THE PRETTY RECKLESS: Dear God

2026. 07. 07. 07:00   »   kritika   »   U2607

kiadó: Fearless Records   
»   szöveg: Valachi Samu

Amikor először végighallgattam a Going to Hell albumot, azonnal egy friss és inspirált zenekarra kaptam fel a fejem. Pajkos, dögös attitűd spiritusszal, Taylor Momsen füstösen mennydörgő hangja, és vagány, fülbemászó riffek: minden részletében a modern rock n’ roll egy kiemelkedő produkciója volt. Azóta viszont fokozatosan fakult el az a kezdeti varázs, ami különlegessé tette a The Pretty Recklesst. Meg kell hagyni, minden új kiadványon megvan az a két-három dal, ami egyből megtalálja a helyét a lejátszási listán, de többségében vagy nem kínálnak érdemi újdonságot a kompozíciók, vagy egyszerűen felejthetőek. Bár mindig is a fiatalos, bombasztikus „fuck you” energia és a sérülékeny őszinteség sajátosan edgy kombinációja adta a banda identitását, elkezdett hiányozni az a letisztult koncepció, ami a korai anyagok kohézióját képezte. Ezzel az új albummal a zenekar egyértelműen új korszakba lépett. A Dear God a megzenésített kétségbeesés: Momsen minden korábbinál nyersebb és sötétebb lelki utazásra invitál. Ez egy érett, félelmekkel, elveszett álmokkal és szétzúzott illúziókkal átszőtt lemez. Zeneileg a tőlük megszokott sokszínűség jellemzi az anyagot: a blues, a funk, a punk és a folk árnyalatai egyaránt megjelennek rajta, miközben a kompozíciók vásznát mindvégig a rock ’n’ roll adja. A Life Evermore három részre oszlik az albumon, de nem kronologikus sorrendben, sokkal inkább egy tematikus összekötő kapocsként szolgál: az elmélkedés, a megbánás és a jövőbe tekintés egymásba érő körei egy örökösen visszatérő, ciklikus gondolati térben. A For I Am Death egyből megidézi a korai Recklesst. A fülbemászó riffet megszállottan követi a verze dallamvezetése, majd egekbe szökell a refrénben. A When I Wake Up biztos fesztiválkedvenc. Játékosan hedonista, de van benne egyfajta beletörődött megbánás is, ahogy Momsen éjszakai kiruccanásai fokozatosan kicsúszni látszanak a kontroll alól. A Love Me fájdalmasan őszinte depressziós siratóének, ami elég klisésen hangzik, de a kétségbeesett elszigeteltség és a kapcsolódás iránti vágy ma relevánsabban rezonál, mint valaha. A Dragonfire egy akusztikus folkballada, ami egy Taylor Sheridan-sorozat betétdalaként is büszkén megállná a helyét. Hogy ez pozitív vagy negatív, mindenki döntse el magának. A Dear God finoman indul, egy enyhén Sabbath ihlette intróval, aztán robbant egyet a véresen epikus refrénnel, az égben kutatva a válaszokért. Nagyon klisés, de még valamennyire hatásos. A következő néhány dal némi könnyedséggel lazítja fel a súlyos sötétséget. Az About You-t mintha lefelejtették volna a Light Me Up lemezről – ugyanazt a melankólikus, lendületes hangulatot hozza, miközben poprockos, Pinket megidéző világa kissé el is üt az album többi dalától. A buja Spell On You-ban már a benne rejlő boszorkányt ölti magára. Teátrális, fellengzős, disney-sen rosszcsont energiákkal teli dal, ami inkább szórakoztat, mintsem komolyan veszi magát. A Rollercoaster of Life első másodpercétől hallható a Chili Peppers-inspiráció. Inkább a könnyed ’60-as évek hangulatát idézi, Momsen pedig lassabb ütemben megy, ahogy a refrén is sugallja. Az album utolsó harmada egyre inkább az érzelmi elmélyülés irányába mozdul el, a modern amerikai álom kritikájával. Az Eye of the Storm azt vizsgálja, miként jutott el idáig a társadalom hanyatlása, mint rengetegszer már, a szöveg itt is klisékre épít, nyilvánvaló rímekkel és sablonos dallamvezetéssel. Amikor korábban a felejthetőséget említem, ilyen számokra gondolok. A Devil in Disguise (Michelle’s Song) személyes, nyers és őszinte. A keresztény képi világ is helyénvaló eggyel visszafogottabb előadásmódban. De harmóniailag és szövegileg megint csak erősen sablonos darab. Végül a Dark Days érdekesen vegyíti a különböző zenei korszakokat: egyszerre van jelen a ’50-es évek narratívákra épülő prédikálása, a pszichedelikus ’70-es évek, és a korai 2000-es évek meditatív, audioslave-es modern rock groove-ja. A dalszöveg ismét bibliai képekkel próbál mélyebb jelentésrétegeket teremteni, és ismét elmerül a közhelyekben. Momsen hangja remekül adja át a megfáradt, ciga­retta­füstben oldódó délibábok törékeny, illúziókká foszló világát. Ugyanakkor ezt az élményt folyamatosan megtöri, hogy a dalok újra és újra a már ezerszer hallott dallam- és rifffordulatokhoz nyúlnak vissza, miközben a dalszövegek továbbra is bukdácsolnak. „A világ árnyékba borult, az amerikai álom tovaveszett, Istenem, segíts meg, szerelem, találj rám.” Értékelendő Momsen őszintesége és hangja továbbra is elementáris erejű, mégis összességében a Dear God inkább egy kifáradó tendencia mentén halad tovább. Mindezek ellenére, ha fesztiválon lépnek fel, továbbra is biztosan ott lennék a közönségben. × × × „Hozzám nem ért el a hype, ami őket övezi, így nem is tud zavarni. Szintén nem zavar az album, sőt, kellemes hallgatnivaló, a rakenrollosabb és a grunge-osabb témák egyaránt, s ezekből van annyi, hogy az egyértelműen slágernek szánt nóták miatt se prüszköljek.” – Uzseka Norbert / 8 pont „Ahhoz azért kell bátorság, hogy valaki egy az egyben átvegyen egy Danzig-riffet a lemeze nyitó számában (For I Am Death). És azt sem tudom hogy egy ex-Gossip Girl meddig énekelhet hitelesen arról, hogy ’nem tudom, hogy hol voltam tegnap éjjel’, de biztos van felvevő piaca ennek a zenének egy bizonyos társadalmi rétegben. Egyébként ez most egy mosolygósabb, lazább lemez a TPR-től, amivel biztosan be tudnak robbantani pár nyári bulit. A magam részéről inkább maradok a Thundermothernél.” – Kovács Bedlam Péter / 6 pont „Olyan ez nekem, mint a Halestorm: van egy piszok jó hangú énekes csaj, akivel csodát lehetne csinálni, azonban sajnos a háttérben rendelkezésre álló dalszerzői képességek nem érnek fel az orgánum és az abban rejlő lehetőségek szintjére. A zene középszerű, a hang topligás – ez így félmegoldás sajnos.” – Schmidt Péter / 6 pont

Hallgasd meg a zenekar Bandcamp-oldalán!

megtekintés     »     the pretty reckless