JOE HOLMES: Joe Holmes

2026. 07. 12. 14:43   »   kritika   »   U2609

kiadó: Org Music   
»   szöveg: Schmidt Péter

Az idén 63 éves amerikai gitáros nevét itthon a legtöbben akkor hallottuk először, amikor Ozzy Osbourne 1995-ös Ozzmosis albumának megjelenése után Zakk Wylde helyén bukkant fel a Madman turnécsapatában. Pedig emberünk nem a semmiből katapultálva érkezett Ozzy mellé: David Lee Roth oldalán már megjárta a tengerentúli arénákat, előzőleg pedig a Lizzy Borden soraiban pengetett, koncerteken és a kitűnő Visual Lies albumon egyaránt. Ozzyval vállvetve egészen 2001-ig nyomta, azonban a Down To Earth albumon már nem játszott, habár három olyan dal azért felkerült oda, amelyekben társszerző volt. Túlzottan látható aktivitást ezután nem mutatott, egészen 2015-ig, amikor is egy Farmikos nevű formáció tagjaként vett részt egy album elkészítésében. Társai ezen Robert Trujillo basszer, Brooks Wackermann dobos (Bad Religion) és Robert Locke énekes (Laidlaw) voltak. Ezt az anyagot nem hallottam, viszont élek a gyanúperrel, hogy a mostani lemez – elhagyva a meglehetősen béna Farmikos nevet – lényegében ennek a voltaképpeni folytatása lehet. Gondolom ezt leginkább abból, hogy a tagság háromnegyede ugyanaz, mint 2015-ben, mindössze az ütős poszton történt csere, Wackermann helyére ugyanis Mike Bordin érkezett, ezen a korongon már az ő kalapálását hallhatjuk. És hogy mit hallhatunk ebben a 43 percnyi nyolc dalban? Olyasfajta gitárcentrikus hard rock/metal muzsikát, ami úgy nagytotálban valahol a Black Label Society, az újkori Alice In Chains és a Kill Devil Hill halmazainak közös metszetében helyezkedik el. És persze meg kell itt említeni a mindenható Black Sabbathot is, mint eme három zenekar közös eredőjét. A zsíros-masszírozós riffelés talán az, ami a leginkább idézi Zakk Wylde-ékat, a borongósabb hangulat és az ezt kifejezni hivatott énektémák pedig sokszor juttatják eszembe Jerry Cantrell társulatának munkásságát. Ahogy pedig mindezzel organikusan épül össze a villantósabb-rafináltabb, klasszikus hard rock/metal gitármunka (Randy Rhoads személyesen is tanította Joe-t!), az elég jól hozza a Kill Devil Hill-érzést, ott élnek ennyire szép szimbiózisban ezek a több irányból érkező hatások és kifejezésmódok. A megszólalás egyébként abszolút természetes és lecsupaszított, csak a hangszerek és az énekhang, zéró cukormáz – „no sugar added”, hogy úgy mondjam. A producer Rich Mouser remek munkát végzett, ez vitán felül áll. Ehhez az organikus megközelítéshez pedig tök jól passzol Robert Locke kissé nyers orgánuma – inkább érzem őt ösztönös, semmint igazán képzett énekesnek, de hallhatóan van egyfajta veleszületett dallamérzéke, ami itt remekül működik. A Trujillo/Bordin ritmusszekciót méltatni pedig nyilván nem kell, a nevek önmagukért beszélnek (ugyebár ők ketten is megfordultak Ozzy mellett anno). Első ismerkedéshez két dalt ajánlok, a BLS módjára radírozósan riffelős Cross Eyed Stare-t és a Sabbath/AIC-jellegű The Deadfallt – utána úgyis beránt majd az egész lemez. Nekem ez baromira tetszik. Az Underworld magazin 2026. szeptemberi számából.

megtekintés     »     Joe Holmes