MIDNIGHT RIDER: Limited Infinity

Ugyan még nyár eleji megjelenés a Limited Infinity, azonban az album simán van annyira jó, hogy némi fáziskéséssel ugyan, de szó essék róla ezen a fórumon is. A semmitmondóan klisés nevű német formációnak ugyan ez már a harmadik nagylemeze, azonban én csak ezzel ismertem meg őket nemrégiben, az előzményeknek pedig ennek kivesézése után veselkedtem neki. A 2004-ben alakult brigád egy EP-vel debütált 2008-ban, 2017-es és 2022-es keltezésű az első két korongjuk, ezeket követi most a Limited Infinity. A korábbi anyagokon még egy Micha Baum nevű arc énekelt, erre a lemezre érkezett a helyére az az amerikai Chris Black, akit a kortárs underground heavy metal színtér avatottabb ismerői leginkább a kiváló High Spirits kapcsán ismerhetnek. Baum full halfordos hangjához képest az ő orgánuma hard rockosabb és érzelemgazdagabb, ugyanakkor ehhez az ős-Judas Priest-, Thin Lizzy- és korai Black Sabbath-ihlette muzsikához ugyanolyan jól passzol, mint elődjéé. Az imént citáltak közül mindenképpen a Priest az, akiknek a hatása a legmarkánsabban tetten érhető, és itt tényleg az ő legkorábbi korszakuk, tehát az 1974-78 közti éra értendő ezalatt, a Stained Class-szel bezárólagosan. A sok ízes, ikergitáros téma és a meleg tónusú sound húz inkább a hetvenes évek Thin Lizzyjének irányába, míg a komorabb tónusú tételek némelyike az ozzys Sabbath eszköztárából merít. Nem az eredetiség csimborasszója tehát a Limited Infinity – mint ahogy elődei sem voltak azok –, azonban annyira ízes és hiteles az egész produkció, hogy egyszerűen nem tudom nem szeretni ezt a tíznótás, bő háromnegyed órányi lemezanyagot. A Charlemagne című tempós nyitó darab amúgy kicsit a High Spirits világát is megidézi, és Chris Black markáns hangja miatt máskor is vannak ilyen érzületek – ugyanakkor a Midnight Rider dalai összességében kissé hosszabbak és összetettebbek, mint amilyeneket amott hallhatunk. Egyébként pedig van az egésznek egy annyira természetes, laza gördülékenysége, ami miatt ha nem tudnám, hát nem is gondolnám, hogy német zenészgárdával állunk szemben – inkább vélném svédnek, netán britnek őket. A már említett, lendületes Charlemagne mindenképpen a legerősebb momentumok között említendő meg, akárcsak az ős-Priest / ős-Sabbath-lüktetésű The Renegade a maga ízes, jammelős szólóival, netán a fullosan birminghami atmoszférájú Twice The Pride – Double The Fall. De igazság szerint a teljes album egységes színvonalúnak és megbicsaklások nélkülinek mondható – ha szereted a hetvenes évek első felének gitárorientált hard rock/protometal világát, vagy az ebből merítő mai bandákat, akkor mindenképpen adj neki egy esélyt, nem fogod megbánni. LETÖLTÉS VÁSÁRLÁSAz Underworld magazin 2026. szeptemberi számából.

megtekintés     »     midnight rider