IMMOLATION – Alászállás négy évtized hagyatékába

2026. 07. 07. 07:22   »   interjú   »   U2607

szöveg: Bali Dávid   
»   fotó: Stephanie Gentry

Áprilisban jelent meg az amerikai death metal legenda, az Immolation tizenkettedik nagylemeze Descent címmel, a Nuclear Blast gondozásában. Az album egy ereje teljében lévő, közel negyven éve aktív zenekart tükröz, akik pontosan tudják, mit akarnak, és hallhatóan nem elégszenek meg azzal, hogy beérjék a középszerrel. Erről a tűzről, a lemez alkotófolyamatáról, valamint az elmúlt négy évtized négy meghatározó Immolation-lemezeiről kérdeztük egy exkluzív interjúban Bob Vignát és Ross Dolant, mielőtt a zenekar nyáron a Fekete Zajon koncertezik majd. Az első kérdésem magára az új albumra, a Descentre vonatkozik. Amikor elkezdtetek dolgozni a lemezen szereplő új dalokon, mi jelentette a nagyobb aggodalmat a dalszerzési folyamat során? Az, hogy túl messzire távolodtok a hagyományos, jól felismerhető hangzásvilágotoktól, vagy inkább az, hogy túlságosan közeledtek ahhoz, amit a közönség ennyi év után elvárhat? Robert: „Amikor a zenét írom, az pontosan úgy zajlik, mint bármelyik másik alkalommal. Csak megpróbálunk valami olyat létrehozni, ami új számunkra: más, jó dalokat, amik jól folynak, és amiknek magával ragadó a megszólalása. Azt akarom elérni, hogy az érzelem és az érzés ott legyen a zenében. Úgy közelítek hozzá, mint bármelyik másik albumhoz. Leülök, megírom a riffeket, megpróbálom összerakni a részeket, és meglátom, mi történik a folyamatban. Ez az egész az érzéseken múlik. Az számít, hogy mi érződik jónak, és mi hangzik klasszul. Jellemzően miután megírom a riffeket, számítógépen teszek alájuk valamilyen dobalapot, és így próbálom megteremteni a fejemben lévő hangulatot, vagy esetleg készítek néhány egymásra játszott sávot – bármit, amiről úgy gondolom, hogy működik az adott résznél, vagy amire a résznek szüksége van. Mikor ez befejeződik, akkor ezt a megírt részt áttoljuk az oldalra, és egyszerűen elkezdünk egy másik részen dolgozni. Végül pedig találunk olyan részeket, amik jól működnek együtt, vagy egy olyan témát, ami képes elvinni egy egész dalt. Nálunk ez mindig is ugyanígy volt, minden egyes lemeznél, amibe belefogunk. Soha nem arról szól a dolog, hogy »na, ezen az albumon majd valami ilyesmit fogunk csinálni«. Bármi, ami természetesen jön ki belőlünk, az jön ki. Úgy gondolom, az évek során egyszerűen csak kifinomultabbak lettünk.” Ross: „Volt amúgy egy riffünk még a Majesty and Decay korszakából is, amit Bob írt, és amit imádtam. Úgy gondoltam, hogy ez egy nagyszerű téma lenne, ő viszont nem használta fel azon a lemezen, ami miatt nagyon szomorú voltam. Aztán azóta minden egyes utána következő albumnál megpróbáltuk valahogy beépíteni, de valahogy sosem találtuk meg a neki passzoló helyet. Aztán végül a mostani lemezen végül ezt is fel tudtuk használni, így, tizenhat év után.” Hálás vagyok, amiért ezt felhoztad, mert számomra is feltűnt, hogy az új album elképesztően fókuszált és céltudatos lett. Arra lennék kíváncsi, hogy közel 40 év után hogyan tudjátok még definiálni a kreatív kihívást a zenekar számára? Éreztek bármilyen technikai vagy fizikai határt, amikor dalokat írtok vagy felvételekre készültök, és a stúdiótechnológia változása jelent-e számotokra kihívást a megfelelő sound és hangzás megtalálásában? Robert: „Amíg fizikailag képesek vagyunk eljátszani, addig nincsenek fizikai határok vagy korlátok. Soha nincs olyan értelemben vett határ, hogy »ó, ezt nem tudjuk megcsinálni«, vagy hogy »ezt szeretnénk csinálni, de nem vagyunk rá képesek«. Ez egyáltalán nem így működik. Egyszerűen csak úszunk az árral, azt tesszük, ami jónak érződik. Ráadásul, amikor olyan dobosod van, mint Steve, soha nem kell aggódnod amiatt, hogy a dolgok ellaposodnak, mert ő mindig rengeteg klassz dolgot tesz hozzá a háttérben. Van, hogy nekem vannak ötleteim a dobra, ő pedig elkapja a fonalat, és valami egészen vad, egyedi dolgot hoz ki belőle – ez az, ami igazán érdekessé teszi az egészet. Ráadásul folyamatosan fenntartja ezt az energiát. Nagyon jó, hogy van valaki, aki erre is mindig odafigyel.” Ross: „Ami pedig a stúdiómunkát és a megfelelő hangzás megtalálását illeti: ó, igen, abszolút. Ez mindig egy komoly kihívás. De úgy gondolom, hogy ezúttal egy teljesen más megközelítéssel vágtunk bele a folyamatba, és nem agyaltuk túl annyira a dolgokat, mint a korábbi lemezeknél. Ez végül a javunkra vált, és a kialakult helyzet miatt most nem is menedzseltünk túl minden apró részletet.” Robert: „Ezúttal nem volt lehetőségünk arra, hogy mind a négyen összejöjjünk lemezt készíteni. Paul Orofino, akivel a legtöbb lemezünket rögzítettük New York állam északi részén, leköltözött Tennesseebe, és egyszerűen nem volt opció, hogy mind a négyen felkerekedjünk, leutazzunk oda és ott trackeljünk. Az életünk mostanra más helyre került, mindannyian el vagyunk választva egymástól, és személyesen is sok minden zajlott körülöttünk külön-külön. Emiatt végül lokálisabban oldottuk meg a dolgot. Ross és én itt Rochesterben rögzítettünk egy csomó mindent Justin Pamante-nél, aki körülbelül 12 percre lakik tőlünk, és van egy nagyon jó, teljesen profi alagsori stúdiója. Steve Ohióban vonult stúdióba a Mercenary Studiosban Noah Buchanannel, akivel már dolgozott korábban és otthonosan mozgott vele. Szóval ő ott volt helyi, mi meg itt. Én pedig leutaztam Virginiába, hogy találkozzak Alexszel a szólómunkák és hasonlók miatt. Szóval teljesen másképp csináltuk, és bár volt rajtunk nyomás, hogy egy bizonyos időre elkészüljünk, mégis nagyon kötetlennek érződött az egész. Nem egy korlátozott stúdióidőre mentünk be, ahol ha lejárt az idő, végeztél. Megvolt a határidőnk, de ez úgy nézett ki, hogy átmentünk Justin kissé otthonos helyére, eltöltöttünk ott pár órát, másnap visszamentem felgitározni néhány sávot, vagy Ross ment át felénekelni két dalt, miközben még íródtak a dolgok. Így a felvételi folyamat is lazább volt, mint korábban.” Ross: „Nem sz*roztunk a stúdióban. A múltban rengeteg időt elpazaroltunk a beállításokkal, a gitárhangzások keresgélésével, a különböző mikrofonok és mikrofonpozíciók próbálgatásával. Az ilyesmibe bele lehet őrülni, miközben az esetek felében a nap végén úgyis reampolva lesz a sáv. Ahelyett, hogy órákat vesztegettünk volna valami olyasmire, amiről tudtuk, hogy a végén úgyis megváltozhat, most hozzá sem nyúltunk ehhez. Bementünk, bedugtuk, jól szólt. Ez az élő gitárhangzásunk, kiváló. Ha megváltoztatják, megváltoztatják, mindegy. Levettük a kezünket a dologról. Megcsináltuk a felvételeket, feljátszottunk mindent, és elküldtük Zacknek.” Robert: „Amikor Zack elkezdte a keverést, az is nagyon gyorsan ment, mert nem avatkoztunk bele minden egyes lépésbe, nem próbáltunk folyton finomítani vagy jobbá tenni dolgokat. Valahányszor megváltoztatsz egyetlen dolgot, az kihat minden másra is, és belekerülsz egy végtelen ciklusba: emeled, csökkented, finomítod, ezt kiemeled, azt kiemeled, aztán megint emelni kell valami mást, mert az előző kör után eltemetődött. Most semmi ilyet nem csináltunk. Hagytuk Zacket dolgozni. Általában úgy működik, hogy amikor megkapja az anyagokat, kivesz egy-két hetet, és összerak egy első verziót, ahol nagyjából mindent elhelyez oda, ahová szerinte való. Onnantól kezdve mi jegyzeteket készítünk és változtatunk dolgokon, gondolom, mindenki így csinálja. A legutóbbi lemeznél (Acts of God) legalább tizenkétszer küldözgettük oda-vissza az anyagot, ami rengeteg idő, mert mind a négyen hallgatjuk, jegyzetelünk, megvitatjuk, elküldjük a jegyzeteket Zacknek, ő megcsinálja a változtatásokat, szóval ez hetekig tartott. Kellett pár apró finomítás, de szerintem a harmadik körre már sziklaszilárd volt a végeredmény.” Ross: „Gyors volt, mert hagytuk Zacket varázsolni. Mi nem vagyunk stúdiós szakemberek. Fejben nagyjából tudjuk, mit akarunk elérni, csak azt nem tudjuk, hogyan kell technikailag elérni. Ez Zack feladata, ő pontosan tudja, hogyan keltse életre ezeket a dolgokat és hogyan szólaltassa meg jól. És őszintén szólva, szerintem ez lett a karrierünk legjobban megszólaló lemeze.” „Minden rajongónk nagyszerű, nagyon tisztelettudóak és rendkívül izgatottak, amikor találkozunk. Ez mindennél többet ér.” Amellett, hogy az új album elképesztően jól szól, én úgy érzem, hogy a tömörsége ellenére a legtöbb esetben nagyon komoly, mély érzelmi töltet van benne. Ha visszatekintetek a karrieretekre, járt-e bármilyen személyes áldozattal az, hogy az Immolationt ilyen hosszú időn keresztül ezen a szinten tartsátok? Ross: „Természetesen, de amit kapunk ettől, mégis aranylik számunkra. Körülbelül 38 évnyi személyes áldozatról beszélünk, a normális élet lehetőségének feláldozásáról. Mindig olyan munkákat kellett találnunk, amik képesek voltak alkalmazkodni az életstílusunkhoz, ami egyáltalán nem volt könnyű. Kivétel nélkül elbaszott, lélekölő munkákat végzel, amik egyszerűen tönkretesznek. Ott volt a családi és az otthoni élet egyensúlyban tartása is, ami szintén komoly kihívás, amikor az évből négy vagy öt hónapot távol vagy. Nagyon sok dolog kiállja ilyenkor a próbát, és rengeteg mindent feláldozol, feláldozod a normális egzisztenciát azért, hogy ezt csinálhasd. De a nap végén a jutalom sokkal nagyobb, mint azt valaha is el tudnád képzelni. És ezt nem monetáris, anyagi értelemben értem, hanem abban az elégedettségben, amit a teljes folyamat ad: a dalírás, a stúdiózás, és az a bajtársiasság, ami akkor van meg köztünk, amikor összejövünk és próbálunk. A folyamat minden egyes részét élvezzük, egy dolgot kivéve: a koncertre szánt számlista összeállítását. Az mindig fárasztó feladat, hiszen elképesztő sok dalból kell válogatnunk, de ettől függetlenül tényleg élvezzük minden részét. Imádunk turnézni, imádunk kimenni a helyszínekre, találkozni a rajongókkal és beszélgetni az emberekkel. Elég könnyen megközelíthetőek vagyunk a turnékon, az emberek megtalálnak minket, ott lógunk velük. Egyszerűen imádok beszélgetni az emberekkel, megismerni őket. Minden rajongónk nagyszerű, nagyon tisztelettudóak és rendkívül izgatottak, amikor találkozunk. Ez mindennél többet ér.” LETÖLTÉS VÁSÁRLÁSA teljes interjút a magazin 2026. júliusi számában olvashatod.

Bezár

Bezár

Bezár

Bezár

megtekintés     »     immolation, bob vigna, ross dolan