DEEP PURPLE: Splat!

2026. 07. 07. 07:22   »   kritika   »   U2609

kiadó: earMUSIC   
»   szöveg: Schmidt Péter

Egy-egy hangszeres kulcspozícióban történő személyi változás, netán énekescsere nem egyszer jelent valódi korszakhatárt bizonyos zenekarok életében – kevesebb szó esik ugyanakkor a producerekről, akik néha szintén tudnak korszakos jelentőségű nyomot hagyni némely formációk életművében. Martin Birch és az Iron Maiden, Flemming Rasmussen és a Metallica, Rick Rubin és a Slayer – ennyiből szerintem sejted is, hogy mire gondolok. A Deep Purple életében először az imént említett Martin Birch volt ilyen meghatározó jelentőségű személy, újabban pedig Bob Ezrin (korábban lásd pl. Pink Floyd, Kiss, Alice Cooper) az a figura, akinek kezei alatt új erőre kapott a már jócskán korosodó, patinás hard rock legenda. A 77 éves stúdiós szakemberrel a 2013-as Now What?! album kapcsán dolgoztak először Gillanék, azóta minden korongot vele készítettek, és azt hiszem, joggal mondhatjuk, hogy a fickó olyasfajta fiatalos energiákat hozott ki a csapatból (vagy hozott vissza a csapatba), amin talán még ők maguk is meglepődtek. Immáron – a feldolgozásos Turning To Crime-ot leszámítva – az ötödik stúdióalbumnál jár ez a kooperáció, és úgy gondolom, megérdemelten nevezhetjük ezt egy külön korszaknak a Deep Purple tekintélyes pályafutásában. Őszintén szólva e bő dekádban Ezrin jelenlétének lenyomatát legalább olyan jelentősnek is érzem, mint a pár éve lezajlott gitárosváltás tényét, pedig hát az valóban egy igen fontos momentum volt, ez nyilván vitathatatlan. Lépjünk is tovább innen. Simon McBride ugyebár 2022-ben Ian Gillan szólócsapatából érkezett Steve Morse helyére, elődjénél egy fokkal karcosabb-harapósabb – vagy ha úgy tetszik, ösztönösebb – gitározási metódust hozva a zenekarba. A 2024-es, talányos című =1 lemez egy határozottan fitt, lendületes brigádot mutatott, és gyakorlatilag ugyanezt mondhatjuk most el a Splat! kapcsán is. Hasonlóan ahhoz, itt újra tizenhárom friss dalt kapunk (mind saját szerzemény), melyek hossza kivétel nélkül öt perc alatt marad, a teljes játékidő így bő 50 percre rúg. A lemezt indító, korábban már klipesített Arrogant Boy egy lendületes, és egyben egészen részletgazdag nóta sok apró kis hangszeres és hangszerelési finomsággal – nálam ez az egyik fő kedvenc, kár, hogy hamar vége lesz, úgy másfél percig még simán tudnám hallgatni. A kettes Diablo egy direktebb vonalvezetésű, húzós hard rock dal a korai éra szellemiségében, a Sacred Land szintetizátorai és cseppet keleties hangulata valahol a klasszikus Rainbow-t idézik, míg a Guilt Trippin’-ben Airey még jazzes zongorafutamokra is vetemedik. A dalok relatív rövidsége ellenére sok pazar, oda-vissza hajigált gitár-billentyű szólópárbajt hallhatunk, az Arrogant Boy, a Jessica’s Bra és a The Only Horse In Town különösen emlékezetesek ezen a téren. A záró címadó pedig egy különösen érdekes, stoneresen búgó basszustémával indul, ami aztán hipnotikusan körbe-körbejárva húzza magával a kibontakozó dalt – izgalmas pillanat ez is. A hangszeres szekciót külön méltatnom azt hiszem, felesleges – Gillan pedig nagyjából azt hozza, amit az utóbbi lemezeken megszokhattunk tőle. Nyilván nem megy neki már sok minden abból, amiben annyira király volt úgy 50-55 évvel ezelőtt, de a számára komfortos zónában magabiztosan és baromi stílusosan énekel még most is. Ez pedig nem kis dolog. Ettől az albumtól összességében én megkaptam azt, amit vártam tőle – jöhet október másodika estéje a Papp Laciban! Az Underworld magazin 2026. szeptemberi számából.

megtekintés     »     deep purple