ROLLING STONES: Foreign Tongues

2026. 07. 11. 07:17   »   kritika   »   U2609

kiadó: Polidor Records   
»   szöveg: György Zoltán

Mit tud írni az egyszeri kritikus „a világ legnagyobb rock and roll zenekarának” 25. stúdióalbumáról? Sőt, mit mer írni, úgy, hogy az ne tűnjön blaszfémiának, vagy okoskodásnak? Egy olyan zenekarról beszélünk, akik 64(!!!) éve velünk vannak, milliók életére voltak hatással, és minimum a rockvilág fele belőlük merített inspirációt. Egy olyan zenekarról, ahol a 82(!!!) éves énekes és gitáros a kezdetektől együtt vannak, de még mindig tiniket meghazudtoló energiával és lendülettel járják a világot. Egy olyan zenekarról, akiket én magam is szinte heti szinte hallgatok már több mint 45 éve, és nem tudom megunni. Megpróbálok mindenféle rajongás, ömlengés és egekig magasztalás helyett kivételesen inkább a tényekre hivatkozni. A Hackney Diamonds három éve szinte a semmiből jött, és nem csak én voltam azon a véleményen, hogy kb. a ’70-es évek vége óta nem csinált ilyen jó lemezt a banda. A klasszikus értékek megőrzése mellett is fiatalos volt, esszenciája mindannak, ami miatt tényleg a Stones az egyik legtöbbet emlegetett banda a világon. És most itt a Foreign Tongues, és ahogy az várható volt, abszolút folytatása az előzőnek, kvázi dupla album is lehetett volna. Köszönhető ez elsősorban Andrew Watt producernek, ennek az alig 35 éves zseninek, aki rengeteg pop/rock bandával (Lana Del Rey, Iggy Pop, Blink-182, Foo Fighters) dolgozott már együtt hihetetlen magas szinten, de esetünkben a legfontosabb, hogy neki köszönhetjük Ozzy utolsó két fantasztikus albumát is. Ha láttad a dokufilmet, akkor tudod, hogy ő rángatta ki Ozzyt a depresszióból, ő segített a dalírásban, szedte össze a bandát, stb, stb. Azért is tértem ki erre, mert ugyanezt a párhuzamot vélem felfedezni most a Stones kapcsán is. Watt egy igazi rockrajongó, aki azért akar Stones- vagy Ozzy-lemezt csinálni, mert rajong értük, új lemezt akar hallgatni és arra bulizni. Addig nyüzsög, míg tető alá nem hozza. Irigylem a munkáját! Két meghallgatás után annyit tudok írni, hogy az őj album úgy tökéletes, ahogy van. Valójában a nyitó Rough and Twisted és In the Stars kettőse már május óta folyamatosan pörög nálam, így a két dal után nem is vártam mást. Ahogy az előző albumon, úgy itt is megidőződnek a rock ’n’ roll mellett a Stones különféle korszakai a bluestól (Ringing Hollow) a soulon át (Jealous Lover) a diszkóig (Never Wanna Lose You). Kapunk egy Amy Winehouse- (You Know I'm No Good) és egy Chuck Berry- (Beautiful Delilah) feldolgozást, hálásak lehetünk az utolsó Charlie Watts-cal felvett dalért (Hit Me in the Head), élvezhetjük Keith Richards füstös bluestorkát is (Some of Us), vagy vadászhatunk a vendégművészek játékára. Most is illusztris a névsor: Paul McCartney, Robert Smith (The Cure), Chad Smith (Red Hot Chili Peppers), Steve Winwood és Bruno Mars. És persze Andrew Watt, aki nem csak producer, de két dalban társszerző, és számtalan hangszeren is játszik a lemezen. A Hackney Diamonds három év alatt nem tudott kikopni a lejátszóból, most megkapta a párját, tényleg mintha duplaalbum lenne. Ahogy egy Use Your Illusion esetében is a mai napig bármikor előveszem, lefut a két lemez együtt, biztos, hogy ezt is párban fogom kezelni, de azt hiszem, hogy ezt soha egy percig nem fogom bánni vagy unni. Az Underworld magazin 2026. szeptemberi számából.

megtekintés     »     rolling stones