MASTERPLAN: Metalmorphosis

2026. 07. 08. 07:05   »   kritika   »   U2607

kiadó: Frontiers Music   
»   szöveg: Schmidt Péter

Valahol vicces, hogy még mindig Rick Altzit gondoljuk-mondjuk a Masterplan „új” énekesének, holott immáron 14 éve ő áll a zenekar frontján – hosszabb ideje, mint két elődje együttvéve. Persze ha onnan nézzük a dolgot, hogy a Metalmorphosis mindössze a második vele készült saját dalos album, akkor máris árnyaltabb a kép. (A 2017-es, Helloween-remake-eket tartalmazó PumpKings lemezt inkább hagyjuk – szerintem az egy elég felesleges húzás volt tőlük.) Az új eresztést hallgatva mindenesetre nem érezni a másfél évtizednyi kihagyást, stiláris jellegzetességeit tekintve akár két-három évvel a Novum Initium után is kijöhetett volna ez a korong. Annál is inkább, hogy a gitáros/főnök Roland Grapow elmondása szerint az ötletek egy része valóban elég régről származik. Hogy mi volt a hosszú kihagyás oka, azt nem tudom (az interjúkból majd biztosan kiderül), mindenesetre most itt van újabb tíz saját nóta – amiket persze már megint rühellni fognak azok, akik csakis Jorn Landéval a mikrofonnál tudják elfogadni a Masterplant. Aki ellenben kedvelte a Mike DiMeo-féle MKII-t, vagy az Altzi belépőjét jelentő Novum Initiumot, az adjon egy esélyt a friss albumnak is, mert vannak rajta jó dalok és erős pillanatok. Meg hát átlagosabbak-szürkébbek is, amit szintén meg kell itt említeni – akárcsak a nem igazán izmos, inkább középszerű megszólalást, ami bizony nem tesz jót az összbenyomásnak. Az első két-három lemezhez mérhető sounddal nyilvánvaló módon jobban működhetne a történet, például az olyan, valóban jól sikerült nóták esetében, mint a keleties dallamokban fürdő prog/power Pain Of Yesterday, a remek Grapow-témákkal megtűzdelt Ghostlight vagy a himnikus-epikus The Call. Ezek kétségkívül rendben lévő szerzemények. Általában elmondható, hogy a gyors tempójú, eurometalos ízű számok lettek kevésbé karakteresek, míg a dallamosabb, illetve kicsit komplexebb, progosabb tételek jelentik az anyag markánsabb, erősebb momentumait. Az összkép egyébként elég karcos lett - eleve ugye Rick Altzi hangja is ebbe az irányba húz, a gitársound pedig szintén harap-horzsol rendesen. Igazából a fő bajom a kissé baltával faragott, elnagyolt dobhangzással van, ezen bizony dolgozni kellett volna még. Összességében azért nem egy rossz album ez, ugyanakkor ilyen hosszú kihagyás után én mindenképpen valami mellbevágóbbat vártam tőlük. A Novum Initium annak idején egy tök jó lemez volt, azt én a mai napig is jobban szeretem, mint a Jorn végleges kilépőjét jelentő Time To Be Kinget – ez viszont most a valóban erős pillanataival együtt sem több nálam hét pontnál. Nem tragikus módon azért, de kicsit csalódott vagyok. × × × „Elegánsan, de kicsit fáradtan megírt, dallamközpontú power metal lemez. A lehangolt, vastag, fénytelen, modern sound nem az a klasszikus európai power, sokkal inkább amerikaias, a Masterplantől minimum szokatlan ez a keménykedés. Soha nem rajongtam értük, a Metalmorphosis sem változtat ezen.” – Kánya Ferenc / 7 pont „Ha a PumpKings albumot nem számoljuk, akkor 13 év után jelent meg új Masterplan-nagylemez. Ennyi idő után nem ilyen gyenge hangzással megáldott, középszerű, ötletszegény, „biztonsági játék” szintű dalokat várna az ember. Arról nem is szólva, hogy bármilyen jó énekes Rick Altzi, mindig meg kell küzdenie Jorn Lande hagyatékával, s abban az összehasonlításban rendre elvérzik. Most is. Ezzel együtt, de enélkül is egyértelmű csalódás a Metalmorphosis.” – Gyuricza Ferenc / 6 pont

Hallgasd meg a zenekar Spotify-oldalán!

megtekintés     »     masterplan