SAVATAGE, VISION DIVINE – Este, Castello Carrarese

2026. 08. 03. 06:53   »   beszámoló

szöveg: Szigetvári Krisztián   
»   fotó: Kohári Gabriella

Ezen a nyáron valósággal dúskálunk a jobbnál-jobb hazai koncertekben, a július második fele különösen sűrűre sikerült, mégis van az a zenekar, amiért érdemes külföldre ellátogatni. A Savatage zenéjének különlegessége miatt nagyon kedves számomra és csaknem harminc éve életem része, de eddig lemaradtam róluk élőben, így a tavalyi újraaktivizálódás után eljött a várva-várt pillanat, hogy megnézzem őket. Az idei koncertkörút Magyarországhoz egyik legközelebbi helyszínét sikerült kiválasztani, ami azért így is a világ végének tűnt, mire busszal és vonattal elértük a Padovától délre fekvő Estét. Igazán szürreálisnak hatott a körítés, a történeti hangulattal bőven átitatott este-i várkastély belső udvarán felállított színpad, és külön öröm, hogy ezúttal kedves feleségem is elkísért, így családi programmal és városnézéssel társult az Este-i Zenei Fesztivál-os részvételünk. A beléptetést követően kb. ezer fő körüli közönség gyűlt össze, német szót ugyan hallottunk, magyart nagy meglepetésre egyáltalán nem; ez egy kis közbenső állomás volt a zenekar számára az előző napi Pompejiben lezajlott nagyzenekaros és a rákövetkező wackenes fellépés között. Az olasz Vision Divine még világosban melegítette be a színpadot, kissé lebutított hangzáskép mellett lelkesen adták elő a már szintén jó húszéves progresszív és power metal keresztezéseként létrejött szerzeményeiket. Valahol a Rhapsody és a Vanden Plas közé tehető a muzsika, a Rhapsody szimfonikus oldalát és a Vanden Plas zsenialitását kivonva a képletből. Egyébként egyáltalán nem voltak rosszak, 45 perces programjuk java a 2004-es Stream of Consciousness című lemezükre támaszkodott, ahol ugyanaz a Michele Luppi énekelt már, aki tavaly tért vissza a zenekar élére és mesélős, néha sikongós hangja önmagában ígéretessé tette a teljes zenekart. Természetesen a többiek is jól játszottak, a dobos látványosan ütött, a gitáros pedig nem csak talpig fehér megjelenése miatt volt üde színfolt, hanem remek futamai és szólói miatt is.

Aztán jött az átszerelés, a dobok és a billentyűs hangszerek leleplezése, majd a vártornyok és a telihold alatt megkezdődött a majdnem két órára rúgó főprogram, melynek során a Savatage minden korszakát felvillantotta, szépen merítve szinte mindegyik lemezről és ötletes vetítésekkel kísérve a rendkívül széles skálán mozgó dalokat gyönyörű hangás mellett prezentáló héttagú(!) zenekart. Egy kis Morphine Child-os beköszönés az utolsó sorlemezről, majd a Dead Winter Dead / Jesus Saves / Taunting Cobras kezdőhármas mindenkit meggyőzhetett arról, hogy a kilencvenes évek második felét 5/6 arányban képviselő felállása nem is lehetne jobb formában. A Believe alatt aztán kiegészültek a felvételről bejátszott Jon Olivával, akit élőben két billentyűs helyettesített, ha már pótolni nem is lehetett a távolról is támogatást nyújtó zenekaralapítót. Látszott, hogy hosszú kihagyás után a zenekar minden tagja újult erővel és óriási lelkesedéssel veti bele magát a régen játszott dalokba, és míg tavaly erőteljesen Wake of Magellan fókuszúak voltak a koncertek, addig idén jóval szélesebb a választék. Nagy kedvencem a fenti lemez, de egyáltalán nem bántam, hogy hallhattam a korai, vadócabb dalokat is, melyek a maguk egyenesvonalúbb, poweres műfajában legalább olyan minőséget képviselnek, mint a későbbi rockoperás, musicales hangulatokkal átitatott dalok. A Savatage mindig is nagyon erőteljes volt a történetmesélésben, ez az első korszakban legkésőbb a Streets rockopera környékére biztosan mindenki számára világossá vált, erről a lemezről a fent említett Jesus Saves (miközben hallgattam, a fülemben ment a D.T. Jesus verzió is) és Believe mellett a roppant hangulatos Tonight He Grins Again hangzott még el. A Taunting Cobras után hárommal a Handful of Rain és a Chance érkezett egymásután, lemezsorrendben játszva, és itt kezdett csak igazán rohangászni a hátamon a hideg a többszólamú ének hallgatása közben. Ilyesmit metalzenekartól még nem hallottam, jó volt ezt ilyen minőségben élőben is megtapasztalni. És még hol volt a vége! Az előző napi, Pompeji római színházában játszott koncert klasszikus zenével átszőtt hatása nem múlt el nyomtalanul aznapra sem, mivel ezt követően egybefűzve érkezett instrumentális blokként a Temptation Revelation és a Prelude To Madness. A turné elnevezését is utóbbi dal ihlette, így szerencsére nem maradt ki. Tovább sorjáztak a jobbnál-jobb dalok és különböző hangulatok: a Dead Winter Dead a címadón kívül a fagyos hangulatú This Is The Time (1990) dallal, a Magellan pedig csupán a varázslatos részekkel bíró Hourglass-szel képviseltette magát, de ezek is képesek voltak megidézni a teljes lemezt és a mögöttük húzódó történeteket. Az Hourglass igazi különlegesség a másodjára is felcsendülő többszólamú énekkel és a záró mesés dallamokkal, már a délutáni beálláson is játszották, amit a belvárosi szállásunk tetőteraszáról hallgattunk figyelmesen. A nagy kedvencek mellett ezúttal az Edge Of Thorns dalai okoztak nagy meglepetést, számomra ez mindeddig kissé radar alatti lemez volt, pedig a Criss Oliva hattyúdalának bizonyuló album tele van remek slágerekkel a nyilvánvaló címadón kívül is. Ezúttal a Lights Out, a Miles Away és a turnén először játszott All That I Bleed hangzott el. (A harapósabb Damien sajnos nem, pedig reménykedtem, mivel a délutáni hangpróbán még eljátszották!) Igazi meglepetés volt viszont középtájon a Warriors a Power Of The Nightról, itt turnédebüt keretében Chris Caffery egymaga idézte meg a két Olivát, hiszen a gitározás mellett a nyersebb énektémákat is magára vállalta. A kétórás játékidőt alulról súroló koncertet a Gutter Ballet / Edge of Thorns / Hall Of The Mountain King triász zárta, majd megannyi hanggal és hangulattal fülünkben távoztunk a várkerten át a helyszínről. Jó lenne ezt az élményt jövőre a magyar közönségnek is megtapasztalnia.

megtekintés     »     savatage, vision divine