JUDAS PRIEST, AIRBOURNE – Pozsony

A Judas Priest menedzsmentje a dátumokat két ütemben - tavaly év végén, illetve idén márciusban – közzé téve az új album munkálatait megszakító, igazából tét nélküli, két hónapos európai koncertsorozatot hirdetett, amelynek szeptember 1-jén budapesti állomás is lesz. Mivel a dátumok nem egyszerre kerültek publikálásra, ezért a korábban meghirdetett pozsonyi koncertre egyből rárepültünk – amikor pedig kiderült, hogy Rob Halfordék hozzánk is ellátogatnak, már úgy voltunk vele, hogy két Priest-buli épp a duplája az egynek, és egyébként is, mi bajunk történhet. Úgyhogy annak rendje és módja szerint az esemény napjának kora délutánján útnak indultunk Pozsony felé. A hangzatos Faithkeepers névre keresztelt turnénak ezúttal nincs fix előzenekara, néhány állomáson például a Phil Campbell’s Bastard Sons játszik Halfordék előtt, Pozsonyban pedig a mostanság szintén Európában portyázó Airbourne volt a bemelegítő csapat. Jómagam úgy hat-hét éve láttam utoljára Joel O’Keeffe-éket, szóval kimondottan örültem neki, amikor kiderült, hogy egy füst alatt őket is megnézhetem. A brigád egyébként – hasonlóan a fő attrakcióhoz – új nagylemezen dolgozgat, ám erről sajnos még nem adtak ízelítőt. Kaptunk azonban ehelyett egy feszesen, a tőlük korábban megszokott vehemenciával elővezetett, szűk órányi best of programot, megspékelve mindezt Joel közönségben megejtett gitározásával meg a saját fején szétvert dobozos sörrel, illetve némi piadobálással. Az ausztrálok lényegében a szokásos show-elemeket vetették be a szórakoztatási faktor maximumra járatása érdekében, mindezt pedig olyan nóták köré húztak fel, mint pl. a Too Much, Too Young, Too Fast, a Ready To Rock, a Back In The Game vagy a Runnin’ Wild. Habár a kvartett igen vehemensen dolgozott a deszkákon, a hangzás sajnos nem volt a segítségükre, meglehetősen kásásan és visszhangosan szóltak, ami bizony visszavett némiképpen a dolog élvezeti értékéből. Alapvetően azért ezzel együtt is jól szórakoztam a négy rock’n’roller műsora alatt, de tény, hogy igazán elemi erejű hatást most nem gyakoroltak rám. Talán az új lemez turnéja kapcsán, saját headliner bulin ez is bekövetkezik majd hamarosan. A 10 ezer férőhelyes TIPOS Arena még a Judas Priest kezdésére sem telt meg, úgy érzésre kb. 2/3 ház lehetett odabent. Ennek a szervezők valószínűleg olyan nagyon nem örültek, az egészen durva kánikula miatt viszont szubjektíve kimondottan jól esett, hogy nyomakodás nélkül is sikerült kb. nyolc méterre megközelíteni a színpadot, és optimális közelségből figyelni az eseményeket. Hozzáteszem, a csarnok klimatizálása abszolút rendben volt, csak hát ekkora már mindegyikünk jócskán kikattant a brutális napközbeni melegtől. Ugyanakkor sajnos a hangzás a Priestnél sem volt száz százalékos: a hangerővel nem volt gond, de a dobok furán dübörögtek, és némiképp valahogy olyan kongó, visszhangos volt az egész megszólalás. Vészes azért nem volt a dolog, meg hát a beépített magnó jóbarát, de tény, hogy a Priest bulik java része jobban szokott szólni az itt hallottaknál. Van egy érzésem, hogy a helyszín akusztikai adottságai nem a legkedvezőbbek.

Bezár

Bezár

Bezár

Bezár

Ami magát a koncertet illeti, hát sosem gondoltam volna, hogy Robi bácsiék valaha is nyitónótának rakják be a You’ve Got Another Thing Comin’-t – nos, ezen a turnén ez is megtörtént, és legnagyobb meglepetésemre a dolog tök jól működött. Maga a setlist – nyári, kora őszi, részben fesztiválos, tét nélküli kanyarról lévén szó – főként a banda legsikeresebb, az évtizedek alatt élőben már csapágyasra hajtott dalaira fókuszált, amit egyfelől megértek, másfelől viszont azért a magam részéről elbírtam volna még néhány további csemegét az 1978-as Delivering The Goods meg a brutálisan radírozó Steeler mellé. Nyilván sokadszorra is elkapja a lendület az embert a Metal Gods, az Electric Eye, a The Sentinel, a Painkiller vagy a Victim Of Changes hallatán, de azért na, hát érted… Annak mondjuk örültem, hogy a halfordos reunion utáni éra sem maradt érintetlenül, ugyanakkor innen is három olyan nótát – Lightning Strike, Halls Of Valhalla és Panic Attack – vezettek elő, amiket a korábbi turnékon már jócskán kijátszottak. Ebből a korszakból sem ártott volna bátrabban meríteni. A zenekar egyébként kimondottan ütős formában van, Halfordot például rég láttam ennyire mosolygósnak (nem mellesleg tök jól is énekelt), és a korábban többnyire inkább a háttérbe húzódó Andy Sneap is a szokottnál jobban exponálta magát. A bőszen fel-alá sétálgató, nyári Mikulás fazonú frontember kedélyesen vezényelte végig a jó másfél órás szettet, túlzottan sokat nem beszélt a dalok között, csak a Delivering előtt eresztett meg egy alaposabb, pár perces szónoklatot – ehhez mondjuk le is ült az előre bekészített kisszékére. A záró Living After Midnighttal egyfajta feelgood-keretbe rakott műsor várhatóan Budapesten is a fentiek szerint áll majd össze – revelációszerű meglepetések tárházára tehát ilyenformán senki ne számítson, de a zenekar teljesítményével és a hangulattal bizonyára szeptember 1-jén sem lesz majd gond. LETÖLTÉSAz Underworld magazin 2026. szeptemberi számából.

megtekintés     »     judas priest, airbourne