LENNY KRAVITZ, DE’WAYNE – Puskás Aréna

2026. 08. 04. 14:59   »   beszámoló   »   U2609

szöveg: György Zoltán

Nagyon ritkán van olyan, hogy felkészületlenül érkezek koncertre, szeretem beleásni magam a sokszor ismeretlen supportokba, de valahogy most úgy alakult, hogy teljesen ismeretlenül ugrottam neki De’Wayne bemelegítő szettjének. Valamiért egy R&B-előadót vártam, és mivel azzal a zenével engem a világból ki lehet üldözni, azt terveztem, hogy gyorsan belenézek, aztán majd elütöm valamivel az időt, amíg lefut. Annál kellemesebb meglepetés volt, mikor a zenekar már az első dallal egyértelművé tette, hogy ez bizony messze van az R&B műanyag világától egy nagyon kellemes rockzenét fogunk kapni, valahol félúton Prince és a The Struts között. De’Wayne megjelenése, hangja, stílusa egyaránt Prince-t közvetíti, de sokkal dögösebben, rockosabban. Sőt ahogy olvasom, fő inspirációi között Iggy Popot is említi a srác, olyannyira, hogy egyetlen feldolgozásként a Stooges I Wanna Be Your Dogja el is hangzik. A The Struts mint párhuzam egyébként teljesen helytálló, De’Wayne több dala is simán felférne a csapat bármelyik lemezére (Love Rider, June, stb) talán csak annyi a különbség, hogy klasszikus angol stonesos íz helyett itt inkább az amerikai lazább funkys/soulos témák dominálnak többet. Szóval kellemes meglepetés volt a srác, sőt a Biological című dala, ott azonnal dallam tapadást okozott, mentettem is le a kedvencek közé. A 10-12 dalos szett egyébként a tavaly megjelent albumára épült, és aki kiváncsi lett, vagy adna neki még egy esélyt az jövő héten megteheti, ugyanis a Szigeten szintén fellép a csapat. Érdemes belehallgatni! Szinte pontosan két évvel a legutóbbi pesti buli után pont úgy robbant be Kravitz az esti fülledtségbe, amire azt hiszem, mindannyiunknak szüksége volt. Egyhetes nyaralás és egy esküvő volt mögöttem, így kivételesen az ülőhely mellett döntöttem, amit gyorsan meg is bántam. Gondoltam majd eltapsikálok ücsörögve, a legutóbb koncerten amúgy is inkább a nyugisabb bluesos/soulos dolgok voltak kidomborítva, gondoltam csak öregszik ő is, és nem szántja már fel a színpadot. Hát mekkorát tévedtem! Nem voltam felkészülve arra az energiára, ami áradt a csapatból és a dalokból, arra meg végképp nem, hogy Kravitz még 62 évesen is milyen kirobbanó formában van! Nemhogy a korát hazudtolja meg, de mintha megállt volna felette az idő bő 30 éve, itt bizony nyoma sincs fáradtságnak vagy öregedésnek a legkisebb jelének se – sem hangban, sem külsőben, sem előadásmódban! A Bring It On-nal nyitottak, ami a maga kicsit Led Zep-es témájával a lemezen is megdörrent anno, de itt még rátettek egy lapáttal, tömény rockmennyország, egyből az első dalban! Utána a Dig In jól megtáncoltat, aztán a TK421 prince-es, kicsit elektrós funkyja végképp mindenkit feltüzel. Eddigre már a teljes zenekar a színpadon az alap csapatot két vokalista és három fúvós kíséri, olyan összehangban és energiával, ami innentől tényleg megállíthatatlan. Kravitz fürdik a zenében és a közönség imádatában, és tényleg iszonyat szuggesztív a pasi, csak ismételni tudom magam mennyire jó formában van. Az Always On The Runra van az első igazán nagy ováció, zseniális dal, lemez, nem véletlen, hogy a Mama Saidről játszottak a legtöbbet, összesen négy dalt. Egyébként igazi best of show volt, szinte minden albumot megidéztek egy-két dal erejéig, és a két évvel ezelőtti buli kicsit jazzes, improvizatívabb hangulata helyett itt ez most végig egy igazi rockkoncert volt, szinte minden dalnál tekertek egy kicsit a torzítón. Jó példa volt erre pl. az egyik kedvencem a The Chamber, ahol az alap gitárritmus előre hozásával sokkal dögösebb lett a dal, be is ugrott róla a Kiss I Was Made For Loving You-ja. Persze nem hiányozhattak az olyan klasszikusok sem, mint az I Belong To You vagy a Believe, és ez is Kravitz zsenijét dicséri, hogy ezeknél a lassabb tételeknél sem ült le egy pillanatra sem a buli. A koncert végét meg tanítani kellene! Az It Ain't Over 'Til It's Over nyugija után az Again alatt már megy a közönségintegeteltetés (létezik ilyen szó egyáltatlán?), hogy az American Woman és a Fly Away totális őrületbe kergessenek mindenkit, ami végül az Are You Gonna Go My Wayben csúcsosodik. Tényleg tankönyvbe illő ahogy ez az öt dal egymásra épül, és hogy milyen reakciókat váltanak ki a közönségből. És mikor azt hinnénk, hogy innen már nincs tovább, akkor még ott a ráadásban a Let Love Rule több mint 15 perces verziója. Az egyszálgitáros nyitány hamar átmegy egy finom közönség énekeltetésbe, ami csak hangosodik és hangosodik, közben a zenekar részéről már improvizatív blokkok jönnek, amit Kravitz hol a billentyű mellett tombolva, hol a gitárosa előtt a földön ülve tátott szájjal hallgat. Vagy épp lent a közönség között, mert buli alatt többször is leszaladt pacsizni, szelfizni, dedikálni, vizet dobálni. Azt hiszem, élő definíciója lehetne annak a kifejezésnek, hogy „élte a show-t”! Amit még ki kell emelnem, az a hangzás! Lemezminőségben szólt végig, és lemezminőségben játszott a zenekar is. És milyen zenekar volt! A Harold Todd vezette fúvóshármas csodákat játszott, Jas Kayser látványnak sem utolsó (érdekes, hogy Cindy Blackman után ismét női dobosa van Kravitznak), de tűpontos játéka is lélegzetelállító, tökéletesen feszes ritmusszekciót alkottak Hoonch „The Wolf” Choi basszerossal. És hát Craig Ross, aki már 35 éve állandó harcostárs, és tényleg nem véletlen, hogy a buli végén Kravitz is ülve, tátott szájjal nézte a játékát. Sokkal többet kellene róla beszélni, játéka, karizmája alapján ott lenne a helye Jimmy Page vagy Joe Perry mellett. Azt hiszem, ez volt az a koncert, amiről senki nem ment el rossz szájízzel, pedig nagyon széles palettájú közönség volt. A Metallica-pólós rockertől a goth lányokig, a hetvenes nyugdíj bácsitól a harmincas titkárnőkig mindenféle kor, nem és stílus képviseltette magát, Kravitz és csapata pedig egy tökéletes show-val hálálta ezt meg. Az Underworld magazin 2026. szeptemberi számából.

megtekintés     »     lenny kravitz, de wayne, puskás aréna, live nation