MOONSPELL – Istentől távol, emberhez közel

2026. 07. 14. 08:36   »   interjú   »   U2607

szöveg: Uzseka Norbert   
»   fotó: SONJA SCHURINGA, BEATRIZ MARIANO

A portugál Moonspell öt év után jelentkezett új albummal. A Far From God egyszerűbbnek ható gothic metal, de bőven van benne mélység is. Fernando Ribeiro énekessel Uzseka Norbert beszélgetett. Az utóbbi években többször is nyilatkoztad, hogy nehéz időket él meg a zenekar, és nem biztos, hogy lesz még új album. Mi történt hát, s hogyan alakult az évek alatt az új anyag? „A Moonspell küzdelmes egy zenekar. Harminc éve vagyunk már együtt, nyilván voltak csúcs- és mélypontok is. Semmit sem vehettünk soha biztosra. Különösen portugál zenekarként ennyi jót megélni, ilyen hosszú időn át. De mindez persze nehézségekkel is járt. Sok olyan kihívással, problémával, amit lépésről lépésre kellett leküzdenünk, megoldanunk, és nem is csak zenei értelemben, hanem személyes szinten is. 2018-ban volt egy hosszú turnénk a Rotting Christtal, és a végére totálisan kiégtem és elfáradtam. Több mint 60 napon át voltunk úton, 57 koncertet adtunk, kinyírva ezzel az egészségünket, az elménk épségét, én még a torkomat is. Úgyhogy úgy döntöttem, itt az ideje, hogy valamin változtassunk. Sajnos ez a változtatás végül azzal járt, hogy meg kellett válnunk az egyik alapítótagtól, Mike Gaspar dobosunktól, aki amúgy a legjobb barátom volt. Úgyhogy ez fájdalmas döntés volt. És sokáig úgy éreztem, képtelen vagyok folytatni a bandát Mike nélkül. Hanem aztán az első fontos esemény az ő távozását követően a pandémia volt, amely mindannyiunkat megfosztott a szabadságunktól, a megszokott életmódunktól, de még a pénzünktől is. De volt a covidnak más, ellentétes hatása is, amellett, hogy belefáradtunk ugyan a turnézásba, de úgysem lehetett koncertezni. Azt érezted, hogy kimaradsz valamiből. Így megírtuk a Hermitage albumot, ami amúgy véletlen egybeesés volt, mert már a covid kitörése előtt elkezdett foglalkoztatni a remeteség kérdésköre – a remetéké úgy a vallásban, mint a társadalomban, s egyszerre, mondhatni, mindannyian remetévé váltunk. Valahogy ráéreztünk a korszellemre. És érdekes volt elkészíteni az albumot, s maga az anyag is más lett, mint a korábbiak. De attól még a pandémia odavágott neki, nem turnéztathattuk meg rendesen, és így csak még jobban megoszlott róla a rajongók véleménye, noha sok jó kritikát, visszajelzést kaptunk. Ez nyilván az én kedvemet is elrontotta, és úgy éreztem, ideje másba fogni. Nem tudom, tudod-e, de író is vagyok, meg van egy zenei tanácsadó cégem, egy kis kiadóm, szóval már azt gondoltam, ideje abbahagyni a Moonspellt. De a zenekar többi tagja is válságos időket élt át az utóbbi öt évben. Tudom, sok zenekar nem beszél az ilyesmikről nyíltan. Mindig minden ugyanúgy megy: két év turné, aztán egy új album. De a Moonspell sosem így működött. Meglehet, túl személyes is számunkra ez a zenekar, és nagyon mélyen benne vagyunk a dalainkban. Így az volt a fő kérdés, hogy minek írjunk egyáltalán új zenét? Kit fog egyáltalán érdekelni? Ha olyan lemezeid vannak, mint a Wolfheart, az Irreligious, a Sin, az Antidote, az Extinct, akkor bőven van miből válogatni. Innen jött a szimfonikus koncert ötlete is, közben megünnepeltük a Wolfheart 30 éves jubileumát is, s csak ezután kezdtük azt érezni, spontán módon, hogy alakulnak új ötletek. És ahogy kialakult, hogy mit szeretnénk a Far From God albumon, minden megváltozott. Ezért azt gondolom, bölcs döntés volt a részünkről, hogy kivártunk öt évet, hogy ismét rátaláljunk arra, hogy mit jelent a Moonspell részének lenni. Úgyhogy ismét boldogok vagyunk. Szerintem remek lett az új album, a visszajelzések nagyon jók, sőt, gyakran szenvedélyesek. Tudom, sok banda mondja ezt, hogy »hú, minden sima volt és ez a legjobb lemezünk«, de ez nem az én stílusom. Szeretek beszélni és beszélgetni, de csak őszintén, mert minden zenekart emberi lények alkotnak, nem gépek, nem MI. Úgyhogy végigjártuk az utat, a válságot. S ahogy a történelemben, a politikában és a vallásban is megesik: a válságok fájdalmasak, de egyúttal hasznosak is, hogy magad mögött tudd hagyni a problémákat. Szóval a Far From God a mi válaszunk a magunk egzisztenciális válságára.”

Ugyanazzal a producerrel, Jaime Gomez Arella­nóval dolgoztatok, akivel a Hermitage-t készítettétek. Hogy zajlott a munka? „Jól. Azt hiszem, a Hermitage kapcsán eléggé megnehezítettük Jaime dolgát, főleg Ricardo (Amorim gitáros) és Pedro (Paixão billentyűs-gitáros), ők nagyon beleásták magukat a munka minden fázisába. Én kevésbé álltam bele, viszont jó barátok lettünk közben Jaime-vel, és mind azt mondtuk, hogy a Far From God valami egészen más lesz. Énekileg is, mert a Hermitage-en szerintem én nem annyira hagytam rajta a kézjegyemet, de ez alkalommal Jaime is több teret kapott tőlünk. De azért is mentünk vissza hozzá, mert szinte hatodik tagként működött együtt velünk. Nyilván a dalokat megírtuk, mire stúdióba vonultunk, de Gomez baráti szinten is megértette, mennyire fontos ez az album a Moonspell számára. Persze, van sok albumunk, s szinte mind fontos a maga módján. Az emberek meg vagy szeretik, vagy nem. S mi jön aztán, tudunk-e turnézni? Ezek mind kihatással vannak a saját privát életünkre is, tehát nem mindegy, milyen producerrel dolgozol. És én azt szeretem, azt értékelem igazán, ha ez az ember egyben barát is, mintegy hatodik tagja a zenekarnak. Sokat foglalkoztam filozófiával, és azt hiszem, Platón írja az Állam című művében, hogy a legerősebb hadsereg az, amelynek tagjai szeretik államukat, s meghalnak azért, amit szeretnek. Pontosan ezt keresem én a producerben is. Olyat, aki nem félti a bőrét, aki a legjobbját nyújtja, aki nem lusta addig menni, míg mindenkiből ki nem hozza a leg­jobbat. És így is történt. Persze, Gomez Kolumbiából származik, szóval hozzánk hasonlóan forróvérű ember. A stúdiózás egyes pillanatai, ha nem is voltak agresszívek, de elég kemények voltak. Gomez intuitív, és tényleg ki akarta hozni mindenkiből a legjobbat, szóval nem volt pihenő. Hiába, hogy az album elég egyszerű, ezt az egyszerűséget nem volt könnyű elérni. Természetesen szól, valóságosan. Nincs programozott dob, nincsenek MI-­trükkök. Zenei album, ahogy a régi időkben, amikor az utolsó hangot is neked kellett feljátszanod. És azt érzem, hogy bőven van még nafta ebben a felállásban, hogy Gomezzel folytassuk a munkát. Vicces, de már most elkezdtünk új dalokat írni, holott még az új lemez sem jelent meg. Elkapott az ihlet. Úgyhogy jó eséllyel nem lesz újra ekkora szünet a következő albumig. Persze, lesznek turnék meg minden, de az biztos, hogy Gomez ott lesz velünk az első ötletektől fogva.” Az első albumotok idején a vámpírok és vérfarkasok jobbára az undergroundhoz tartoztak. Aztán jött a Twilight könyv- és filmsorozat meg a többi, és mainstreammé vált mindez. De tőletek még most is hitelesnek hangzik, ha ezekről énekeltek. Mit gondolsz minderről? „Hát, talán ez az én örökségem. Amúgy a Twilight filmzenéhez mi is jelentkeztünk egy dallal, de nem bánom, hogy nem választották be. Szerintem is elveszett a dráma, a mélység azzal, hogy ekkora siker lett az a sorozat. De attól még a vámpírok, farkasok és a többi természetfeletti lény központi szereplői az európai kultúrának. Bár maga Bram Stoker sosem járt Romániában vagy Magyarországon, a Drakulát alapos könyvtári kutatás után írta csak meg. És azt gondolom, meg is tudta fogni a lényeget. Mert mi a vámpír? Egy kitaszított, aki valamire reagál, nem ő lép először. Valaki, aki alapvetően a maga dolgával törődött, hitte az Istent, amíg olyan tragédia nem érte, mely tönkretette az életét. Ha félreteszed a vérszomjas, telepatikus, természetfeletti oldalát, a vámpír csupán egy férfi, aki a szerelmet és a megértést, elfogadást keresi. „Szerintem nem létezik gothic metal anélkül, hogy megértsd a szerelem és a fájdalom közötti kettősséget.” Pont ezért is érzem úgy, hogy illik ez a téma a Moonspell­hez, hiszen én erre a döntő aspektusra koncentrálok. Tény, hogy sok éven át nem nyúltam a témához, mert a csapból is ez folyt. Emlékszem, milyen volt ’92-93 körül megnézni a moziban Coppola Drakula filmjét, s megtapasztalni utána, hogy mekkora hatása lett mindenre. De mindig is szimpatizáltam a vámpír figurájával, mert olyan tragikus. És szerintem nem létezik gothic metal anélkül, hogy megértsd a szerelem és a fájdalom közötti kettősséget. Persze, aztán fel lehet építeni köré a román herceg, a magyar grófné karakterét, de összességében nekem a vámpír emberi oldaláról kell írnom, engem az érdekel, nem csak a mágikus és folklór oldala. Aztán 2024-ben kijött Robert Eggers Nosferatu című filmje, és az különösen eltalált, mert ugyanarról szól: igen, fantasztikus film, gyönyörűen fényképezték, remek a színészi játék, de Nosferatut magát nem romantizálták. Így aztán megláthatod a szörnyetegben az embert. És pont ez az, ami mindig is érdekelt a vámpírizmusban. Van egy Életerő című remek film, 1985-ből, amiben a vámpírok űrlények. Fel is használtunk belőle egy kis részletet az egyik albumunkon. Tobe Hooper rendezte, aki a Texasi láncfűrészes mészárlást is. Szóval ebben a filmben a vámpírok nem vért szívnak, hanem energiát, ami egy nagyon találó metafora arról, hogy mit csinálnak a vámpírok. Szóval, a Nosferatu film után jött, hogy legyen az új album címe Far From God, vagyis Messze Istentől. Vámpírok és katolicizmus, amit főleg a videóklipben domborítottunk ki. Hasonló a helyzet a farkasokkal, ők a társaságot, a testvériséget szimbolizálják. Ez is nagyon személyes a számunkra. Mindig azt mondom, hogy igen, vannak azok, akikkel együtt dolgozunk: kiadók, ügynökségek, a turnéstáb. De a nap vagy inkább az éj végén mi öten alkotjuk a Moonspellt, mi vagyunk a falka. Rajtunk múlik a zenekar sorsa. Azt gondolom, a titok az, és mindig is az volt, és hozzáteszem, hogy regényeket is írok, meg könyveket fordítok, rengeteget olvasok, nagyon foglalkoztat az irodalom, szóval a titok nem az, hogy mit írsz, hanem hogy hogyan írsz az adott témáról. Hozzányúlhatsz klasszikus témákhoz, ahogy mi tettük a Far From Godon, úgy is, hogy hozzáadsz valami kortársat, s mégis, remélhetőleg, megmarad autentikusnak. Emlékszem, ahogy néztem a Nosferatu filmet, amiben a címszereplőt játszó színész órákat vett, hogy az angol beszédének az akcentusa, mondjuk úgy, román legyen. Néztem a filmet, és az jutott eszembe, hogy én ezt már ’95-ben megoldottam mindenféle beszédórák nélkül. Nem arról van szó, hogy én akarok lenni a vámpírok királya meg ilyenek, de fontos megérteni, hogy a vámpír alakja tragikusabb, és irodalmi értelemben is sokkal mélyebb, mint a legtöbben gondolják. És remélhetőleg elértem ezt a mélységet a Far From God dalaiban.” Az nem vitás. A címadó dalra Litvániában forgattatok videóklipet. Miért pont ott? „A rendező, illetve a filmes cég miatt. Ennél az albumnál nagyon fontos az image, a külsőségek is, és mindent megtettem, hogy minden részlet tökéletes legyen. Borító, merchandise, mindnek stílusosnak kellett lennie, akkor is, ha az agyára mentem minden érintettnek. Át kellett jönnie minden részletében, hogy ez itt a Moonspell. Rendezőt is így kerestem. A Gaerea énekese, Alpha jó barátom, maga is rendező, így tőle kértem tanácsot. Olyan embert kerestem, aki képes megvalósítani az elképzeléseimet, melyekre nem csupán a Nosferatu hatott, de pl. az orosz rendező, Eisenstein, a Máter Johanna című film vagy épp Ken Russelltől az Ördögök. Mozifilmszerű klipet álmodtam meg, és ő a litván Tre.Filmet javasolta, és Pavel Trebukhin rendezőt. Két napot töltöttünk ott, és odakinn volt úgy mínusz 20 fok. Elmondtam neki, hogy fekete-fehér klipet akarok, olyat, ami úgy néz ki, mint egy régi mozifilm. Vámpír papokat akarok benne látni, meg apácákat. Ez mind klisés, de azt akartuk, hogy egyszerre legyen gyarló és hitetlen, illetve vallásos és vámpíri. Ez könnyűnek tűnt, de valójában nagyon nehéz volt megvalósítani. Akárcsak az albumon a zene, ez egy egyszerű videóklip, de minden részlete meg van koreografálva és gyönyörűen fényképezve. Mikor Pavel átküldte az első változatot, mondta, hogy a legtöbb zenekar kb. az ötödik-hatodik változatra bólint rá, én viszont már a másodikat elfogadtam. Csak azért nem az elsőt, mert vétettem egy kis hibát a playbackben, így azt a részt ki kellett cserélni. Szerintem gyönyörű lett a klip, és nagyszerű fogadtatásban is részesült. Klasszikus mozis hangulata van, pont, ahogy akartam. A borító is olyan lett, mint szerettem volna. Mindegyiknél az volt a cél, hogy ha félretesszük a Moonspellt, akkor önmagukban is megállják a helyüket, mint egy rövid film vagy mint egy festmény a múzeumban. De a lemezhez készült második klipet is Pavellel forgattuk, a lemeznyitó Cross Your Heartra, az inkább zenekaros videó, és szintén remek. S ha sikerül még összeszedni egy kis pénzt, szeretnénk klipet a The Great Wolf in the Sky című dalra is, mert az is megérdemelné. Tudom, sokan mondják, még a lemez­kiadóknál is, hogy ma már nem olyan fontosak a klipek, hiszen a tévék úgysem adják le. Tény, hogy kevés metal megy a tévében, de hát ott van a saját 'tévénk', a Youtube, és ott a Far From God nagyobbat ment, mint bármelyik korábbi klipünk. Már túl van a 300 ezer megtekintésen. Persze, ha csak harmincan nézték volna meg, akkor is remek videó volna, de örülök, hogy az emberek értékelik a beletett munkát.” Miért a régi tévék képarányában készült a klip? „Mert ez a keskenyebb látószög jobban illett a videó dramaturgiájához. Olyan titokzatos így: vajon a pap vámpír, vajon megbocsát az apácáknak, van köztük valami szexuális? Semmi sem egyértelmű. És ehhez illett ez a szűkebb látvány, főleg a gyóntatófülkés jelenethez. Azt akartam, hogy úgy nézzen ki, mintha az egész négy fal között, titokban történne, ott zajlik az összes dráma. Így is forgattuk, kivéve azt a néhány részt, amikor kinn zenélünk, de a lényeg az intim, közeli hangulat megteremtése volt. Még az ének is olyan abban a dalban, mintha egyenest a füledbe beszélnék vagy énekelnék. Mintha gyónást hallgatnál.” Az új albumnak sok olyan pillanata van, amely mintha főhajtás lenne a régi gót bandák előtt, amilyen pl. a Sisters Of Mercy vagy akár a Fields Of The Nephilim, noha nagyon is máshogy szól az anyag. Direkt lett így, vagy csak én hallom bele? „Nekünk is megvannak a hatásaink, és a két említett zenekar nagyon fontos számunkra, mint a gothic mozgalom vezéralakjai. A címadó dalban főleg van olyan, ami a Sisters of Mercyre utal, lévén groove-os darab. A Fields Of The Nephilim meg az egész lemezen érezhető, ahol kissé gonoszabbra vált a zene. Volt nekik egy Zoon című albumuk, ami amúgy metal, maga a tökéletes gothic metal album, mert egyszerre nagyon sötét, de közben úgy szól, mint a Slayer. Nagyon agresszív, helyenként szinte death metalos. Amikor nekiálltunk az új daloknak, el kellett döntenünk, pontosan merre is akarunk menni. A Moonspellben nagyon sok különféle zenei hatás jelent meg a pályánk során: thrash metaltól a gothic/industrial vonalon és thrash metalon át a rockig. De igazán akkor találtunk rá a hangra, amikor sikerült kitalálnom, hogy mi legyen az album címe, mert az meg is határozta ezt a gothic metal vonalat. Le akartuk egyszerűsíteni, egy adott irányra fókuszálni. Közben láttam én is, hogy zajlik most valamiféle gothic újjászületés, nemcsak zenei, de esztétikai értelemben is. Sok új gót fazon van, és valahol vicces, hogy főleg ezek az úgymond a gót influenszerek, felrakják a kis videóikat, amikben koporsóban pózolnak, vagy vámpírként bejárják a kastélyokat. És már volt, hogy a Far From God volt ehhez a háttérzene, és ezt jelként fogom fel. Nem ez a cél, de attól még jelzi, hogy megpendítettük a megfelelő húrt, és a gót közösség reagál ránk. És persze máig foglalkoztat a gothic irányzat: könyvek, művészi alkotások, és a zene is. S nem csak a régi nagyok, mint a Sisters, a Nephilim vagy a The Mission, hanem olyan újabb, elektronikusabb hangzású zenekarok is, mint a Twin Tribes vagy a French Police. Ezek rám is hatnak, ugyanakkor álszerénység nélkül mondhatom, hogy részt vettünk a gothic és a metal összeházasításában, gondolok itt olyan dalainkra, mint az An Erotic Alchemy és az Of Dream and Drama a Wolfheart albumon, vagy még inkább az Irreligious és a Sin lemezeinkkel. Tudtuk tehát, mit csinálunk. De ahogy korábban is voltak kísérletezőbb dolgaink, most is vannak kevésbé egyértelmű dalok, mint amilyen a Your Promise of Light és a Reconquista, amelyek nem átlagos gothic nóták. Nagyon pontosan tudtuk, hova akarunk eljutni ezzel az albummal, és az általad említettek és továbbiak, pl. a Type O Negative, mind hatással voltak ránk. Ugyanakkor a Moonspell metalosabb ezeknél.” „Ha szeretsz valakit, ha szerelmes vagy valakibe, az mindig azzal jár, hogy fel kell adnod önmagad egy részét, és ez fájdalmas.” Van egy Biblical, azaz Bibliai című dal is a lemezen, és elnézést, hogy ilyet kérdezek, de kb. egyidősek vagyunk, szóval gondolod, hogy ennyi idősen az ember érezheti ugyanazt a szívfájdalmat, szenvedélyt és veszteséget, amit fiatalkorában? „Szerintem igen. Sőt, idővel csak rosszabb lesz. Azt gondolom, a szeretetet/szerelmet és a fájdalmat nem lehet különválasztani. Ha szeretsz valakit, ha szerelmes vagy valakibe, az mindig azzal jár, hogy fel kell adnod önmagad egy részét, és ez fájdalmas. Számomra a szeretet/szerelem áldozat. Nincs rá jobb szó. Lehet ez Krisztus áldozata, vagy egy vértanúé. Lehet ez Rómeó és Júlia áldozata, vagy, hogy más klasszikusokra utaljak, Drakula és Mina, vagy épp Frankenstein és az ő menyasszonyának az áldozata. Igazi szeretet/szerelem nincs fájdalom nélkül. Egyiknek sem az a dolga, hogy boldog legyél tőle. Másfelől viszont nem is lehet élni ezek nélkül. Ez óriási ellentmondás. És sok ember élete legrosszabb döntését hozta meg pusztán szeretetből vagy szerelemből, mintegy önmagát taszítva kárhozatba. Valaminek a szerelméért. Ádám és Éva, Prométheusz, Doktor Faustus, mind eladták a lelküket a szerelemért/szeretetért. Vagy akár a tudásért, netán pénzért. Nagyon fontos és eleven érzés ez, a legélőbb minden emberi érzés közül. Bár manapság az emberek inkább kapcsolódnak a gyűlölethez. Egyszerűbb és jobban fizet. A metalzenéhez is jobban illik. »Ezt utálom, azt utálom« – de nem hiszem, hogy ugyanolyan igazi, mint a szeretet/szerelem, még ebben a háborúkkal sújtott világban sem. Sok helyen jártam már, olyan helyeken is, ahol most épp háború van, és mindenütt azt éreztem, hogy az emberek egyszerűen csak boldogok akarnak lenni, harmóniában akarnak élni, szeretni akarják egymást. Lehet, hogy fura, hogy ezt mondom, de még olyan országokban is így volt, amelyek most hadban állnak a szomszédjukkal. De most nem a szeretet uralkodik, hanem a gyűlölet. Meg a fanatizmus és a megkülönböztetés. Ezért éneklem azt a Biblical-ban, hogy »a szerelmünk bibliai volt, tele haraggal, tele kéjjel«, mert én így értelmezem a szerelmet. Nagyszerű, bibliai mértékű dologként. És maga a Biblia nagyon is hatott erre az albumra. Szeretem olvasni, szerintem a valaha volt legnagyszerűbb történet. Nem mondom, hogy elhiszem, hogy jött egy fickó az égből, kezében két lángoló tábla, és megmondta, hogy mit csináljunk. Ez mind metafora. Butaság szó szerint értelmezni. Viszont a Biblia a nyugati történelemről is szól, ugyanúgy, ahogy a Korán a Közel-Kelet történelméről, Konfuciusz vagy a zoroasztrizmus szövegei pedig Kínáról és Indiáról is mesélnek. Ezek számomra mind fontos könyvek. És intellektuális problémám van azzal, ha azt látom, hogy valakik, legyen bár egy baráti black metal zenekar tagjai, elégetnek egy Bibliát. Nagyon sokat lehet belőle tanulni. Jyrki, a The 69 Eyes énekese, protestáns papként is dolgozik. Portugáliában a protestáns egyháznak nincs nagy tere, a katolikus egyház sokkal inkább jelen van. Szóval, Jyrkivel beszélgettünk a Sátánról, a sátánista zenekarokról, és ő mondta, hogy »Oké, srácok, lehet sátánkodni meg minden, de a végén az én dolgom lesz eltemetni titeket.« Merthogy van erre is képzettsége és felhatalmazása. És ez nagyon vicces és okos kijelentés volt. Szóval igen, a Far From God a hitről is szól, bibliai dolgokról, mindenféle szégyen meg metalklisé nélkül, hogy akkor az Isten a rossz, a Sátán meg a jó. Intellektuális szempontból ezt problémásnak érezném.” A The Great Wolf in the Sky című dalban különféle nyelveken hangzik el a farkas szó (magyarul sajnos nem). Mi alapján döntötted el, hogy melyik nyelvbeli verziót használod? „A hangzásuk alapján. Lobo, lupus, wolf – az volt a lényeg, hogy a dalon belül jól hangozzanak. Hogy mintegy nemzetközivé tegye a farkas témát. Sok különféle nyelven kipróbáltam, végül a spanyol, latin, görög és azt hiszem, norvég változatuk került a dalba, mert ezek illettek oda leginkább.” Ebben a dalban Alicia Nuhro játszik vonós hangszereken. Ki ő, hogy került képbe? „Ő eredetileg spanyol, s most Galíciában él, Portugáliától északra. Van abban a dalban egy olyan dallamos rész, amit eredetileg szintetizátorral oldottunk meg, de mivel pont benne voltunk a nagyzenekaros koncertekben, adta magát, hogy használjunk igazi vonósokat. Gomez, a producerünk ismerte őt, dolgozott vele korábban. Indie vonalon mozog, és új szintre emelte a dalban azt a temetési vagy akár kozmikus hangulatot. Minden nagyon egyszerű volt, mert Alicia gyakorlatias zenész. Odajött, feljátszotta, és beletette a szívét-lelkét. Emellett énekel is, de most ezt nem aknáztuk ki, mert már előtte eldöntöttük, hogy ez alkalommal nem lesz női vokál a lemezen. De nagyon örülök, hogy részt vett az albumon, és hozzátette a maga vonós-mágiáját.” Van a Your Promise of Lightban egy kérdés: „mi a baj az élettel?”. Érdekelne, mi erre a magad válasza. „Nincs rá válaszom. Ez egy metafizikai kérdés, amire nem is kell válaszolni. Ez egy aporia. Mostanában sokat foglalkozom filozófiával, és nekem úgy tűnik, manapság az emberek nem kérdéseket, válaszokat vagy megoldásokat keresnek, hanem igazolást. Hogy például azt mondod, a Föld lapos. Felmész a netre. Ezt hívják gyors gondolkodásnak. Felmész a netre, rákeresel, és találsz egy honlapot vagy bejegyzést, ami szerint a Föld lapos. Vagy mondjuk keresel egy pszichológiai kifejezést, amit ráaggathatsz a magad vagy mások problémájára, és mindegy, hogy esetleg nem is helyes, amit találsz, de hopp, megtalálod Jungot vagy Freudot, és már meg is van a címke. Szóval azt hiszem, a válasz őszintén az, hogy bár az albumunk nagyon sötét, attól még szerintem ebben a világban, nekünk magunknak, megvan mindenünk, ami ahhoz kell, hogy boldogabb társadalomban éljünk. Több pénzünk van, több oktatást kapunk, több a tudatosság, és itt van nekünk az internet. Van egy Peter Sloterdijk nevű filozófus, az ő Prometheus’s Remorse című könyvét olvasom (magyarul még nem jelent meg – UN), és ő Prométheuszhoz és a tűzhöz hasonlítja az új lehetőségeket, főleg a közösségi hálózatokat és az MI-t. Tudod, Prométheusz, metaforikus értelemben, elhozta az emberiségnek a tüzet, és a tűz a korábbinál sokkal nagyobb tudást és kényelmet tett lehetővé. Megtanultunk rajta főzni-sütni, felmelegített, s egyúttal a babonáinkat, a világlátásunkat is átformálta. Viszont sok szenvedést is hozott az emberiségnek: London leégett, Moszkva leégett, Lisszabon is leégett… Szóval ez a kérdés amolyan filozofikus állásfoglalás. Mi a baj az élettel? Miért viselkedünk így, miközben mindenünk megvan? Miért vannak szegények, miközben olyan sok pénz van a világban? Miért vannak éhezők? Mások meg miért járnak magánrepülőgépekkel? Miért vágsz ki rengeteg fát az Amazon őserdőiben, hogy utat építs az autóknak, s aztán miért beszélsz a környezetről? Ez hát a filozofikus kérdésem. A fény ígérete, ami ugyan már itt van, mégsem engedjük, hogy mindenki hozzáférjen.” Tizenöt éve szerződtetek a Napalm Recordshoz, szóval úgy tűnik, jó ott nektek. Így van? „Igen. Nagyon sokat fejlődtek. A lemezkiadók bonyolultak. Tudom, mert nekem is van egy kis, Alma Mater nevű kiadóm, amivel könyveket és lemezeket jelentetek meg. És a zenekarokat kezelni is bonyolult, hiszen vannak az elvárások, s velük szemben a valós számok. De különösen az új termékmenedzser, Michele, aki amúgy a Visions Of Atlantis énekese, nagyon odateszi magát most. Azt érzem, hogy jobban támogatják a Moonspellt, mint valaha. Persze, mi olyan zenekar vagyunk, hogy folyton vannak ötleteink, és tesszük a dolgunkat, de tisztában vagyunk vele, hogy a kiadó részéről befektetés a lemezeinket kiadni, és nem hiányzik nekik sem, hogy pénzt veszítsenek rajtunk. Magam is minden nap dolgozom az ügyeinken. Ma is felkeltem ¾ 8-kor, és egész nap a Moonspellt tolom. És azt gondolom, kiváltságos helyzetben vagyunk, amennyit tesz értünk a Napalm. De már az elején is megtették a magukét, s azóta csak jobbak lettek. Persze, van egy csomó új bandájuk, ezek a kalózos meg szörnyes csapatok, amik nem kimondottan az én világom, de komolyabb, ha úgy tetszik, kevésbé szórakoztató, művészibb zenekarok is vannak náluk. Szóval jó nekünk náluk, és mára kiismertük egymást, jól tudunk együttműködni. Ne felejtsük el, hogy mi Portugáliában élünk, nem Németországban, Franciaországban, Angliában vagy Amerikában. Így aztán másféle dolgokra van szükségünk, pl. több szabadságra. Sok más banda több pátyolgatást igényel. De ami nekünk kell, azt megkapjuk tőlük, remek munkát végeznek. Ismét ott vagyunk a magazinok címlapján, ismét írnak rólunk mindenütt. De az is segít, hogy mi is odatesszük magunkat. Hogy itt ez a tényleg jól sikerült album, s hozzá a remek videó. Mondhatni, kéz kezet mos, és a Napalmmal minden sima. Hálás vagyok a munkájukért.” Lesz egy különleges koncertetek Sintrában. Egy magyar barátom ott is lesz. Mire számíthat? „Ez a legkiválóbb gótikus város Portugáliában. Már egy ideje ott élek, de a Moonspell még sosem játszott ott. Sosem volt rá lehetőségünk. Sintra maga Holdhegyet jelent, szóval még ez is annyira illik a Moonspellhez. És az történt, hogy volt egy apró szerepem egy portugál dokumentumfilmben, papot játszottam. A felvételek pedig ott zajlottak, ahol a koncert lesz. Mondták is nekem, hogy ott kellene játszanunk, a hely ódon hangulata, azok a gótikus kertek, a szobrok, minden annyira stimmel, én meg mondtam, hogy játszanék én, de hát ha senki nem hív meg, akkor hogy?! Hivatalos engedély kell hozzá, jó sok pénz, csomó minden. Két helyet is megnéztünk, a Quinta da Ribafriát és a Quinta da Galerát. Volt egy megbeszélésünk, és kiderült, hogy nyitottak az ötletre. Nagyon boldog voltam, már csak azért is, mert az új albumhoz is tökéletesen passzol a helyszín. A színpad azokra a régi lépcsőkre lesz felépítve, de van ott egy kút is, mögötte egy gótikus jellegű udvarházzal. Még most sem hiszem el, hogy rábólintottak. Tökéletes éjszaka és helyszín lesz ez számunkra. És már alig van jegy, mert bár nagy a hely, de nem akarjuk, hogy kényelmetlenül sokan legyünk. Legutóbb, mikor a The 69 Eyes játszott Portugáliá­ban, ott voltam én is, és sokkal több embert engedtek be, mint amennyi elfért. Meg múlt évben Halloween­kor volt az utolsó portugál koncertünk, az is egy kis hely volt, és oda is több jegyet adtak el, mint ami még kényelmes. Ilyet nem szeretnénk. Igazi élményt, igazi emléket szeretnénk adni az embereknek. Sintra, a hely és a zene kombinációja pontosan ez lesz. Olyan látvány lesz, amihez fogható még tán egy koncertünkön sem volt. Szeretnénk fel is venni a koncertet, nyilván azt is meg kell majd finanszíroznunk, hiszen minden pénzbe kerül, és szeretnénk, ha tényleg jó stáb dolgozna velünk.” Volt korábban is jó pár különleges koncertetek, mint pl. amit a From Down Below vagy az Opus Diabolicum felvételek megörökítettek. Ezekre hogy emlékszel vissza? „Szerintem kell a változatosság. Szeretek klubokban játszani, nekem az ideális Moonspell-koncert egy kb. ezerfős klubban van, ahol megvan az energiaáramlás zenekar és közönség között. De szeretek fesztiválokon is játszani, főleg azért, mert olyankor sok rég látott baráttal találkozhatok. Kezdetben mondjuk elég furán éreztem magamat a fesztiválokon, főleg amikor nappali fényben játszottunk, de megtanultam szeretni ezt is. De ami igazán izgalmas számomra, az az, hogy olyasmit találjunk ki, amit még senki nem csinált meg. Úgyhogy az ilyen különleges koncertek nagyon fontosak nekünk, főleg, ha a magunk ötletét valósítjuk meg. A From Down Below, amelyet 80 méter mélyen, a Grutas de Mira D’Aire barlangban rögzítettünk, ugye főleg a Hermitage albumra épült, és tökéletesen passzolt a remete témához. Az unokahúgommal és a gyerekemmel jártam ott, még nagyon kicsik voltak. Még maszkot kellett viselni, lent a mélyben is, és felmerült bennem, mennyire jó lenne ott játszani. Ez megvalósult, a koncertfelvétel remek lett, és jól szimbolizálja a covid időket. És ez volt a kevés alkalom egyike, amikor a teljes Hermitage albumot el tudtuk játszani. Aztán az Opus Diabolicum a lisszaboni MEO Arenában úgy jött, hogy meghívást kaptunk, hogy játsszunk nagyzenekarral. Nyilván ilyet mások is csináltak már, de igyekeztünk belevinni saját ízeket, zeneileg, látványilag egyaránt. És aztán jön a Sintra koncert. De vannak még bőven ötleteink. Szeretnék például játszani Európa legnyugatibb pontján, ami Portugáliá­ban van, és Cabo da Rocha a neve. Akár azt is el tudnám képzelni, hogy nem lenne közönség sem, csak drónok repkednének fölöttünk, azok vennék fel a koncertet. Az ott Portugália vége, Európa vége, szimbolikus lenne. Egy nap talán összejön. „Azt gondolom, két-három­évente jó csinálni valami különlegeset, olyat, amit még senki sem látott.” Azt gondolom, két-háromévente jó csinálni valami különlegeset, olyat, amit még senki sem látott. Lesz koncertünk a bulgáriai Plovdivban, a római amfiteátrumban is, ami gyönyörű hely. Ahogy például az Opeth játszott Pompejiben vagy a Red Rock amfiteátrumban. Ezek sosem rutin koncertek, és mélyen bevésődnek az emlékezetedbe. S ha még fel is tudod venni, annál jobb.” Annak kapcsán készültök valami extrával, hogy az Irreligious album harmincéves lesz idén? „Igen, sokat fogunk róla játszani a nyári fesztiválokon. A Moonspell és a rajongóink számára is fontos album. De külön ennek nem szentelünk koncertet, merthogy itt az új album is, és úgy tervezzük, a portói és a sintrai koncerten az új lemez és az Irreligious is kiemelt szerepet kap majd. Talán belefér majd, hogy az összes dalt eljátsszuk róla. Ez a kedvencem a lemezeink közül. Máig a legjobb gothic metal dalaink közé tartozik például a Full Moon Madness, a Mephisto, a Ruin and Misery. Szóval jó lesz ezeket is újra elővenni. És azt is gondolom, hogy ez az album nagyon jól öregedett.” Tény. A Reconquista című dalban van az alábbi sor: „senki emberben nem bízhatsz, semmi istent meg nem találsz”. Érdekelne, mik a pozitív élettapasztalataid… „Hát, nekem is ebben a világban kell élnem, és muszáj ésszel csinálni a dolgokat. Amikor leírsz egy ilyen sort, abban azért van némi költői túlzás, tudod? De muszáj mindezt a teljes Far From Godra vonatkoztatni – ami ugye azt jelenti, hogy Távol Istentől. Ez nem egy keresztény- vagy istenellenes mondat. Pláne nem sátánista. Inkább nietzscheinek mondanám. Nietzsche úgy látta, hogy nagyon elidegenedtünk az alapelvektől. Ő nem csupán filozófus volt, de nyelvész is. Tanulmányozta az ókori görög írásokat, és a szavak valódi értelmét. Ezekre építette a filozófiáját. Kontextusba helyezte a szavakat, amelyeket az emberek tévesen használtak. Itt is erről van szó: amikor azt mondom, távol Istentől, úgy értem, a katolikusok, iszlamisták, zsidók, mind nagyon messze vannak az isteneik tanításaitól. Káosz és pusztítás, amit csinálnak. Halált, krízist, gyűlöletet hoznak, miközben ha megnézed az eredeti tanításokat, s hogy elsősorban mi hívta létre ezeket a különféle vallásokat, még ha ember alkotta is, látod, hogy pont az ellenkezője volt a cél. Amikor tehát azt mondom, senkiben nem bízhatsz, az arra utal, hogy aki erőszakot és szent háborút hoz a világba Istenre hivatkozva, abban nem lehet megbízni, és az ilyenek tetteiben nem találod meg istent. Szilárdan hiszek ebben, hogy mind messzire vagyunk Istentől. Valószínűleg soha nem fogunk visszatalálni a természetes tanításokhoz, akár a természeti vallásokhoz. Most persze mindenki népi, mindenki pogány, mindenki jógázik meg akármi, de szerintem ez eléggé cinikus dolog. Szerintem mindez csupán árucikk. Nem hit. Mert ahogy a szeretet, a hit is egyben fájdalom és áldozat, hogy a jót tedd, s ne a rosszat. Van választásunk. Csak szerintem az emberiség jobbára rossz döntéseket hozott a különféle istenek nevében, s különösen a mi katolikus istenünk esetében.” Akartam is kérdezni, hogy Portugália ugye elvileg katolikus ország, s hogy látod mindezt… „Alkotmányosan szabad vallásgyakorlás van ebben az országban. Aztán, nem tudom, van-e ilyen Magyarországon, de nálunk sokan nem gyakorló katolikusok. Sokaknak van hite, ám nem vesznek részt a szertartásokon. Aki elmegy misére, talán abból van kevesebb. Mindazonáltal a portugálok hite inkább babonás, mintsem igazi hit. Például a legnagyobb vallásos mozgalom Portugáliában Fátimához kötődik. (1917-ben a Szűzanya megjelent három pásztorgyereknek, s ezt a Vatikán is hivatalosan elfogadta, azóta zarándokhely a kisváros. – UN) Az egész csak üzlet. Miközben nem igazán lehet tudni, valójában mi történt ott. Közel lakom Fátimához, és látom, hogy nagyban megy a vallásos turizmus, a hit szinte erőszakos fitogtatása. Meg aztán az emberek más egyebeket is imádnak a maguk kis életében. Imádják az iPhone-jukat, az autójukat, a pénzt, a kedvező lehetőségeket. Portugália is távol van Istentől, szerintem.” Az biztos, hogy sok külföldi miattatok megy el Portugáliába. Gondolod, hogy az állam vagy akár a hétköznapi emberek tudnak erről? „Egyáltalán nem. Nincs is semmi kapcsolatunk az állammal. Sosem voltunk semminek sem a nagykövetei. Legfeljebb magának Portugáliának, a kultúránknak. Ezt használom a könyveimben, az írásaimban és a Moonspellben is. De a rajongóink szokták mondogatni, hogy járna már nekünk valami kitüntetés. Egy Alcobaça kisvárosban lakom, és bementem egyszer a gyógyszertárba, a pult mögött pedig egy Death-pólós, lengyel lány állt. Ahogy meglátott, elkezdett sírni, én meg, hogy »hé, jól vagy?« Ő meg, hogy »igen, de te vagy Fernando a Moonspellből«, hát, mondom, igen, de érted, ott voltam hétköznapi ruhában, szemüvegben, nem voltam felkészülve rá, hogy bárki felismer. És a többi jelenlévő meg nézett rám, én meg mondtam nekik, hogy »nyugi, nem csináltam semmi rosszat, ő csak egy rajongó«. De kétlem, hogy a portugál intézményeket különösebben érdekelnénk, és ez kölcsönös. Teszem a dolgom, alkotok, és igyekszem távol tartani magam a politikától, a Moonspellben meg pláne. Sokat dolgozok azért, hogy a sajtó foglalkozzon velünk, ez a dolgom, és persze a Moonspell portugál szempontból nagyon nagy banda a metalszíntéren. De ez a rajongóinknak köszönhető, és mindazoknak, akik velünk dolgoznak. Az államtól soha nem kaptunk semmi támogatást. Sem meghívást bárhova. Illetve egyszer részt vettünk a mexikói Guadalajarában tartott könyvfesztiválon, ahova az állami könyvtárak hívtak meg. Volt ott csomó különféle író, művész, fellépő, de a portugál résztvevők közül ránk volt kíváncsi a legnagyobb tömeg. Meg a zenekar történetéről szóló könyvünk spanyol kiadása (amit szintén magunk fordíttattunk le, saját pénzen) volt a legkelendőbb könyv a Portugál Pavilonban, Saramago könyvei mellett. A könyvesek meg ott csodálkoztak, hogy ezt mégis hogy csináltuk. De amúgy nem törődnek velünk, és ez minket cseppet sem érdekel. Nem kitüntetésekért zenélünk, nem az ő elismerésükért. Amúgy szerintem a portugál metalszíntéren épp eléggé tisztelnek minket, és ez elég. Ha valaha is bármi díjat kapnánk, kétszer is meggondolnám, hogy elfogadjuk-e, mert nem erre van szükségünk. Hanem jobb körülményekre a kulturális és zenei életben. Például itt a hanghordozókon 23% ÁFA van (Magyarországon 27%. – UN), így luxusterméknek számítanak. Bármi kitüntetés előtt inkább azt szeretném látni, hogy ezt csökkentik.” Sokszor játszottatok már nálunk. Volt bármi emlékezetes élményed? „Először 1998-ban játszottunk Magyarországon, és nem is értem, miért olyan későn. 1995-ben kezdtünk turnézni, és a kezdetektől sok levelet kaptunk magyar rajongóktól. És már akkor is szerettem a Tormentort. Hamarosan jönnek Portóba, el is akarok menni a koncertre, mert történelmi jelentőségű zenekar, Attilával az élen. Szóval mindig volt kapcsolat. És jó látni, hogyan fejlődtek azóta a dolgok. Úgy emlékszem, az első koncertünkkor még katonák voltak a biztonsági emberek. Manapság egész más a hangulat pl. a Barba Negrában. Csomó jó emlékem van Magyarországról, főleg amikor van idő felmenni a Budai Várba, vagy megkóstolni a jó magyar bort. És mindig úgy éreztem, temperamentumos ország ez, és hogy a magyarok hasonlóan nevetnek, mint a portugálok vagy a románok. Emiatt is kapcsolódom hozzá. Szóval remélem, hamarosan visszatérhetünk, és lesz időnk körülnézni is, nem kell rohanni a következő koncertre. Ja, emlékszem arra is, milyen volt a Szigeten játszani, aztán leülni egy üveg borral, nézni a Dunát a forró éjszakában. Nagyszerű ország a tiétek, és eredeti emberek vagytok, jó nektek játszani.” „A ’90-es években remek életünk volt. Sokkal kevesebb volt az erőszak, több a lehetőség, több remény Európának, hogy határok nélkül lehet itt élni.” Hogy éled meg művészként a különféle reakciókat a közönségtől? Hogy van, hogy félreértenek, van, hogy istenítenek. Vagy hogy vannak trollok, főleg a neten, akik meg utálkoznak? Hogy tudod kezelni mindezt? „Nem szabad túl komolyan venni mindezt. Például amikor azt mondják, hogy »a Wolfheart volt a legjobb albumod, ott kellett volna abbahagynod«, azzal nem tudok egyetérteni. De nem veszem a szívemre, mert a ’90-es években remek életünk volt. Sokkal kevesebb volt az erőszak, több a lehetőség, több remény Európának, hogy határok nélkül lehet itt élni – manapság minden bonyolultabb. Szóval ha azt mondják, hogy utálják a mostani zenénket, hát nem a mostani zenénket utálják. Nem engem. Azt utálják, hogy már nem fiatalok többé. Hogy elmúlt az idő. Ha zenekarban játszol, a népek kemények tudnak ám lenni, olyanokat mondanak pl., hogy »elhíztál, megcsúnyultál, megöregedtél«, de meg kell érteni – és ebben is fontos ismerni az irodalmat! –, hogy ez olyan, mintha egy valós idejű Dorian Gray-sztori szereplője lennél. Érted, 18-19 éves korom óta szerepel a képem a sajtóban. Most meg már 51 vagyok. Nem lehetek ugyanaz az ember. Senki sem. De az emberek elvárják a zenészektől, hogy ne öregedjenek, hogy soha ne mondjanak ellen saját maguknak, hogy ne mondjanak semmit, ami nem illik a képbe. De ez nagyon lekorlátozó megközelítése a művészeknek, akik ugyanolyan emberi lények, mint bárki. Úgy tudom ezt kezelni, hogy a korszellem jelének fogom fel. Az emberek mindig panaszkodnak, mindig van valami rossz, amit muszáj kimondaniuk. De én próbálok a jóra koncentrálni, amit a Moonspell ad nekem, és azokra az emberekre, akik örülnek annak, amit csinálunk – és belőlük sokkal több van. Olvastam egyszer egy interjút Bruce Dickinsonnal, az Iron Maiden énekesével. Neki aztán nincs mit bizonyítania: király énekes, nagyszerű fazon, igazi reneszánsz ember. Repülőgépet vezet, történelemből diplomázott, remek kardvívó. És azt mondja, az egyik koncertjükön azt látta, hogy az egyik nézőt totál nem érdekelte a buli. És hiába volt ott húszezer boldog ember, ő erre az egyre fókuszált. Mert tudod, a zenészeknek muszáj tetszeniük. Aki mást mond, hazudik. Nem mondhatja senki, hogy csak magának zenél. Nem igaz, és nem is erkölcsös ilyet mondani. Szóval én azt mondom, amit az egyik Ulver-dalban hallottam: »ez csak zene, ne félj.« Sokszor használom ezt a sort, mert így van: ez csak zene, ez ennyire egyszerű, tetszik vagy nem, semmi gond. Sok albumunkkal megesett, hogy sokaknak nem tetszett elsőre, aztán utóbb ráérzett. Ez egy folyamat, nem fekete-fehér dolog. De voltak nagyon kellemetlen helyzetek, mert az emberek néha brutálisak tudnak lenni. De megvan a magam hozzáállása, bízom magamban és abban, amit csinálok. És ennek a munkának az is része, hogy nem szerethet mindenki, nem fogja mindenki ugyanúgy látni, amit csinálsz.” LETÖLTÉS VÁSÁRLÁSAz Underworld magazin 2026. júliusi számából.

megtekintés     »     moonspell, fernando ribeiro