BOUNDARIES: Yearning: The Unbeautiful After

2026. 07. 12. 05:26   »   kritika   »   U2607

kiadó: Sumerian Records   
»   szöveg: Bali Dávid

A kortárs metalcore-zenekarok között a Boundariest tartom az egyik legértékesebb produkciónak, mert bár a hartfordi ötöst a nemzetközi sajtó hajlamos a revival-hullám részeként értelmezni, én nem gondolom ezt helyes megközelítésnek. A zenekar már a 2022-es Burying Brightness albumán is bebizonyította, hogy a Boundaries zenéjében lényegében kódolva van az a határfeszegetés, amely már a metalcore első hullámát is hajtotta. Az, hogy a személyes tragédiát hogyan lehet beleoldani a zenei szélsőségek keresésébe, miközben a dalok központi kérdése nem pusztán az, hogy mit kezdjünk a szorongással, hanem az, hogyan fogadjuk el, mikor a hiány és a veszteség végül a részünkké válik. A Boundaries életműve ennek köszönhetően a metalcore-hagyományok következetes folytatásaként is értelmezhető. Zenéjükben jelen van az ezredforduló környékének disszonáns, feloldatlan feszültsége, a kétezres évek utáni ikergitáros témaépítés, a Misery Signals-féle komplex, progresszív ritmikájú és aprólékosan kidolgozott gitárbontások melankóliája, valamint az újkori formanyelvek agresszív, breakdownokra épülő szerkezete, ahol minden egyes hangsúly valódi jelentőséggel bír. Mindemellett a Boundaries lemezei ténylegesen a traumák és veszteségek köré épülnek, és ezt a sormintát a Yearning sem töri meg. A lemez több, a zenekar környezetében történt haláleset belső válaszaként született meg. A zenekar pedig hallhatóan emelni akarta a tétet, így Randy LeBouef helyett ezúttal Drew Fulkkal dolgoztak a hangzás kialakításán – kettejükben a műfaj mély megértése mellett a Knocked Loose jelenti a közös pontot, és ezzel az együttállással a Boundaries is el tudott mozdulni a koszosabb, korai metalcore-t idéző megszólalástól egy erőteljesebb, mélyebbre hangolt irányba. A tizennégy számos lemez a már megszokott módon attól válik nagy egésszé, ahogy a Boundaries irányítja a figyelmet a különböző hagyományok közötti átmenetekkel. A dalok többségét a feszült, gitár- és ritmusvezérelt váltások határozzák meg, de a May This Pain Never Leave slágerérzékenysége, a Torn Wide Open hátborzongató átvezetése, valamint az Unequal Vote korai The Ghost Inside-ot idéző sodrása mind azt igazolják, hogy a zenekarra nem lehet úgy tekinteni, mint egy produkcióra, amely csupán imitálja a metalcore egyes korszakait. A Boundaries a saját üzenetének rendeli alá ezeket az időszakokat és azok formanyelvi sajátosságait, miközben a végeredmény nemcsak szerethető, hanem túl is mutat önmagán, és – szemben megannyi revival-zenekarral – annak köszönheti valódi mélységét, hogy minden pillanatában hiteles marad. A Boundaries valószínűleg soha nem lesz széles közönségek kedvence, és nem áll előttük olyan út, mint az Architects vagy a Parkway Drive előtt, de nélkülük a kortárs metalcore felhozataláról nem lehet, és nem is érdemes beszélni. Az év egyik, ha nem a legjobb műfaji megjelenése, amely megérdemli a rá szánt időt. LETÖLTÉS VÁSÁRLÁSAz Underworld magazin 2026. júliusi számából.

megtekintés     »     boundaries