LEFT TO DIE: Initium Mortis

2026. 07. 17. 15:00   »   kritika   »   U2607

kiadó: Relapse Records   
»   szöveg: Bali Dávid

Miközben Matt Harvey a Gruesome-mal folyamatosan adaptálja sajátos megközelítésben a Death hagyatékát – legutóbbi lemezükkel, a Silent Echoesszal a Spiritual Healinget és a Humant lövik körbe –, 2022-ben életre hívott egy projektet az árulkodó nevű Left To Die formájában, ahol Gus Rios, a Gruesome dobosa mellett két egykori Death-tag, Rick Rozz gitáros, valamint Terry Butler kapott kedvet ahhoz, hogy felidézzék a zenekar korai időszakát. És gondoljunk bármit is a Gruesome-ról, na meg annak kapcsolódó debütálásáról, a Savage Landről – ami nagyban támaszkodik a Scream Bloody Gore-ra és a Leprosyra –, az már az első turnébejelentéseket követően nyilvánvalóvá vált, hogy az old school death metal projekt több évtizedes rajongói hiányt fed le. A Left To Die a retrospektív koncertprogramjával közben kétszer is megjárta Budapestet, és az élő teljesítmény alapján sem lehetett oka senkinek sem panaszra. Elvégre a Death korai időszaka az old school death metal mindmáig meghatározó csúcsteljesítményei közé tartozik, Rick Rozz pedig már akkor ott volt Schuldiner mellett a Mantasban is, mielőtt az időközben nevet és identitást váltó zenekar elkészíthette volna bemutatkozó albumát, amiről aztán Rozz ki is maradt – jelentősége a Leprosyban vált végül történelmi mérföldkővé. Erről az átmeneti időszakról emlékezik meg az árulkodó borítójú Initium Mortis, ami semmiképp sem tekinthető hagyományos értelemben vett bemutatkozásnak. A kiadványon olyan, valóban történelmi jelentőségű demós dalok vannak stúdiókörülmények között rögzítve a Left To Die tagsága által, amelyek nemcsak alapjaiban határozták meg az extrémzene formálódását 1983-tól kezdve, hanem amelyek nélkül aztán a Death sem találhatott volna rá a Scream Bloody Gore hangzásvilágára. Ilyen értelemben vitathatatlan a felvétel kordokumentum-jellege, és az, hogy ezek a határfeszegető, ambiciózus dalok igazán magas színvonalon szólalnak meg, tökéletes átmenetet biztosítva annak megértéséhez, hogy végül az old school death metal is hogyan forrhatta ki magát az extrémzene zabolátlan, szélvészgyors, minimalista pengetéseiből, amiben a látszólag szűk alkotói paletta mégsem jelent korlátokat. A Mantastól megörökölt Rise Of Satan nyitó bontogatásának látnoki ereje van, ahogy a Death By Metal feszes riffelése is a végletekig feszítette a műfaji kereteket, de általánosságban is igaznak érzem, hogy ilyen megszólalással az Initium Mortis újragondolt demói is jóval túlmutatnak azon, hogy egy kamasz trió a Nasty Savage, a Venom és a Sortilège hatására hogyan állított feje tetejére egy egész szubkultúrát azzal, hogy kijelölte az esztétikai és hangzásbeli feltételeit annak, amit ma old school death metalnak hívunk. A személyes fenntartásaim elsősorban morálisak: ezeknek a demófelvételeknek a jelentőségét semmi sem vitathatja vagy kicsinyítheti, de bizonyos szempontból az sem véletlen, hogy ezek többnyire demók maradtak. A Scream Bloody Gore-hoz vezető úthoz szükség volt minden itt újrafelvett dalra, de végül a Scream Bloody Gore vált azzá a felvétellé, ami aztán meghatározta az egész műfajt is. Emiatt kicsit olyan érzésem volt a lemez bejelentésekor is, mint amikor a Massacre 2014-ben a Back From Beyonddal visszatért a saját múltjához. A hasonló, tudatosan múltidéző gesztusok számomra nem növelik tovább az életmű árnyékát, nem feltétlenül adnak további mélységet sem, de nyilván ártalmasnak sem titulálom őket. Ennek fényében a Left To Die felvétele valóban tekinthető hiánypótló vállalkozásnak – az egyetlen kérdés az lehet talán, hogy a motivációk emögött mennyire önzetlenek. Ezt nem tisztem megválaszolni, és az Initium Mortis dalai így alanyi jogon kerülnek majd a Left To Die-koncertek setlistjébe, másodvirágzást adva egy alapvetően is nagyon izgalmas időszak meghatározó korlenyomatainak, de a Death-életmű fényében is tudnunk kell ezt helyi értékén kezelni. Mindenesetre az vitathatatlan, hogy a Schuldiner-féle életmű él és virágzik, és ezzel alighanem egy rajongónak sem lesz problémája. × × × „Vagyok elég koros ahhoz, hogy ezek a dalok nekem (is) szóljanak. Abszolút átjött a feeling, olyan sallangmentes, pusztító, egyszerű, primitív(?), magával ragadó old school death metal ez, ami ma talán még jobban megállja a helyét, mint a dalok keletkezése idején, 1984-ben, amikor többnyire csak néztünk az ilyen brutális zene hallatán, hogy ilyet is lehet? S akkor a Left To Die értékmentő munkáját még nem is említettem.” – Gyuricza Ferenc / 9 pont „Ezek ’apokrif dalok’, olyan korai Mantas/Death-nóták, amik nem kanonizálódtak. Nem tudom, mi volt az eredeti szerzői értékelés, de tény, hogy nem kerültek albumra. Még a Death by Metal és a Legion of Doom sem. Ez gyakorlatilag a Death DNS‑e, a későbbi klasszikusok nyers alapjai, amire ráhúzták a Scream Bloody Gore hangzásvilágát. Ezekből Chuck később sokkal jobb dalokat írt. Death‑mércével ez inkább archívum, tribute-ként hangulatos, önálló album­ként viszont középszerű.” – Kánya Ferenc / 8 pont „Én nem úgy fogom fel ezt a lemezt, ami azért készült, mert a tagok nem képesek önállóan zenét alkotni. Sokkal inkább egy hiteles és őszinte tisztelgés a legendás Death zenekar előtt – a régi dalok így zsenijükhöz méltón, új, modern köntösbe öltöztetve juthatnak el az értő közönséghez! A borító eszményi! Respect!” – Dimmurtal 953 / 9 pont (Underworld Klub)

Hallgasd meg a zenekar Bandcamp-oldalán!

megtekintés     »     left to die, death