PRIMUS – Barba Negra

Mindig is rajongtam a basszusgitárosokért. Az alfa persze Lemmy az ő Rickenbackerjével, de ott vannak még az olyan zsenik, mint Flea (RHCP), Trujillo (Suicidal Tendencies, Infectious Grooves és persze Metallica) vagy Billy Gould (Faith No More). No meg Les Claypool. Neki azt hiszem járna még a basszerosok között is egy külön bugyor vagy kaszt vagy nevezzük ezt akárminek! Ahogy ő szólóhangszerré emelte ezt a gitárt és amilyen témákat játszik rajta, az példa nélküli. A fent sorolt ikonokat már mind kipipáltam többször is, Claypoolra és a Primusra 40 éve várok. Lehet túl nagyok is voltak az elvárások, bár valójában nem is tudnám megfogalmazni, különösen így utólag, hogy mit vártam ettől a bulitól. Őszintén még azt sem tudtam volna megjósolni, hogy ez egy 600 fős klubbuli vagy egy 6000 fős teltház lesz. Végül az utóbbi lett, és sajnos ez nem tett jót a koncertnek, bár erről nem a zenekar tehet. Ilyen szintű forróságot, levegőtlenséget koncerthelyszínen még nem tapasztaltam, pedig megfordultam már pár katlanban. Oké, hogy a nyár egyik legmelegebb napja volt, és energiaválság van, de állítólag a sátor oldalfala nyitható, meg talán az sem vont volna el sok energiát Pakstól, ha a közönség felé is fordítanak egy-két ventilátort. Féltem, hogy ez rá fogja nyomni a bélyegét a koncertre, sőt attól is, hogy mikor szakad félbe a buli mert valaki rosszul lett. Végül nem így lett, álltuk a sarat, de az első dolog, ami erről a show-ról be fog ugrani, mindig az a mocsok nagy szauna lesz! De nézzük inkább a koncertet… Előzenekar nincs, előre bejelentett fél óra csúszás, koncert közben 20 perc szünet. Ez így már fura, és kivételesen a setlist.fm sem segít, ahogy nézem minden állomáson más a program, olvasom, hogy ezt sokszor helyben, buli előtt találják ki. Mindenesetre végre fél 8-kor feltolják a hangerőt Danny Elfman dalára a Pee-Wee nagy kalandjaiból, hőseink kisétálnak és indul jól elhúzva a Those Damned Blue-Collar Tweekers hipnotikus nyitó témája. Egyik kedvencem volt ez a dal anno a Sailing… lemezről, máris elégedetten dörzsölőm a tenyerem! A hangzás először kicsit halk és aránytalan, de pillanatok alatt orvosolják, és ez kitart a koncert végéig, kivételesen nincs okom panaszra. Talán a gitárra mehetett volna még egy pici, de ez még így is az egyik legjobban szóló buli, amit a Barbában hallottam! Viszi tovább a tempót a Last Salmon Man és a Groundhog's Day, de egyre inkább feltűnik mennyire más, mennyire több, amit kapunk a lemezverziókhoz képest. LaLonde és Claypool is elmerül a hangszerében, precízen, de gyönyörűen peregnek ki az ujjaik alól az ismerős, de sokszor újnak is ható hangok. Az új daluk, az The Ol' Grizz előtt szólal meg Claypool először: csodálkozik, hogy még nem jártak Pesten, szóvá teszi a meleget, ekézi az unott fiatalembert az első sorban, keresi Borlai Gergőt a közönség közt…, bocsi, hogy csak így sorolom, de az a helyzet, hogy Claypoolnak a beszédhangja is pont ugyanolyan, mint az ének, ugyanaz a magas orrhang, így szinte a felét nem értem, amit mond. Nem is tud sokat beszélni, egyre erősödik a „Primus Sucks” kiabálás a közönségből, így ebbe ők is beszállnak egy kis zenei kísérettel. Régi hagyomány ez, elmaradhatatlan része a show-nak. A Jilly's on Smack alatt Claypool átvált az elektromos nagybőgőre – valami gyönyörű hangja van! –, aztán a Frizzle Fry-jal vége is az első blokknak, 20 perc szünet. Ez eddig zseniális, viszont inkább improvizatív jellegű, nem egy klasszikus best of buli, gondoltam, na majd a második részben! Be is jön a tippem, a Too Many Puppies az egyik legnagyobb slágerük, lesz is rá némi mozgolódás, de annyira dög meleg van, hogy a néha be-beinduló moshpitek is gyorsan elhallnak, ez emberek inkább élvezik a zenét. Sokan ki is menekültek a szünet alatt az első sorokból, egyre szellősebb elől, amit cseppet sem bántam. A Duchess and the Proverbial Mind Spread alatt végre John Hoffman is megmutatja miért is lett ő a csapat új dobosa. Az új fiú alig idősebb, mint maga a zenekar, de jó választás volt tökéletesen ideillik, gyönyörű a játéka. Viszont eddigre már kvázi tényleg elgurul a képzeletbeli gyógyszer, szinte minden dalt 10-12 percesre nyújtanak, tele impróval, jammeléssel. Jó példa erre az American Life, ahol már-már a Pink Floyd jut eszembe, ott hallottam a lebegő basszusnak és a tamoknak ilyen csodálatos összjátékát a One of These Daysben! Szinte össze is folyik a dal a következő The Ol' Diamondback Sturgeonnal, nagyon bele lehet mélyedni, amiből csak a következő, kvázi sláger dal, a Welcome to This World bekiabálós része zökkent ki. A My Name is Mud megmozgat kicsit végre, csakúgy a Jerry Was a Race Car Driver. Ez a két dal visszazökkent a helyes mederbe, hogy egy rockkoncerten vagyunk, de sajnos ezzel vége is. A ráadásnak játszott Southbound Pachyderm is inkább az improvizatív jelleget erősíti, hiába van a diszkógömb Claypool fején. Ez egy kicsit fura, kétélű koncert volt. Zeneértő, zeneszerető énem lubickolt a hangokban, és ha ez lett volna már a sokadik Primus-koncertem, akkor végtelenül elégedett lennék, hogy egy ilyet is láttam tőlük. A rajongói énem viszont, aki 40 éve várt rá, hogy ezeket a zseni dalokat élőben is hallja, kicsit csalódott. Ahogy egy barátom fogalmazott a buli után: „hatalmas banda a Primus, de miért kell nekik ezt minden percben bizonygatni?” Talán igaza van. Talán kiszolgálhatták volna kicsit jobban a rajongókat (direkt nem írom le, melyik nagy dalok hiányoztak!) egy ráadás blokkban, ha már először járnak Budapesten. Nem tudom. Tény, hogy sokszor odafigyelős, elmerülős koncert volt ez inkább, ami talán lehet jobban is illett volna egy MüPába vagy a Zene Házába. Rossz szájíz nincs, minden percét élveztem, imádtam, de tény, hogy emészteni kell még a hallottakat, fel kell dolgozni. Zseniális koncert volt, csak kicsit másképp, mint vártuk. LETÖLTÉSAz Underworld magazin 2026. szeptemberi számából.

megtekintés     »     primus, barba negra