FUMING MOUTH: The Ringing Bell

2026. 08. 03. 07:12   »   kritika   »   U2609

kiadó: Triple B Records   
»   szöveg: Bali Dávid

A miltowni Fuming Mouth a Black Breath óta a leghatásosabb olyan zenekar, amelyik alapvetően a hardcore/punk szubkultúrából érkezik, és közben mégis a death metal hangzását, hagyatékát formálja saját képére. Ebben a szűk keresztmetszetben egész színterek alakultak ki az elmúlt tíz évben – a Frozen Soullal nemrég foglalkoztunk, a tavalyi évet a Tribal Gaze új albuma nyerte meg, míg a Gatecreeper legutóbbi lemezével már letért erről az ösvényről –, viszont mindig kulcskérdés maradt, hogy ezt a törékeny egyensúlyt milyen arányérzékkel lehet igazán működtetni, izgalmasan tartani. A Fuming Mouth esetében pedig a személyes tragédiafeldolgozás az a mozgatórugó, amitől a The Ringing Bell az év egyik legjobb anyaga lett. A Mark Whelan énekes-gitáros vezette zenekar már tizenhárom éve aktív, viszont az alkotófolyamatok lassú, kiszámíthatatlan természetére nagyban rányomta a bélyegét Whelan leukémiája. A frontembert 2021-ben diagnosztizálták vérrákkal, 2022-ben átesett egy sikeres műtéten, de ezzel együtt is a 2023-as Last Day of Sun című nagylemez egy átmeneti, felkavaró kiadvány lett. A lemezt a Nuclear Blast adta ki, és a remélt áttörés elmaradt. Mivel a Fuming Mouth természetében nem metalzenekar, Whelan tragédiája pedig arra az őszinteségre épít, amit saját szubkultúrája követel meg, nem volt olyan állapotban és nem olyan dalokat hozott, amikkel a széles értelemben vett metalos közönség vette volna a lapot, így a produkció vissza is tért eredeti kiadójához, a bostoni hardcore-fellegvár Triple B-hez. Itt jelent meg a Fuming Mouth debütalbuma is, valamint Whelan előző zenekarának életműve is (Buried Dreams), de a visszaigazolásnál nagyobb híre ment annak, hogy a zenekarhoz a Slipknot egykori dobosa, Jay Weinberg csatlakozott. Nem lehet – és szemellenzősség is lenne – elvitatni, hogy Weinberg dobjátéka milyen lüktetést és dinamikai szabadságot kölcsönöz az egész albumnak. A Fuming Mouth sosem volt ennyire hatásos, és ez nagyban köszönhető annak, hogy kísérletezés helyett szűk eszköztárból dolgoznak, de azt maradéktalanul kisajátítják. A HM2-es, Entombed-módon reszelős riffek okos arányérzékkel törnek meg felezésekkel vagy felhúzásokkal, miközben a dalok lüktető pumpálása nem pusztán a csodálatos hangzáson keresztül él – Kurt Ballou pontosan tudja, mi kell ehhez a hangzásvilághoz –, hanem azt az érzetet kelti, hogy a ’Last Dayen kipróbált oldások mostanra értek be igazán. Ennek legékesebb példája a címadó dal, amiben egy, már-már a Baronesst megidéző, keserédes énekdallam vonul végig, ami az előző album nélkül nem valósulhatott volna meg, viszont pont annyira átütő ereje van a The Ringing Bellnek, hogy a ’Last Dayt majdhogynem előtanulmánnyá teszi. Mindemellett az alig félórás lemezen azok a pillanatok ülnek a legjobban, amikor a doomos húzású, marcona hangzatokból épülnek fel a Fuming Mouth dalai. Főleg az album második felén találni ilyen kíméletlen szerzeményeket (Hidden in the Moor, vagy a Carpenter-hatású billentyűkkel színezett Barbarian Scourge), amik ráerősítenek arra az érzésre, hogy a svéd death metal feszessége és a hardcore/punk dalszerkezetei mellett a Fuming Mouth által megteremtett világ kihagyhatatlan eleme a Paradise Lost öröksége, és ez egy pillanatig sem válik görcsössé vagy manírossá. A The Ringing Bell az év egyik legjobb lemeze, minden pillanatában őszinte és tragikus, miközben zeneileg úgy alkot saját világot, hogy nem akar görcsösen ragaszkodni semmilyen elváráshoz vagy megfeleléshez. A Fuming Mouth hazakerült a számára legjobb kiadóhoz, és kiadta eddigi csúcsmunkáját. Az Underworld magazin 2026. szeptemberi számából.

megtekintés     »     fuming mouth