NEVERMORE, WOLF – Barba Negra

2026. 08. 01. 05:16   »   beszámoló   »   U2609

szöveg: Schmidt Péter, Uzseka Norbert   
»   fotó: Uzseka Norbert

A magyar közönség Európában az elsők között lehetett tanúja a Nevermore új felállásban való visszatérésének – ráadásul a legtöbb óvilágbeli dátummal ellentétben nálunk nem fesztiválon a délutáni verőfényben, vagy előzenekarként negyven percben, hanem headliner státuszban, teljes műsoridővel játszhattak. (Köszönet érte innen is a Concertónak!) A koncert eleve örömteli hírét pedig csak fokozta, amikor kiderült, hogy felvezetés gyanánt az a svéd Wolf szolgál majd, akik nálam már lassan negyedszázada bakancslistás státuszban vannak – amin eddig nem is nagyon volt módom változtatni, tekintve hogy személyükben kimondottan keveset koncertező formációról beszélhetünk. Kettős okom volt tehát várni erre július végi estére – és előre elárulom, összességében nem is kellett csalódnom. Az intro hangjaira egy egész komoly háttérvászon előtt a deszkákra masírozó Niklas Stalvindékat már egy meglehetősen szép számú publikum fogadta. Nagyjából háromnegyed órás, kilencdalos szettjük sajnos elég gyenge megszólalással indult, tompa és szinte teljesen gitármentes sound hűtötte le a kezdeti lelkesedésemet a Shoot To Kill és a The Bite kettőse közben. Az ezeket követő Shark Attacktől kezdve szerencsére javulásnak indult a hangzás, és bár tökéletes a végére sem lett, azért a szett közepére belőtt Shadowland lemezes daltrió – The Ill-Fated Mr. Mordrake, Dust és a címadó – már elfogadható hangminőségben szólalt meg. A banda legutóbbi albumát ez a három nóta képviselte, ezeken túl pedig a Voodoo, a Skull Crusher és a Speed On képviselték még a Wolf korábbi korszakát. Sajnos a legrégebbi érát teljesen hanyagolták, így a nálam fovarit státuszú Evil Starról sem játszottak semmit – de itt és most ennek is örülni kellett. Talán egyszer egy saját klubbulin elcsíphetem még őket valahol-valamikor, és majd akkor... Az énekes-gitáros-agytröszt Niklas által vezényelt kvartett egyébként különösebb hókuszpókuszok nélkül, de alapból szimpatikus kiállással ügyködött (még talán a King Diamond csapatában edződött basszer, Pontus Egberg mozgott a legtöbbet), náluk tényleg a nóták beszélnek elsősorban. Azokkal pedig nem is volt gond, a maguk svédes melodikusságát a klasszikus Judas Priest és Accept hatásaival, meg Mercyful Fate-jellegű, libabőrösebb hangulatokkal ötvöző, hasító old school metaljuk élőben is tök jól működött. Habár a Nevermore miatti feszült várakozás – érthető módon – szinte tapintható volt a levegőben, a Wolf műsorát is jól levette a közönség, teljes mértékben megérdemelték a minden nóta után kissé hangosabbra váltó ovációt. Tényleg remélem, hogy nem utoljára találkoztunk. (SP)

Bezár

Bezár

Bezár

Bezár

A seattle-i Nevermore a ’90-es évek második felének és a 2000-es évek első évtizedének egyik legfontosabb metalzenekara volt, a heavy, power, progresszív, thrash és death elemeket újítóan alkalmazták, bebizonyítva, hogy lehet még újat mutatni a metalban anélkül, hogy abban idegent is beleerőszakolnánk. 2011-ben láttuk őket utoljára, akkor oszlottak fel. Warrel Dane, az emblematikus énekes, akinek fazonja, énekstílusa, dallamai, szövegei mind őrült zsenit mutattak, 2016-ban járt utoljára nálunk, és 2017 decemberében hunyt el. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy ezek után még legyen Nevermore, de hát végül csak lett. Láttunk már ilyet, de még mennyit. És egy ideje (s különösen a Death To All júniusi koncertje óta) máshogy állok az ilyesmihez. Egyrészt megértem, hogy Jeff Loomis gitáros, a zenekar másik meghatározó arca, fő dalszerzője, és az amúgy szintén zseniális dobos, Van Williams szerették volna még játszani a dalaikat. Jeff Arch Enemy-s kitérője után pláne (bocs, de az vele is csak lakossági metal volt). Minden joguk megvan ehhez, pláne, ha érdemes segédeket találnak, és Loomisról lévén szó ezt azért borítékolni is lehetett. Másrészt azt gondolom, hogy ha mondjuk Vivaldi vagy Bach nélkül tilos lenne előadni a műveiket, akkor az egyetemes emberi kultúra nagyon sokkal szegényebb lenne. Kérdés, hogy ha már majd mi mind nem leszünk, lesz-e még bárki, aki igyekszik az eredetihez híven vagy a maga feldolgozásában Nevermore-dalokat játszani, de hogy a rock/metal óriásainak, mint mondjuk a Led Zeppelin, a Black Sabbath vagy a Metallica, jó eséllyel még nagyon sokáig lehet majd élőben is hallani a dalait, abban biztos vagyok. Azon is el lehet filózni, vajon Warrel mit szeretett volna. Könnyen feltételezhető, hogy ő is azt szerette volna, ha életben tartják az örökségét, az életművét. De a halottak nem énekelnek, nem tudják megmondani, hogy mit szeretnének, és a tudomány jelen állása szerint lóf*szt se tudunk arról, mi van valójában a halál után. Úgyhogy csak az élők dönthetnek arról, élőben akarják-e még hallani, élő emberek által, ezeket a dalokat. És persze, hogy fenntartásokkal mentem a Barbába. Warrel a nemzedékem egyik legkimagaslóbb művésze volt, hiába, hogy a Nevermore sosem lett világsztár. Pótolhatatlan minden szempontból. De azt én is láttam-hallottam a netre felkerült videókon, hogy Berzan Önen, a helyére talált török izompacsirta képes elénekelni mindent, amit Dane tudott. Aztán a koncerten kb. három dal nem telt bele, és a többséget maga mellé állította az ember. Egy dolog, hogy a pincemélytől a sikolyokig mindent kiénekelt. De mellé egy szerethető, jófej fazon, aki pont annyit és úgy tett meg frontemberként, ami ahhoz kellett, hogy meggyőzze a népet. Warrelnek amúgy szinte ellentéte, kb. ilyen lett volna Sámson, ha nem b*szik ki vele a nője, megéri az ősz szakállas kort, s elmegy prófétának. Szuggesztív, abszolút metal fazon. A másik török vendégmunkás, Semir Özerkan basszeres és az ifjú Jack Cattoi gitáros becsülettel hozta, amit kellett, s előbbi humorával és vokáljaival is hozzátett az összképhez. Loomis csak a végén oldódott fel kissé, de ő mindig is olyan volt, mint egy öldöklő angyal, és továbbra is olyan hidegrázást okoztak a szólói és riffjei, mint a régi szép időkben. Arra mondjuk nem számítottam, hogy az alapvetően zúzós, koncertfavorit nyitány (Beyond Within, My Acid Words, Enemies of Reality, Engines of Hate) után a borult, lassan kibontakozó Sentient 6 – This Godless Endeavor alatt fog végképp elszabadulni a pokol és beindulni a pogó és circle pit. Itt ért be nálam is az első masszív borzongás, amit számos további követett. Bár a Wolf nem szólt jól, a Nevermore hangzása alapvetően eléggé rendben volt, ráadásul a szellőzőrendszer is fújt reánk némi hűvöset, így a legrosszabb, amitől tartottam, nem következett be. Sőt. Annyira jól játszottak, hogy a teljes diszkográfiát is boldogan meghallgattam volna. Azt sajnálom, hogy nem fért bele a két első lemezről és az EP-ről semmi, és hogy azért főleg a zúzós tételeket tolták, olyan nagyon csemege-számba menő dal nem került a programba. De azért a nyilván Warrelnek küldött Heart Collector és a Believe in Nothing megtette a magáét (ritkán látni ennyi csatakosra izzadt negyvenes-ötvenes figurát így elérzékenyülni). A csúcspont persze a záró The River Dragon Has Come volt, minden idők egyik tökéletes metalszerzeménye, egy hátborzongatóan zseniális, félelmetes energiákat megmozgató dal, melynek köszönhetően aztán még hajnali egykor sem bírtam elaludni. Mert egyszerűen sokkoló élmény volt, hogy Warrel fizikai jelenléte nélkül is mennyire élt a zene. Azt gondolom, hogy ha Loomis úgy dönt, ír új Nevermore-dalokat ezzel az új felállással, akkor azt tiszteletben kell tartani, mert megérdemli. És kíváncsian várom, mert zseniális muzsikus. Warrel mindig hiányozni fog, de amit adott életében, amit ránk hagyott, az még ezen a koncerten is ragyogott, természetesen neonfeketében. (UN) Az Underworld magazin 2026. szeptemberi számából.

További képek itt!

megtekintés     »     nevermore, wolf, barba negra