze, nem is kérdés, bármikor! Előtte azonban ezt most neked címzem, kedves Slash: ideje végre kiadnod a Myles Kennedyvel közös zenekarod új lemezét és jó alaposan megturnéztatni azt mihamarabb! Capiche?!

megtekintés     »     guns n roses