SLOW GOAT: Where The Wisest Fear To Tread

Mindig becsülöm azt, amikor egy bemutatkozó nagylemez éveken keresztül készül, és amikor hozzáférhetővé válik, az az anyag nem tartalmaz semmilyen újragondolást vagy űrkitöltést az ide vezető útról. A portlandi Slow Goat esetében ez maradéktalanul igaz, hiszen a korábbi megannyi single-ből, a demóból és az EP-ről sem került fel egyetlen dal sem a közel háromnegyedórás, nyolcsszámos bemutatkozásra, miközben minden egyes dalra szükség volt ahhoz az elmúlt négy évben, hogy a Where The Wisest Fear To Tread ennyire szerethető legyen. A Rosie Peterson énekesnő vezette négyes hallhatóan törekszik a saját hangulat megteremtésére: zenei kódjában benne van a Black Sabbath klasszikus és proto heavy metalos időszaka is, miközben a dalok lebegtető, fuzzos gitártémáiból visszaköszön a desert rock, a pszichedelikus rockzene, valamint a kétezres évek okkult doom rockjának hatása is. Ha profán szeretnék lenni, annyival egyszerűsíteném le a Slow Goat hangzását, mintha a King Womanből hiányozna a mindent átjáró drámaiság, az Acid King pedig a saját hipnotikusságában súlyosabb előképek ösvényét szeretné járni, de egyik sem lenne igazságos. Ez nagyban köszönhető Peterson sajátos énektechnikájának is, amiben benne van a hetvenes évek borzongató, hangulatfokozó előadásmódja is, miközben hangkaraktere sosem veszít szerepet. Ez igaz a hangszeres szekcióra is: bár igazán tűzijátékszerű basszus-dob együttállások a Dark Procession című dalt leszámítva nem tarkítják a sok váltásban és szólóban gazdag felvételt, de az hallható, hogy a lemez az azt író zenészeknek mindenképp mérföldkő a teljesítményükben, és hogy mindent beleadtak abba, hogy a Slow Goat zenei világa egyszerre utaztasson, és legyen is hozzáférhető. Az egyetlen fenntartásom a lemezzel a saját emlékezetességi faktora. Amíg hallgatod, nagyon könnyű elveszni abban a rétegzettségben, amit a dalok nyújtanak, illetve abban az élő hangulatú megszólalásban, ami valódi súlyt ad minden kísérő cinnek és lepengetett hangnak – a masztert Jack Endino (Soundgarden, Nirvana) jegyzi –, de valahogy az átütő pillanatok mégis hiányoznak az általánosságban magas színvonalon megírt és eljátszott lemezből. Az mondjuk kétségtelen, hogy a Visions / Fell Ritual című dal korai Baronesst idéző, Savannah-hangulatú riffje elképesztő hatásos a maga ismétlődésében, a Wilting hátborzongatóan lépkedő gitártémái pedig joggal juttatják az ember eszébe az Uncle Acid korai időszakát, csak közben meg hallod a dalokban annak is a lehetőségét, hogy az ember ne más produkciókra akarjon asszociálni. A műfaj híveinek nagyon erősen ajánlott a Slow Goat bemutatkozása, mert szétfeszíti a bizonyításvágy, és ha az eredeti pillanatok nem is határozzák meg a lemezt, az összhatás mégis szerethető. Viszont ha már úgy érzed, hogy mindent hallottál ebben a műfajban, akkor nem ez a kiadvány fog meggyőzni arról, hogy még van új a Nap alatt. LETÖLTÉS VÁSÁRLÁSAz Underworld magazin 2026. szeptemberi számából.

megtekintés     »     slow goat