SINNER: Boom Bang Goodbye

2026. 08. 03. 07:20   »   kritika   »   U2607

kiadó: Reigning Phoenix Music   
»   szöveg: Schmidt Péter

Az új Sinner-lemezzel az énekes / basszer / producer / dalszerző / főnök Mat Sinner számára eljött a búcsú pillanata – no nem a zenéléstől, a koncertezéstől és stúdiós munkáktól, hanem csak ettől a brandtől, amit a ’80-as évek eleje óta építgetett szorgalmasan. A továbbiakban – egyfajta erőkoncentrációként – kizárólag másik csapatára, a Primal Fearre kíván majd fókuszálni, ami tulajdonképpen teljesen érthető annak fényében, hogy nem is olyan rég épphogy csak megmenekült a halál árnyékából. 62 évével matuzsálemnek ugyan még nem mondhatjuk, de a betegség nyilván elég keményen megtépázta ahhoz, hogy átgondoljon bizonyos prioriásokat az életében. Így aztán a Sinner zenekar pályájának lezárása mellett döntött, amit ezzel a valóban különleges albummal pecsételt meg. Ha nagyjából ismered a csapat munkásságát, akkor nyilván tudod, hogy a Thin Lizzy/Whitesnake-ihlette hard rock vonaltól kezdve a harapósabb, Priest/Accept-gyökerű metalon át a finomabb AOR-os dolgokig menet közben elég sok mindenből táplálkozott a Sinner muzsikája, időről időre változó arányban mixelve a különféle hatásokat. A meglehetősen terjedelmes diszkográfiába – húsz soralbumról beszélünk! – óhatatlanul becsúszott néhány átlagosabb anyag, de jó pár egészen klassz lemezt is leszállított Mat és épp aktuális kollektívája. Az 1985-ös Touch Of Sint a magam részéről például kifejezetten szeretem, akárcsak az ezredforduló környékéről a harapósabb, metalosabb The Nature Of Evil/The End Of Sanctuary párost. Az utóbbi pár anyagon újra lazább, hard rockosabb, és egyúttal eklektikusabb irányba fordult a sztori, és ennek végső kicsúcsosodását jelenti a Bang Boom Goodbye. A búcsúlemezre – hogy egy igazi különlegességgel kedveskedjen a híveknek – egy rakás vendéget hívott meg, akik lényegében el is viszik az énektémák jelentős részét. Ronnie Romero, Björn „Speed” Strid, Michael Sadler, Erik Martensson, Michael Bormann és még páran erősítik a vokális oldalt, míg hangszeres vendégként Mathias Dieth és Magnus Karlsson jeleskednek. A szövegek – érthető módon – gyakran afféle visszatekintő, önreflektív jelleggel bírnak, ám búcsúzás ide vagy oda, a daloknak mégis inkább kellemesen derűs, barátságos kisugárzásuk van. És barátunk bizony az utolsó nekifutásra nagyon szépen összekapta magát, ugyanis kifejezetten nívós és hangulatos nóták sorjáznak itt, szám szerint tizenegyen. Az összkép inkább hard rockos, AOR-os irányba húz, de azért például a Hellbreaker vagy a záró Power a harapósabb, metalosabb élt is megvillantják. A részletekbe ezen túlmenően nem mennék most bele, legyen elég annyi, hogy mind produkció, mind hangszeres játék, mind ének, mind pedig feeling tekintetében teljesen okés album ez, Mat méltó módon zárja le vele életének egyik legfontosabb fejezetét. (Mindezek fényében különösen durva baleset a rettenetesen gagyi borító – ami a pontszámomat természetesen nem befolyásolja, ám ettől még érthetetlen.) × × × „A minősíthetetlen lemezborító és az ostoba lemezcím helyenként meg­lepően fogós ének- és gitárdallamokat, továbbá méretes közhelyekből összetákolt, igazi kínrímes dalszövegeket rejt. De az a helyzet, hogy a maga műfajában ezek a dalok a bevont vendégsereglet nélkül is benn­ragadnának nyárra a célközönség lejátszójában, és ezzel nincs semmi baj – nem kell minden albumnak valami igazán mélyről szólnia, és a Sinner a kilépőjén is mindent megtesz a szórakoztatásért.” – Bali Dávid / 5 pont

Hallgasd meg a zenekar Spotify-oldalán!

megtekintés     »     sinner