WAILIN STORMS: The Arsonist

2026. 07. 10. 06:40   »   kritika   »   U2607

kiadó: Season Of Mist   
»   szöveg: Uzseka Norbert

Bár ez már az ötödik albuma a jelenleg Észak-Karolina államban lakozó, kb. 2011-ben alapított Wailin Stormsnak, én most találkoztam velük először. Hogy egyáltalán találkoztunk, annak alighanem az az oka, hogy ez az első lemezük a Season Of Mist kiadónál, ami szintlépés számukra a korábbiakhoz mérten. Szóval nem tudom megfejteni, hogy hogy illik az életműbe a The Arsonist, és abban is biztos vagyok, hogy csomó olyan zenekar, előadó volt rájuk hatással, amit/akit nem is ismerek. De a magam világában el tudom helyezni, tudom kötni ide-oda-amoda, és szerintem elég sajátos anyag ez. Nem a megjegyezhető dallamokról szól, nincs benne semmi pompa, szeretni nem a szépségéért lehet. Viszont azt érzem, hogy amit célul kitűzött maga elé a Justin Storms énekes-gitáros vezette formáció, azt maradéktalanul elérte. Azt pedig már a borító is remekül kifejezi. Tökéletesen illik ez a számtalan hatása, különféle eleme ellenére is színtiszta kilátástalanságot árasztó album ehhez a nyárhoz, amikor mintha lángra kapna a világ. Ezen túlmenően is fontos témája az anyagnak a mulandóság, a halállal való szembenézés. Mindezt olyan zenébe fogalmazták, melyet meghatároz, hogy a zenekar az amerikai Délről származik. A tágas, ám kiégett tájak képzete épp úgy ott van benne, mint az, hogy Justin egy baptista prédikátor és templomi zongorista fia. Ha erről David Eugene Edwards jut eszedbe (16 Horsepower, Wovenhand), akkor már elég sokat sejtesz az Arsonist mibenlétéről. Csakhogy Storms maga mégsem prédikátor, minden puritánsága mellett az Arsonistban a noise rock, a punk nihilizmusa is megjelenik. Másfelől a ’80-as évekbeli dark wave is hatott rá, sőt, egész a The Doorsig visszavezethető az album megannyi momentuma. Felsejlik Nick Cave, de Storms kevésbé drámai és mély hangú. Eszembe jut a Walking Papers (You Never Answered), ám itt nyoma sincs annak az eleganciának. Van aztán, amit a New Model Armyhoz (Patient Night) és Justin Sullivan szólóvonalához is tudok kapcsolni, ám annak emberi érzékenysége-együttérzése, ill. harciassága nélkül. Van God Machine, a dühödtebb fajtából, de másfajta gyászban tobzódik a Wailin Storms. A címadó a Depeche Mode legkietlenebb, legkiégettebb dalait is megidézi, még Anton Korbijn képi világa is illene ide – de olyan fogós dallamok itt nincsenek. A Saved egy része akár egy csontig aszott Alice In Chains is lehetne, kábítószerek nélkül bár; a Never Rest baljóssága a ’90-es évekbeli Danziget is megidézi – de a horrorhangulatot itt a valódi világ maga adja, túlvilági démonok nélkül. A teljesen analóg módon felvett anyag nyers, zajos, recseg-ropog, rezonál, néhol pedig ihletetten szép és finom is tud lenni. Valójában nehéz hallgatnivaló, de nem az azonnal ható dallamok hiánya miatt, hanem mert abban, amit elmond, kíméletlenül mélyre ás. Ott a helyük egy jövőbeli Fekete Zajon. × × × „Fojtogatóan lassan izzó elegy doom rockból, posztpunkból és déli, fülledt melankóliából. Búg, nyikorog, kísért, abszolút nem a slágerekről szól, hanem a fullasztó atmoszféráról.” – Kánya Ferenc / 8 pont „Még nem lettünk barátok, de érzem, hogy itt valami különleges kezd kibontakozni. Néha felsejlik a Crippled Black Phoenix, sőt még a VHK is, de a hangulat nagyon egyedi. Időt és odafigyelést igényel, és van egy gyanún, hogy egyszer csak emelkedni fog a pontszám is.” – György Zoltán / 7 pont „Érdekes érzelmi hullámvasút ágas-bogas zenei körítésbe csomagolva, ami a posztpunktól a doom metalig minden­féle bánatból merít, csipetnyi délies ízzel fűszerezve. Akinek a 'beborulós' feeling a kedvenc lelkiállapota, nyugodtan tegyen próbát a lemezzel.” – PSZ / 8 pont (Underworld Klub)

Hallgasd meg a zenekar Bandcamp-oldalán!

megtekintés     »     wailin storms