IN THROES: Sink Towards The Light

A kétezres évek posztmetal-hullámának halálához nagyban hozzájárulhatott az a törés, amikor a zenekarok egyfajta vélt igény kielégítését hajszolva megpróbáltak a zenéjükkel tudatosan gyönyörködtetni. Ehhez a képzettségük és a technikai hátterük is adott volt, ugyanakkor a posztmetal, és általában a kortárs extrémzenei műfajok központi szervezőereje a szorongás feloldása, amiben a katarzis tényleg képes tisztulást hozni – mert ahol már csak a gyönyörködtetés marad, ott nincs mélység. És legnagyobb szerencsénkre az ausztrál In Throes debütálása éppen azt a korszellemet eleveníti fel, amikor a megírt és felvett daloknak valódi mélysége, iránya és tétje van. A Sink Towards The Lightot a nemzetközi kritika blackgaze albumként írja le, de ez ellen ezúton is tiltakoznék. Való igaz, hogy a felvételen hallható dalokban megannyi olyan tremolós tekerés és arra érkező, shoegaze-hangulatú bontás hallható, amelyek erősítik a lemez keserédes atmoszféráját – hasonlóan mondjuk a Svalbard vagy a Der Weg Einer Freiheit hangulatához –, ugyanakkor a dalszerkezetek, a jó arányérzékkel elhelyezett hörgő énektémák és a feszült váltások azt a korszakot elevenítik fel, amikor az Isis utaztató ereje, a Cult of Luna urbánus szorongása és a Rosetta kozmikus merengése nemzedéki élményként forgattak fel mindent. Az In Throes legnagyobb erőssége a dalszerzés mellett az ebből fakadó önreflexió, amivel az öt és nyolc perc közötti játékidejű dalok kiemelkedő arányérzékkel váltanak a tiszta és torzított, a lassan kibontakozó és blastekkel vagy duplázásokkal terhelt témák között, felelevenítve a korábban említett produkciók első csúcskorszakát, pontosabban azok hatásosságát. Az In Throes azonban nem éri be, és nem is törekszik arra, hogy mások árnyékában találja meg a számításait. A Sink Towards The Light tudatosságát mi sem igazolja jobban, minthogy a stúdiómunkálatokat az énekes-gitáros Mitch Golding és a dalszerző gitáros, hangmérnök Callum Williams vezényelték le. Márpedig nagyon kevés olyan produkció van, ahol a külső fül hiánya nem válik végzetessé, de az In Throes dalaiban annyi megélés, fájdalom és megvilágosodás van, hogy a végeredmény hatásosságában elvitathatatlan szerep jut annak, hogy a tagok feleltek jóformán mindenért a lemezen. A Sink Towards The Light számomra az idei év egyik legnagyobb meglepetése, és nagyon ritka eset az, amikor új posztmetal-albumért így tudok lelkesedni. Nem is értem, hogy ez a kiadvány miért nem a Pelagic gondozásában jelent meg – minden adott volna ahhoz, hogy ez a produkció, éppúgy, mint a maga idejében a We Lost The Sea, elinduljon nemzetközi hódító útjára, mert amiben alkot, abban a maga csiszolatlansága mellett sem nagyon van kihívója. LETÖLTÉS VÁSÁRLÁSAz Underworld magazin 2026. szeptemberi számából.

megtekintés     »     in throes