PERIPHERY, WITHIN DESTRUCTION – Dürer Kert

2026. 08. 04. 10:14   »   beszámoló   »   U2609

szöveg: Bali Dávid

A Periphery több mint két évtizedes pályafutásában számomra az a legnagyobb értékképző, hogy a produkció mindmáig valóban modern, úttörő hangja tudott maradni a progresszív metalnak. Megannyi kortárs produkció elvérzett vagy avittá vált akár rövidebb működés alatt is, és pont egy ennyire érzékeny, technikás hangzásban nagyon vékony a határvonal az öncélúság és az önismétlés között, de azt gondolom, hogy a washingtoni ötös úgy nőtt fel a közönségével együtt, hogy közben mindig képes volt újradefinálni magát. Ugyanakkor a Periphery már több, mint tíz éve nem járt Magyarországon, ami azt is jelenti, hogy időközben felnőtt úgy egy nemzedék, hogy korábban sosem láthatta élőben Misha Mansoorékat. Emiatt pedig nem pusztán annak örültem, hogy a jó előre teltházassá vált koncert megmaradt a számára legtökéletesebb helyszínen, a Dürer Kert nagytermében, hanem annak is, hogy a közönség húsztól hatvanig szinte mindenkit összekötött ezen a fülledt hétfő estén. Na meg abban is biztos vagyok, hogy akik most látták először a zenekart, legalább olyan örömmel távoztak, mint akik hozzám hasonlóan régóta vártak az újbóli találkozásra, főleg, hogy a Periphery azon kevés produkció közé tartozik, akiket az eddigi összes budapesti koncertjén láttam élőben. Az estét a szlovén Within Destruction nyitotta, akiket eddig mindig akaratom ellenére csíptem el, és ez most sem alakult másképp. A zenekar az egyik legmegbízhatóbb deathcore-produkció Európában, hangzásukban nem nélkülözik az elektronikát, az anime-kultúrát és a japán betétdalokból áthallott szokatlan hangközöket sem, de számomra ez a zenekar mindig olyannak tűnt, amelyiknek nem marad érdemi hagyatéka. A deathcore, és általában a modern hangzások korszelleme megköveteli azt, hogy egy produkció független maradjon, és hogy hangkarakterében, valamint koncertprogramjában saját arculata legyen. Ugyanakkor ami általános nemzedéki félelmem, hogy minden ilyen gesztus kérlelhetetlenül elvonja a figyelmet az érdemi dalszerzésről, ami miatt a Within Destruction hatásossága is megragad az élő előadásban. A bent lévő, nagyjából félháznyi tömeg bólogatott, és biztos voltak, akik örültek ennek a szokatlan és alapvetően üdvözölendő párosításnak, de az én kapcsolatom nem változott a zenekarral, és hát amúgy is hálátlan feladat a Periphery előtt hangulatot alapozni. A lemezkritikámban azt írtam az A Pale White Dotról, hogy már nem várhatjuk el tőle ugyanazt a ragyogást, ami a Peripheryt nemzedéki produkcióvá tette, de az elmúlt hónapokban azon kaptam magam, hogy szinte minden hónapban legalább két-három órán keresztül az album pontszerűen élő, halvány mélabúval átitatott dalait hallgatom. Valahol megnyugtató érzés azt megélni, hogy én is a Peripheryvel együtt nőhettem fel – vagy ha úgy tetszik, együtt higgadtunk le –, és abban biztos voltam, hogy az aktuális Európa-turné utolsó előtti állomásán is bőven marad energiája a zenekarnak. A pontosan kezdődő koncert az új lemezt nyitó Obsessionnel kezdődött, és Spencer Sotelo jellegzetes hangja már az első pillanattól kezdve betöltötte a teret. Azért is okos döntés ezzel a dallal kezdeni, mert azzal, hogy a tagok is a dal közben jöttek a színpadra aszerint, hogy kinek mikor kezdődik a saját része, még hangsúlyosabbá vált, hogy a Peripheryben tényleg minden zenész mestere a saját hangszerének, és nagyon kevés olyan produkció van, ahol a színpadi jelenlét mellett a komplex, végtelenül érzelmes és erőteljes dalok ilyen precízen tudnak megszólalni. A hangzás nem mindig állt a koncert mellett, de a gitárok kissé kásás összhatása inkább csak még igazibbá tette az egész élményt, amiben az új lemezről hat dal is helyet kapott, tökéletesen beilleszkedve olyan klasszikusok mellé, mint a Letter Experiment vagy a Facepalm Mute. Egy ennyire terebélyes életműben így is nagyon változatos hangulata volt a daloknak, amik egyszerre hangsúlyozták ki a hangszeres érzékenységen túl azt is, hogy mennyi erő van ezekben a dalokban, legalábbis a Mr. God circle pitjei és a záró Blood Eagle wall of death-je sokaknak marad majd emlékezetes pillanat. Eközben pedig a régebbi dalok mellett (mint a Wildfire vagy a Psychosphere) valószínűleg a zenészek is akkor érzékenyültek el a leginkább, amikor a közönség már tudta a Heaven On High, az Everyone Dies Alone, vagy a számomra abszolút csúcspontot jelentő Unlocking refrénjeit, amit aztán hazafelé mindenki dúdolhatott még magában. Vannak azok a koncertélmények, amikor egy-egy dalnak a teljes kibontakozásához egyszerűen meg kell tapasztalnod azt a megélést, amit a színpadon látsz, és azt gondolom, hogy az A Pale White Dot dalai pontosan olyan szerzemények, amik a Dürer Kert-es koncerttel nyerhették el méltó helyüket sokak szívében. A Periphery érett produkcióként továbbra is az egyik legértékesebb és leginkább meghatározó zenekara a kortárs progresszív metalnak, akik a színpadon láthatóan minden pillanatát megélik saját szerzeményeiknek, és ami még fontosabb, őszintén átadják magukat a közönség visszajelzésének. A koncert alapján pedig az a megérzésem, hogy a visszatérésükre ezúttal nem kell majd tíz évet várni. Az Underworld magazin 2026. szeptemberi számából.

megtekintés     »     periphery, within destruction, live nation, dürer kert