Csavargások / On The Roam

Adokumentumfilmek és a sorozatok világában számtalan példát ismerünk, amikor egy-egy témát egy híres emberrel próbálnak eladni (pl. legutóbb Tom Hanks és a II. világháború), vagy épp fordítva, az embert próbálják közelebb hozni hozzánk egy témán keresztül, de valljuk be, legtöbbször ez nem igazán sikerül. Legyen az főzős (Pamela Anderson) vagy utazós sorozat (Norman Reedus), sokszor még a legegyszerűbb párbeszédeken is átsüt, hogy itt bizony van egy komoly stáb, előre megírt szövegek, magyarán bármennyire is szeretnék úgy beállítani, nem őszinte. A legritkább esetben sem jutunk el odáig, hogy valóban megismerjük belőle az adott celebritást és annak motivációit, emlékeim között kutatva hirtelen nem is jut eszembe senki, a csodálatos Michael Palinen és világjáró sorozatain kívül. Pont ezért kötött le annyira Jason Momoa sorozata, mert végre egy valóban őszinte anyagot kapunk, aminek valóban dokumentum értéke van. Ráadásul magának a sorozatnak a témáját is többszörösen magunkénak érezhetjük, hisz át- és átjárja a heavy metal zene, így nem volt kérdés, hogy gyorsan ledarálom az eddigi két évadot. Momoa napjaink talán egyik legsikeresebb színésze, ez tény. Nem a legjobb, harsány stílusa sokakat zavar, de azt el kell ismerni, hogy átsüt a fickón a szakma és az élet szeretete, és a legócskább szerepeit is teljes mellbedobással és őszinteséggel vállalja. Nem volt ő mindig a csúcson, hosszú út vezetett a Baywatchtól az Aquamanig, néha szinte a hajléktalanságig jutva, felélve tartalékait. Épp ezért szimpatikus nagyon a sorozat fő motívuma: Momoa adni szeretne, meghálálni a rajongók és a világ belé vetett bizalmát. No meg persze megélni gyerekkori álmait, vágyait. Bárki, aki rajongott már valakiért, elgondolkodott rajta, hogy milyen lehet a hősével találkozni, közösen csinálni valamit. Milyen lenne Ronaldóval kapura rúgni, Slashsel jammelni, Tarantinóval filmezni…? Momoa is ilyen, igazi rajongó típus, aki nem felejti, honnan jött, mit szeret, és most, hogy végre van pénze is, mindent megtesz, hogy az álmait, sőt mások álmait valóra váltsa. A motorozás, fotózás, festészet és a rockzene szeretete gyermekkora óta átszövi a mindennapjait, így és ezen a vonalon indul el most is. De ha azt hiszed, hogy ez most arról fog szólni, hogy Momoa motorozik vagy gitározik, akkor nagyot tévedsz! Nem az a lényeg, hogy ő mit csinál, hanem az, hogy kivel és hogyan! Momoa csak a katalizátor, aki a pénzével és a lelkesedésével segít tető alá hozni a legvadabb álmát is. Felkutatja a világ legritkább motorjait, hogy arról mintát vegyen, és környezetkímélő elektromos replikát készíttessen róla, hogy mások is át tudják élni, milyen ezen a motoron ülni. Vagy azért kutat az alig egytucatnyi még létező első szériás Flying V gitárok után, hogy abból szintén replikát csináltasson, de olyan szinten élethűen, hogy még az izzadság- és cigarettafoltokat is felteszik rá. (Nem csoda, ha Kirk Hammett egyből le akar csapni rá!) A sorozat nagysága abban rejlik, ahogy Momoa eléri, hogy ezekből a sokszor légből kapott ötletekből valóságot faragjanak, felkutatja a tárgyakat, megkeresi a feladathoz a szakembereket, és eléri, hogy tető alá hozzák a projekteket. Ez a folyamat a sorozat lényege, és nem maga Momoa! Persze ő a hoszt, ő tartja kézben a dolgokat, de a sokszor akár éveket is felölelő epizódokban nem ő a főszereplő, hanem maga a projekt és a szakemberek. Öröm nézni, ahogy ez a harsány, extrovertált ember, mint egy óriási rózsaszín elefánt a porcelánboltban, úgy ugrál a sok magának való, introvertált művész között, és azok hogy fogadják be a kezdeti rácsodálkozás után. Momoának tényleg csak az a lényeg, hogy felüljön egy 150 éves motorra, vagy játsszon egy vintage gitáron, az élményt akarja birtokolni, nem magát a tárgyat. De külön szimpatikus, hogy még ezt sem rágják a szánkba, és az is csak fél mondatokból derül ki, hogy valójában nem önös érdek vezérli, a végtermék legtöbbször jótékonysági árverésre megy, a befolyt összeg pedig alapítványok számláira. Nem kürtöli ezt szanaszét melldöngetve, nincs rá szüksége, nem erről szól a sorozat, hanem az alkotásról. Kicsit hosszúra nyúlt a méltatás, de amiért még ezen túl is igazán ajánlom, az az, hogy Momoa igazi metalarc, és a sorozat tele van nekünk való részekkel. Már eleve a sorozat főcíme a Metallica dalával (Wherever I May Roam) megadja az alaphangulatot minden részhez, amelyekben aláfestésként is jobbnál jobb rockdalokat hallunk. De Momoa együtt dolgozik az egyik részben pl. Billy Gibbonsszal és Slashsel, hogy létrehozzák egy híres Gibson gitár replikáját, de ugyanez a témája egy másik epizódnak is, ahol Les Claypoollal támogatnak egy legendás gitárépítőmestert. A sorozat tematikáját és kvázi szerénységét itt is jól példázza, hogy kimaradt az epizódból az a fontos mozzanat, hogy tulajdonképp a lényeg az volt, hogy mikor pár éve a Los Angeles-i tűzvészben leégett a Primus gitárosának, Larry LaLondénak a háza, illetve a próbaterme, így segített Momoa pótolni néhány egyedi hangszert. Ismét hangsúlyozom, neki nem ez a lényeg, hanem hogy ott ugrálhat és jammelhet a hőseivel. A segítsége az ő hálája a kedvence zenéjéért. Csakúgy érdekes történet, ahogy Momoa felkarol egy New York-i punkbandát, a The Bobby Leest. Képzeld el, hogy van egy kedvenced, akit naponta hallgatsz a Spotin, aztán egyszer csak jön a hír, hogy „bocs, srácok, de vége, nem hoz annyit a banda, hogy folytatni tudjuk”. Egy átlag rajongó ilyenkor max. szomorkodik, ezzel szemben Momoa ismeretlenül felhívja őket, hogy „srácok, ne már, adok pénzt, szerzek kiadót, csak folytassátok”. Mindezt csak azért, hogy továbbra is hallgathassa a bandát, és ott ugrálhasson a koncerten. Nem csoda, hogy először azt hitte a zenekar, hogy valaki szívatja őket! Persze számunkra a legérdekesebb rész, ami a Black Sabbath tavalyi birminghami búcsúkoncertjéről szól, ill. arról, hogyan került oda Momoa. Valójában csak felhívta a szomszédját, Kirk Hammettet(!!!), hogy szerezzen már neki valahogy két jegyet, aztán a vége az lett, hogy ő vezette az egész műsort. Őszintén? Szerintem megérdemelten! Ha megnézed a sorozatot, rájössz, hogy hiába a pénz, a világhír, Momoa is pont olyan suttyó kis rajongó, mint te vagy én, aki bármit megtesz azért, hogy rajongásának tárgya valahogy manifesztálódjon, csak ő kicsit nagyobban csinálja. Én egy Pokolgép-koncertre próbáltam anno belógni, aminek a vége az lett, hogy együtt ittunk Rudán Joe-val, Momoa meg minden idők egyik legnagyobb koncertjére, aminek a végén Ozzyval ölelkezett. Végül is a cél ugyanaz, vagy ahogy ef. Zámbó Öcsi bácsi mondta egyszer: „Minden ugyanaz másképpen.” A sorozat összes része elérhető a HBO-n szinkronnal, és érdemes adnod neki egy esélyt akkor is, ha nem szereted Momoát. Hiszem, hogy sokan a szereplők közül sem szerették először, vagy legalábbis nem tudták hová tenni, viszont ez minden egyes alkalommal megváltozott az epizód végére.

megtekintés     »     filmklub, sorozat, Jason Momoa